Egy régi blogomról, egy régi bejegyzés.

mire várok még? ha most megteszem soha többé nem lesz semmig gondom, és talán még megbánthatom azt is aki most nem figyel rám, nem érdekli hogy mi van velem, talán már nem is szeret.... meg kéne tennem, most míg bent van a szobájában, már csak egy pár centi kéne hozzá, hogy elveszítsem az egyensúlyom, csak egy kicsivel nagyobb szellő kéne!!! miért vagyok ilyen szerencsétlen? mi tart még életben? vmi belül azt súgja ne tedd meg, és tudom hogy neki van igaza, a saját magam szempontjából... de másokéból?! sokkal jobb lenne mindenkinek körülöttem...és talán ő is majd rám gondol csak úgy szolídan eszébe jutna, miért tettem... talán legközelebb nem felejtene el figyelni másokra.(?)
igen már nem kell sok hozzá, érzem magamban a bátorságot. megteszem, nem hiszem hogy túlélném, ezért nem baj ha fájni fog, úgyse lesz már hatással semmire.
-HÉÉÉ!!! te meg mit csinálsz ott?!!! azonnal gyere le onnan!!!
-nem jól vagyok én itt... olyan szép a kilátás, nincsen semmi baj, kapaszkodok...
-nem érdekel, gyere le azonnal!
most miért kellett levennie innen?? olyan nehezen másztam fel...
-le is eshettél volna...
miaz most meg bemegy?!!! áh akkor inkább visszamászom!!
-vissza ne merj mászni!!! gyere be!
áhhh!!! ne idegesíts fel...
-még maradok egy picit, szép a kilátás...


****************************


egyenes haj. fájdalmaktól gyötört szemek. leül. csend. szólok hozzá. puhán néz. meleg félmosoly. beszélgetés. néhány szó. perces hallgatások. mennem kell. baráti ölelés. szomorú pillantás. a föld megnyugtató látványa.

nem beszéltünk sokat, de valahol még is könnyek jönnek fel a szememben, nem értem mitől, talán a szemei... nem tudom láttam vmit, keserű, hatalmas kín és szenvedés, egy színlelni próbált pókerarc alatt. ködös éjszaka, a lámpa csillog a a járdán. szép, megnyugtató, hagyja kaladozni a gondolatokat. mintha a fájdalom láttán kiszállt volna belőlem minden öröm, mosolyt erőltetni az arcomra nem tudok. megyek. haza mint mindig. és ahogy erre gondolok rájövök hogy semmi nem változott. ugyanaz mint mindig. és ha nem erre mennék? ha megfordulnék? ha arra mennék tovább? nem. előre megyek, a legrövidebb úton. de miért? sétálni akarok... de nincs merszem utat változtatni. pedig tudom, hogy amit keresek, amit régóta áhítok azt a hosszabb úton találom. csak egy lépés, egy másik irányba, csak egy kevés bátorság. majd kitartás a végéig. az első lépés után könnyű, aztán már a 3 utca után fáradok, már fázom, már az ágyam kívánom, de már nem fordulhatok vissza, már közel van a jutalom. már mennem kell, akár sírva, ordítva, akár a könnyeket vissza tartva... mennem kell.

visszagondolok. fájdalom. könnyek akarnak szökni, nem engedem. nagy levegő. az arcomat a párnába teszem. megnyugtat. a szivem még mindig fáj. még mindig ott a gombóc a torkomba, egyre jobban fojtogat. de én erősebb vagyok. felkelek. nagy levegő. az első papír ami a kezembe akad. olvasok. francia... hm igen, ezt tanultam már. igen emlékszem erre. emlékszem... az ablak. kinézek. az ég. az emlékek... fáj... de már komoran nézek tovább, már a gombóc is elszökött a torkomból, a könnyek sem mernek már szökni próbálni. félhomály a szobában, nem kapcsolok villanyt. ezt a légkört akarom magam köré. azt akarom, hogy fájjon. hogy ha végre elfogy már minden szenvedni való gondolat, ha már el fogy minden érzelem, akkor feltudjak kelni, és tovább menni. mert azt akarok. tovább menni. a célomat elérni.

egy régi hely, régen kedves, mára fáj. mert emlék lett. már nem láthatom többet. a szoba. kicsi, mindig árnyékos, alig látni a napot, a kilátást, de mégis kedves volt. szerettem. az illata. már nem emlékszem. ez szomorú. mostanában minden az. nem vagyok boldog. de nem bánom. jó ez így. hiányzott már. végre nem kell mindenkire mosolyogni. most nem figyelek másokra. most magamra figylek. most magamat féltem. ha beülök a szobám sarkába hajnalban gyertyát égetni. nézem a lángját. megpróbálom visszanyerni gyerekkorom bölcs észjársát. mennyi mindent tudtam akkor, mint most, és mégis azt hittem milyen kevés. most pedig azt próbálom vissza kapni, úgy érzem attól a tudástól már gazdag lennék. miért? hogy hagytam el? mikor történt ez? mikor a magányt elhagytam, mikor nem szenteltem magamnak elég időt. már értem. vissza akarom kapni. már értem mit vesztettem.

Edward Bella (összekötő rész 2)

Nos itt az újabb rész, aminek végén kiderül, hogy milyen gonoszságot óhajtok elkövetni. :D

Jó olvasást mindenkinek! :)

-Sajnálom! De ezt sosem fogom kérni tőled. És sosem szabad megengednem. Nem tehetem!

-Én nem értelek Edward…

-Alicenek volt egy látomása. –itt elhallgatott. De rá kellett jönnöm, hogy nem csak ő. Mindenki. Az egész Cullen család, feszülten figyelt. –Bella mi csak akkor lehetünk emberek, hogyha te vámpír maradsz. A többieket ez természetesen nem érinti, de engem igen.

Azt hiszem itt kezdett összeállni a kép. Ha teljesíteném Edward kívánságát, akkor meg kéne várnom, amíg ő és a többi vámpír megöregedne, és meghalna. Mindenkit elveszítenék, aki valaha is közel állt hozzám. Senki nem lenne mellettem, és végül ha én is emberré változom, magányosan élek, és halok majd meg.

-Bella, én nem foglak elhagyni soha többé. Már megígértem. – próbált kiszakítani a gondolataimból.

De hát ő is megtette volna értem. Számára ez volt a legelfogadhatóbb megoldás, még úgyis, hogy én nem akartam ember maradni.

-Bella, ez nem ugyanaz! Kérlek, annyi lehetőség van, gondoljuk át!

Annyi lehetőség? Mégis mi? Magam mellé láncolom Edwardot? Hogy végig nézze, hogy körülöttünk mindenki meghal? Hogy csak sóvároghasson egy normális emberi lét után? Nem. Edward ember lesz.

-Nem Bella nem! Nélküled nem! Kitalálunk valamit! Én annyira sajnálom… Fogalmam se volt róla, hogy neked ez milyen lehetett…

Hiába ellenkezett, láttam a szemében a vívódást, a vágyat, hogy újra ember lehessen. Döntöttem, és ahogy Carlise-ra néztem az ő tekintete is megerősítette elhatározásomat. Tudtam mi a helyes döntés, de még nem vagyok képes rá. Még nem.

-Bella! Kicsim ébren vagy? Kérlek nyisd ki a szemed!

Hirtelen minden homályos lett. Minden olyan átlagos és normális. Már nem ültem a repülőn. Sőt már nem is ültem, hanem feküdtem. A fejem iszonyatosan fájt, de ez most a legkevésbé sem érdekelt. A hang sokkal fontosabb volt számomra.

-Anyu?! –rebeszgettem a szememet, de a fény elvakított, és a kezem is vissza akart hullani az ágyra.

-Jajj kicsim! Annyira örülök! Jól érzed magad? Nincs semmi baj?

-A fejem… -fáj. Folytattam volna tovább, de hogy lehet ez? Egy vámpírnak nem fájhat semmije. –Mi történt? És hol vagyok?

-Apád hozott be. Már lassan 2 hónapja hogy itt vagy. Nézd csak, hoztam neked egy kis nasit! Egyél párat, amíg még nem látja senki.

Amíg beszélt szemem hozzászokott a fényhez. Kórházban voltam. Renée mellettem volt, és ezek szerint Charlieval is minden rendben. Ez csak egy álom? Nem lehet az… túl valóságos. Ez is egy vámpír izé? Látomás, vagy visszapörgött volna az idő?

Edward és Bella (átkötő sztori 1.)

Bella szemszög:

Éreztem, hogy feszültség és izgalom van a levegőben, ahogy hazautaztunk. Mindenki mosolygott, és senki nem tudott egyhelyben maradni. Rosalieból hirtelen mintha a legkedvesebb barátnőm lett volna, egész úton érdeklődött a hogylétemről, és meglepett 1-2 dologgal, amiket állítólag nekem vett.

Edward volt az egyetlen, aki egész úton elzárkózott mindenki elől. Hol szorosan, hol gyengédebben vont magához. Az arcát a hajamba fúrta, olyan érzés volt, mintha búcsúzkodni szeretett volna. Ettől a gyomrom önkéntelenül is összerándult. A pánik kezdett elhatalmosodni rajtam. Miért nem örül, miért nem boldog, hogy végre együtt lehetünk? Talán megbántottam? Kiábrándult belőlem?

-Bella… -szólt gyengéden, de a fájdalmas tónus nem kerülte el a figyelmem. – Szeretlek! Elhiszed ezt nekem? – és ragyogó aranyszín szemeivel fogva tartotta a tekintetem. Nem volt kérdés. Hittem neki. –Köszönöm. – súgta, és először mosolyodott el a gép felszállása óta.

-Edward valami baj van? Nem örülsz a kiegyezésnek? –Minden áron ki akartam deríteni, hogy miért ilyen letört.

-A kiegyezés nem számít. Nem változtat semmin…

-Nem értelek. Már erősebbek vagyunk, mint ők. Nem tehetnek ellenünk semmit.

-Ez így van. –mosolygott rám megint.

-De akkor… -még mindig nem értem akartam folytatni, de Edward megelőzött.

-Bella, a vámpíroknak hamarosan végük lesz. Felesleges volt a megegyezés. A képességednek hála, mindenki ember lehet. Többé nem kell szörnyként élnünk.

Ah erre még nem is gondoltam… Mindenki újra ember. Tehát ezért, olyan kedves Rose! A képzeletemben előre láttam, hogy egy családként éljük le az életünket. Normálisan. Ez a szó sehogy sem tetszett. Nekem tetszett ez a varázslat. Tetszett, hogy egy tündér mese része vagyok. Nem tudtam elképzelni, hogy a számomra legtökéletesebb lény egyszer csak meghaljon. Neki örökké léteznie kell!

Ahogy végig gondoltam ezeket, eszembe jutott, hogy Edward valószínűleg mindent hall. Így az arcára néztem, és az eddigi jól sikerült pókerarcok után, most egy nagyon is átlátszó maszkot vett fel. Láttam a szemében. Ember akar lenni.