Edward Bella (összekötő rész 2)

Nos itt az újabb rész, aminek végén kiderül, hogy milyen gonoszságot óhajtok elkövetni. :D

Jó olvasást mindenkinek! :)

-Sajnálom! De ezt sosem fogom kérni tőled. És sosem szabad megengednem. Nem tehetem!

-Én nem értelek Edward…

-Alicenek volt egy látomása. –itt elhallgatott. De rá kellett jönnöm, hogy nem csak ő. Mindenki. Az egész Cullen család, feszülten figyelt. –Bella mi csak akkor lehetünk emberek, hogyha te vámpír maradsz. A többieket ez természetesen nem érinti, de engem igen.

Azt hiszem itt kezdett összeállni a kép. Ha teljesíteném Edward kívánságát, akkor meg kéne várnom, amíg ő és a többi vámpír megöregedne, és meghalna. Mindenkit elveszítenék, aki valaha is közel állt hozzám. Senki nem lenne mellettem, és végül ha én is emberré változom, magányosan élek, és halok majd meg.

-Bella, én nem foglak elhagyni soha többé. Már megígértem. – próbált kiszakítani a gondolataimból.

De hát ő is megtette volna értem. Számára ez volt a legelfogadhatóbb megoldás, még úgyis, hogy én nem akartam ember maradni.

-Bella, ez nem ugyanaz! Kérlek, annyi lehetőség van, gondoljuk át!

Annyi lehetőség? Mégis mi? Magam mellé láncolom Edwardot? Hogy végig nézze, hogy körülöttünk mindenki meghal? Hogy csak sóvároghasson egy normális emberi lét után? Nem. Edward ember lesz.

-Nem Bella nem! Nélküled nem! Kitalálunk valamit! Én annyira sajnálom… Fogalmam se volt róla, hogy neked ez milyen lehetett…

Hiába ellenkezett, láttam a szemében a vívódást, a vágyat, hogy újra ember lehessen. Döntöttem, és ahogy Carlise-ra néztem az ő tekintete is megerősítette elhatározásomat. Tudtam mi a helyes döntés, de még nem vagyok képes rá. Még nem.

-Bella! Kicsim ébren vagy? Kérlek nyisd ki a szemed!

Hirtelen minden homályos lett. Minden olyan átlagos és normális. Már nem ültem a repülőn. Sőt már nem is ültem, hanem feküdtem. A fejem iszonyatosan fájt, de ez most a legkevésbé sem érdekelt. A hang sokkal fontosabb volt számomra.

-Anyu?! –rebeszgettem a szememet, de a fény elvakított, és a kezem is vissza akart hullani az ágyra.

-Jajj kicsim! Annyira örülök! Jól érzed magad? Nincs semmi baj?

-A fejem… -fáj. Folytattam volna tovább, de hogy lehet ez? Egy vámpírnak nem fájhat semmije. –Mi történt? És hol vagyok?

-Apád hozott be. Már lassan 2 hónapja hogy itt vagy. Nézd csak, hoztam neked egy kis nasit! Egyél párat, amíg még nem látja senki.

Amíg beszélt szemem hozzászokott a fényhez. Kórházban voltam. Renée mellettem volt, és ezek szerint Charlieval is minden rendben. Ez csak egy álom? Nem lehet az… túl valóságos. Ez is egy vámpír izé? Látomás, vagy visszapörgött volna az idő?