14. fejezet (azt hiszem)

Ezt a fejezetet ajánlom mindnekinek, akinek tetszett az akvárium, és a mi kis halacskáink! Nah persze a rendszeres olvasóknak, és a csetelős olvasóimnak is! Szívesen beszélgetek veletek, úgyhogy írjatok, csak írjatok! ;) ( én is megpróbálok... :D )

kicsit nyers verzió... de azért a lényeg a lényeg

Mint aki félre nyelt úgy prüszköltem a meglepettségtől. Ez mégis hogy jutott az eszébe?! Én Edwardon kívül senkit nem tudnék magam mellé képzelni, és az esküvőnket tervezzük… Még mindig nem tudtam fel dolgozni a kérdést, nem tudtam kibökni egy mondatot se csak hevesen ráztam a fejem.

-Ne haragudj, tudod én nem úgy gondoltam, csak tudod a képességem veled kapcsolatban kezd megzavarodni, mint egy rossz iránytű. Nem értem. Először azt látom, hogy meghalsz, utána semmit, és utána pedig képtelenségeket…

-Mit értesz az utóbbin? Mit láttál Alice?

Mosolyogva nézett rám.

-Ne aggódj, nem fog semmi történni, butaságok… Ezt a látomást még én sem fogom komolyan venni, de biztos ami biztos, amilyen hamar csak tudok utánad megyek. Nah meg persze megbeszélem ezt a dolgot Carlise-al… - Jó lesz így?

Még mindig kételkedve néztem rá. De ha Alice nem vesz komolyan egy látomást, akkor biztos jó oka van rá.

-Ahogy gondolod.

Kicsit félve szálltam fel a Madridba tartó gépre. Főleg, hogy Alice-t többször azon kaptam, hogy tanakodva méreget. Tényleg azt hiszi, hogy megcsalnám Edwardot?! Hát nem egyértelmű, hogy mennyire szeretem, hogy többet jelent nekem, mint az életem, mint bármi más a világon?
Egy külvárosi hotel luxus lakosztályát bérelte ki Alice, hogy kinek és mennyibe került ez, fogalmam sincs. Volt egy olyan érzésem, hogy nem akarok erről tudni. A hoteltől fél órás útra találtam csak eléggé kietlen vidéket a vadászathoz. A terepszemle után visszamentem a szobámba és készülődtem az első táncórámhoz. De akárhogy is keresgéltem a bőröndömben nem találtam azokat a ruhákat, amiket beraktam. Egyre idegesebben kutattam, lassan eljutottam arra a pontra, hogy egyesével dobáltam ki minden ruhadarabot. És a sejtésem beigazolódott, amikor a végére értem. a Táska alján egy papír volt. „Egy kicsit átválogattam a ruhatárad, és raktam hozzá 1-2 táncos ruhát is, ugyanis úgy láttam, hogy ezeket kifelejtetted… Érezd jól magad Madridban!”

Még hogy nem raktam be?!!!! Uh… Nah jó nézzük, miből válogathatunk… Túl kivágott, túl keveset takar, túl sokat mutat, uh ez jó lenne, ha nem lenne a derekamig felvágva a szoknya része… Talán ha összevarrnám…

Lassan sikerült egy megfelelő ruhát összehoznom a választékból. De még így is pironkodva sétáltam a táncterembe. Nyugi Bella, soha többé nem látnak majd! Csak ezt a pár napot kell kibírnod! Gondold azt hogy Edward fog rád ilyen szemekkel nézni….

Ehhez hasonló gondolatokkal próbáltam nyugtatni magam. Csakhogy lassan elkezdődött az óra.

-Uraim válasszanak maguknak párt! –adta ki az utasítást a tanár.

Lassan a fél csoport ( a férfi fele) közeledett felém. Kezdtem magam rosszul érezni… Néhány fiatal lány rosszallóan suttogott a hátam mögött. Így nem leszek valami népszerű itt… Ekkor hirtelen mindenki leblokkolt. A hátam mögül lépteket hallottam és mire megfordultam egy hihetetlenül jó képű vámpír állt az orrom előtt.

-Szabad? –kérdezte.

-Hogyne… -Nem tudtam mást mondani, teljesen leblokkoltam, a szemei valahogy mintha belém láttak volna… Teljesen elgyengültem. Istenem, ha Edward ezt látná...

Ekkor jutott eszembe, hogy Alice vajon mit láthatott. Abban a pillanatban elhatároztam, hogy lerázom magamról ezt a vérszívót… Ahogy belekezdtünk a táncba felnéztem rá, és jobban megnézve láttam, hogy kontaktlencsét visel… Tehát emberi életeket olt ki. Eggyel több ok, hogy lerázzam.

-Szabad a nevét kisasszony?

-Bella Swan, de hamarosan Mrs Cullen. Mint láthatja… - a gyűrűmet majdnem az orrába nyomva mutattam, hogy foglalt vagyok.

-Szép darab, de már tegnap sikerült megfigyelnem…

-Mit akar? –döbbentem le. Szóval követett. Kezdtem magam bajban érezni. Istenem Edward bárcsak itt lennél! Most jól jönne a képességed…

-Csupán egy táncot szerettem volna… - mondta ártatlanságot színlelve.

-Miért követett?

-Nyugodtan tegezzen kisasszony… és a nevem Demetri. - Szemével még mindig a ruhám mély kivágásán időzött. Sehogy se tetszett az arcán lévő mosoly.

-Jó tegeződjünk. Tehát miért követtél Demetri?

-Ez a dolgom. A gyanús vámpírokat szemmel tartani.

-Gyanús vámpír lennék? – a meglepődöttség átütött a hangomon.

-Minden bizonnyal… máskülönben nem lennék itt. Lenne pár kérdésem, s pár napig megfigyelés alatt kell, hogy tartsalak.

-Mit akar ez jelenteni? Mi vagy te? Inkvizítor vagy mi?

-Én képviselem a Volturi családot. Ezek szerint még fiatal vagy, ez igazán érdekes… Pedig a képességed nagyon erős… Tudod a Volturi család tart rendet a vámpírok között…

-Igen ezt tudom, csak nem gondoltam, hogy találkozom az egyikőjükkel.

Ravasz mosolyra húzta a száját. Nem tudom mit forgathatott a fejében, de egy pillanatra kihasználtam a pillanatnyi hallgatást és körbe néztem, senki nem figyelt fel a beszélgetésünkre. Talán túl halkan és gyorsan beszéltünk ahhoz, hogy az emberek bármit is elkapjanak a mondandókból.

-Tehát Cullen… Ha nem tévedek akkor Carlise családjához tartozol. Ők tagadták meg az emberi vért. Kíváncsi vagyok mit fog ehhez Aro szólni… Azt hiszem a megfigyelés után még lesz alkalmunk találkozni.

Kezdtem egyre jobban megijedni, a megfigyelés még oké, de hogy Carliseék nyakára hozom a Volturit, egy egyszerű táncóra miatt, kezdtem bepánikolni.

-Nem hiszem, hogy erőltetnünk kéne a találkozást. Vagy tettem valami törvénybe ütközőt?

Még jobban elmosolyodott. Olyan önelégülten vigyorgott, hogy már alig bírtam megállni, hogy ne húzzak be egy jó nagyot neki.

13. fejezet

-Öh, köszi Carlise… Ennyit szerettél volna mondani? –próbáltam lazán viselkedni, de az idegesség kihallatszott a hangomból.

-Igen és ha jól gondolom Edwardot már nem kell figyelmeztetnem, hogy legyen óvatos…

-Igen, szerintem is jól gondolod. –most már a hangnememet rosszallóra váltottam.

Ahogy kiléptem az ajtón természetesen Edwardba botlottam. Micsoda véletlen…

-Mióta vagy itt?

-Alice mondta, hogy hozzám indultál, és hát gondoltam megkereslek.

-És persze, ha már megtaláltál, hallgatóztál is…

-Tudod, hogy nem tehetek róla, ha meghallom a nevem, automatikusan figyelek.

Sértődötten fújtattam, ezzel próbáltam leplezni zavaromat. Persze azonnal meg akart vigasztalni, és bocsánatkérően magához ölelt. Ami feltűnt, hogy ez még az eddigieknél is gyengédebb ölelés volt, mintha porcelán baba lennék! Ha ez így fog tovább menni, abba biztos bele őrülök! Jobb is ez a 2 hét távollét. Legalább lesz ideje megemészteni a hallottakat. Nem utolsó sorban nekem is…

Lassan felkelt a nap, és Alice-el az egész család kíséretében kimentünk a reptérre. Bár még tegnap jó ötletnek tűnt az utazás, most elkezdtem tépelődni. Lehet, hogy inkább itt kéne maradnom vele. Kibírom én ezt a 2 hetet? Szinte még fel se fogtam, hogy a jegyesem. Az én jegyesem… Mély érzéki csókokat váltottunk egymással, búcsúképpen. De nem voltam biztos benne, hogy ez enyhítene a már most kialakult hiányérzetemen.

-Edward! Engedd már el, úgyis minden időt vele leszel az örökké valóságig, pár nap ne okozzon gondot! És csak megsúgom, neked is van programod. Meg kell tartanotok a legénybúcsút!

-Legénybúcsú?!!!! –kiáltottuk egyszerre, mondanom se kell, hogy mindenki minket nézett a reptéren.

-Ugyan öcsi, szerinted ki fog beavatni a18-as karikás részletekbe, ha nem a tesóid? Ha fel akarsz készülni, akkor jobb ha velünk jössz… - vigyorgott Emett kajánul.

-Nah jó én tapodtat sem megyek! Itt maradok! És a legénybúcsút a házban tartjátok és megtiltom…

-Nyugi, hugi! Neked meg amúgy sincs beleszólásod. Ez legénybúcsú! Lányok kizárva. Nah jó bizonyos lányok… - borzolta tovább az idegeim.

-Ne merészeld, elvinni olyan helyekre! – ezt szinte sipítottam. Éreztem, hogy a féltékenység most minden tervemet meghiúsítja.

-Ne hecceld, kérlek! Bella, szerelmem tudod, hogy soha nem csalnálak meg, és rajtad kívül más nő sem érdekel. Nem lesz semmi baj, megígérem! Bízz bennem! –próbált nyugtatni.

Idegesen tördelni kezdtem a kezem, nem tudtam mit csináljak, mennyek vagy maradjak? De edward szeret, és én is őt, meg kell lepnem. Megérdemel egy legénybúcsút is, csak… Kitudja mit tervez Emett? Ha valami történni fog, Alice úgyis időben figyelmeztet.

-Jó. –Hajtottam le a fejem szomorúan. És lassan elkezdtem befelé lépkedni, át a kapun.

-Búcsú nélkül akarsz elmenni? –kérdezte kicsit sértődötten.

-Igazából arra vártam, hogy utánam futsz… - mosolyodtam el hamiskásan.

-Akkor mire vársz? Itt vagyok!

Nem is kellett több, nyakába ugrottam, és hosszan megcsókoltam, a stewardess a hátunk mögött megköszörülte a torkát.

-Elnézést,de a gép felszálláshoz készül…

Nehezen engedtük el egymást.

-Hívj ha leszálltatok! –kiáltott utánam.

Megfordultam, de már késő lett volna bármit mondani, mikor elhelyezkedtem a repülőn, máris hiányzott, azt kívántam bárcsak tudná, mennyire szeretem. Most mindennél jobban akartam, hogy tudja mennyire hiányzik máris! Amint utazó magasságra értünk vissza kapcsoltam a mobilom, egy üzenet villogott még olvasatlanul. Edward küldte: "Nem tudom, hogy csináltad, de Te is hiányzol! Imádlak! Siess haza! Szeretlek!"

Meglepődtem, úgy éreztem, mintha olvasott volna a gondolataimban. Örültem neki, hogy ennyire egy hullámhosszon vagyunk. De mit csináltam? Nem értettem… Alice a repülőn mindent részletesen elmagyarázott. Mikor mindentelcsacsogott ami szerinte fontos volt, kicsit halkabbra vette a hangját és óvatosan nézett rám.

-Bella ugye nem akarod megcsalni a bátyámat?

12. fejezet

-Alice, most kérte meg a kezem! Nekem nem volt…

-Jó akkor ki kell találnunk valamit! Mit szólnál, mondjuk egy erotikus tánchoz a nászúton? Csipke fehérnemű… Csillogó gyémántok… Nah ez biztos tetszene neki!

-Ne is folytasd! Ez egy kicsit sok nekem…

-De most miért? Na jóó… akkor finomítok az ötletemen. Valami latin tánc? Tudok is Spanyolországban egy jó kis tánc sulit, éjjelente meg bármelyik klubban kipróbálhatod, amit megtanultál! Aztán ha befejeztem a ruha beszerzést jövök utánad és megtartjuk a leánybúcsút is!

-Tudod Alice nem nagyon szeretnék ilyet… Inkább csak legyünk el, úgy ahogy szoktunk, és ne nevezzük semminek, mert a végén akkor Edward is elmegy valami ilyesmire.

Erre a mondatomra elmosolyodta magát, csak később jöttem rá, hogy miért is…

-Alice kérlek, ne mondd el neki, hogy mit tervezek, meglepetésnek szeretném! –könyörögtem neki… Igazából abban se lehettem biztos, hogy nem tudja meg valahonnan máshonnan, hogy titkolok előle valamit…

-Gondoskodom róla, hogy ne tudja meg! –kacsintott rám. – Viszont nekem tényleg el kell intézni a ruhádat. Szóval együtt mehetnénk Franciaországba, úgyis gyanút fogna, ha nem nézhetné meg a repjegyeket.

-Jó ötlet! Akkor Spanyolországba megyek… Úgyis jó vagyok spanyolból!

- Latin táncok… -sóhajtott egy nagyot- El fogod csavarni a bátyám fejét… -és gonoszul mosolygott – megszervezem neked az éjszakai órákat! Mindent elrendezek nyugi, Edward semmiről nem fog tudni! De előtte meg kéne beszélnünk, hogy milyen fehérneműeket vegyek a nászutatokra.

-Uh Alice, nem hiszem, hogy ez lenne a legfontosabb. Majd valamikor beugrok egy boltba és veszek párat, de igazából a ruhákat illetően se tudom mit vegyek fel, Edward nem árulja el, hogy hova megyünk…

-Jó akkor bízd ezt rám, te csak gyakorolj! Már unom, hogy Edward sosem veszti el a fejét… Ha csak egyszer tudna engedni a vágyainak sokkal boldogabb lenne! Tudod, amikor Jasperrel tanultunk táncolni… Hát azt hiszem azok a hónapok felejthetetlenek lesznek mindörökké! Az egésznek a titka, hogy hagyd magad vezetni. Tudod ezt vámpírként nem is olyan könnyű megtenni, de ha egyszer bele jössz…

Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Még Renéevel sem beszéltem ilyen dolgokról és most ha nem lennék vámpír biztos fülig vörös lennék! Kezdtem magam meggondolni. Vajon tényleg olyan jó ötlet ez?

-Én nem is tudom Alice, biztos jó ötlet ez?

-Nyugi semmit nem fog megtudni! –kacsintott rám cinkosan –Holnap indulunk!

-Rendben, akkor megkeresem Edwardot, elmesélem neki a hivatalos tervet.

-Oké, de vigyázz nehogy gyanút fogjon, mert akkor nekünk annyi. Vagyis nekem.

El tudtam képzelni mi játszódik le a fejében. Edward oly sokszor ecsetelte, hogy mit tenne Alice-el, amikor mérges rá. És sokszor Jasper mentette csak meg a célja megvalósításától. Jasper viszont most nem jön velünk. Ahogy kiléptem a szobaajtón Carlise hangját hallottam. A dolgozó szobájában volt.

-Bella bejönnél pár pillanatra? –kérdezte még mindig az ajtón túlról.

Óvatosan benyitottam. Rengeteg könyvet láttam kiterítve az asztalán és ezekből sejtettem, hogy nem épp kellemes csevegést fogunk folytatni.

-Látom sejted miről szeretnék veled beszélni… -mondta óvatosan. Én leginkább csak egy aprót bólintottam, túl zavarban voltam ehhez a témához.

-Szóval ha jól tudom, te még szűz voltál az átváltozásodkor. –Ezt meg honnan a fenéből tudja?! Jelentőség teljesen elhallgatott. Megerősítésre várt. Ismét bólintottam. – Tudod az a helyzet, hogy ritka az ilyesmi, de nem példa nélküli. Azt feltétlenül tudnod kell, hogy az első alkalommal, amikor Edwarddal leszel, nem lesz épp elenyésző fájdalmad… Mivel a bőröd, és a szöveteid elég kemények, ezért lesz ez az első alkalommal kellemetlen. Azért szólok most előre, mert ahogy Edwardot látom, nem hiszem, hogy tudja magát elég ideig türtőztetni.

Egy apró morgás hallatszott odakintről. Remek! Végig hallgatta ezt az egész kínos beszélgetést! Megölöm! Utálom hogy mindig hallgatózik. Csak azt remélhetem, hogy a mi tervünket Alice-el nem hallgatta ki...

11. fejezet

-Bella, kérlek ne most! Ne vedd el az eszem!

-De miért ne Edward? Miért nem akarsz velem lenni?

-Ne butáskodj Bella… Még hogy nem akarok?! Mindennél jobban vágyom rád…

-De akkor nem értem –hebegtem durcásan és egyben értetlenül.

-Tudom, hogy ez már nem szokás, de amikor én születtem, még így volt- most mintha ő lett volna zavarban. –Szóval házasság előtt ezt nem nagyon lenne szabad.

-Azt akarod mondani, hogy nem leszel velem amíg össze nem házasodunk?

-Azt. De hidd el, ez nekem sokkal nehezebb mint neked! El se tudod hinni, mennyire kívánlak!

Durcásan prüszköltem egyet, csakhogy tudja mennyire nem tetszik nekem a várakozás.

-Jó akkor, minél hamarabb ejtsük meg az esküvőt! Úgyse szeretem a nagy felhajtásokat…

-Azt hiszem, azt nem fogjuk megúszni, Tudod amikor elhatároztam, hogy megkérem a kezed, Alice már egy félperc múlva mindent előre megtervezett. Még a nászajándékot is!

-Azért rohant el? - esett le nagy nehezen.

-Azért. – mosolyodott el. és lassan a hajamba túrt a kezével. – Örülök, hogy magammal hoztam a samponod! Hosszú hetekig életben tartott az illata! És most hogy itt vagy előttem, mint a feleségem, mintha ez nem is a valóság lene, mintha midig csak a képzeletem játszana velem.

-Te magaddal hoztad a samponomat?

-Igen, és be kell vallanom, hogy nem csak azt. A kék felső, ami most rajtad van… -Gyorsan megnéztem közelebbről. Ez az a felső, amit akkor viseltem, amikor elvitt vacsorázni. Nem akartam elhinni. –Nah és a biológia füzeted.

-Az meg miért? Már mint biológia óra, de akkor miért nem a díjunkat?

-Nem az volt az első óránk együtt… Akkor még nem voltam túl kedves hozzád, és hát te egész idő alatt valamit a füzetedbe firkáltál… - nevetett jó ízűen.

Nem bírtam megállni sírás nélkül! Bár a felszínre, fel nem törhetett, így csak a lelkemben éreztem. Ha tudtam volna, hogy így érez! Lassan hozzá simultam, és megcsókoltam. Tudtam nekem is be kell vallanom, neki az ellopott inget, de Alice hirtelen betoppant a szobába.

-Jajj hagy gratuláljak! Úgy örülök! Már alig bírtam kivárni, hogy bejöhessek! Amikor nem válaszoltál Bella, azt hittem, hogy végem lesz, hogy hiába készítem elő Edwardnak a terepet… Legközelebb ne csinálj ilyet! Na, jó igazad van, az én kis bátyuskám megérdemelte, hogy húzd egy kicsit az időt…

-Én nem azért…

-Tudom Bella tudom, de hát nem megérdemelte, ha hallgatott volna rám, akkor mindenkit megkímélhettünk volna egy rémes időszaktól! Ezt még egy évezred múlva is emlegetni fogom! Edward ezért tartozik nekünk! Szóval kénytelen lesz elviselni, hogy mi rendezzük meg az esküvőtöket! És nem Edward, nem szökhettek el Vegas-ba! Még csak ne is gondolj rá!

-Szóval Bella, mi holnap utaznunk Párizsba! Már lefoglaltam a jegyeket, meg kell csináltatni a ruhádat. Nah és 1-2 dolgot be kell vásárolnunk.

-Alice, mégis mennyi időre megyünk el?

-Hát az esküvő napjáig ott eszünk-leszünk, szóval 2 hetet. Gyere beszéljük meg a részleteket! Milyen ruhára gondoltál? Megmutassam neked a terveimet? Edward kifelé! A többiek is, csak én és Bella fogunk tudni róla… Így is elég nehéz lesz holnapig titokban tartani mindent.

Kétségbe esett pillantást váltottunk Edwarddal. 2 hét nélküle… De Alice kérdése eléggé felzaklatott, hogy ne gondoljak erre egy darabig.

-Nos mi lesz a nászajádékod Edwardnak? Gondolkodtál már rajta?

10. fejezet! :D

Ezt a fejezetet Grétussh-nak és minden kommentelőnek ajándék! :) Remélem tetszik!

Lélegzetem elakadt. Nem tudtam mit mondani. Amikor az emberi életem végetért, úgy éreztem, velem együtt minden érzés meghalt. Úgy gondoltam, hogy ez a vámpír lét vele járója, és hogy ezért gondolja Edward, hogy nincs lelkünk. Csakhogy amikor újra a karjai közt tartott, amikor megcsókolt, hirtelen újra fellobbant bennem a tűz. Az átfagyott testemet mintha valami belülről szép lassan felmelegítené. És most mintha újra vámpírrá változnék. A testem úgy felhevült, hogy hiába akartam válaszolni a szavak az ajkamon ragadtak, de ez a forróság más volt, éreztem hogy más. Nem a pusztítás lángja, sokkal inkább a boldogság tüze. Félre értelmezhette a hallgatásom, mivel arcán a fájdalom hullámzott át.

-Akárhogy is döntesz Bella megértem, de nem foglak elengedni! Már nem! Önző lettem, a halálba is követnélek, semmi és senki nem számít már nekem, csak te!

Nem bírtam tovább hallgatni a szavait, de mivel a túlcsordult érzelmeim némaságra kárhoztattak, így lassan letérdeltem hozzá. Felemeltem állát és mélyen a szemébe néztem. Kezeimet az arcáról a mellkasára, majd a válla vonalán keresztül a hátára csúsztattam. A kezeim szinte ösztönösen mozogtak. Az inge alatt kirajzolódott izmai, vágyakozó sóhajtásra késztettek. Azt hiszem hogy erre a jelre várt, és szorosan magához ölelt, és lágyan csókoltuk meg egymást. Ez a csók, talán a gyengédsége miatt a régi emberi életemre emlékeztetett, újra embernek éreztem magam, és amikor lassan eltolt magától, még jobban felerősödött bennem az érzés. De hiszen már vámpír vagyok! Kezdtem volna dühbe gurulni… És erősebben akartam magamhoz szorítani, de ő újra eltolt. Mérhetetlen csalódottságot éreztem…

-Kérlek Bella! Ne kínozz!! – Nézett vissza rám könyörgő tekintettel – Ez most igen akart lenne vagy egy jó elterelő hadművelet? Ha Alice ezt is látta volna, most nem lennék ennyire ideges. –motyogta az orra alá.

Oh persze nem válaszoltam, vált világossá minden. Mosoly lángolt fel az arcomon, és boldogan mondtam ki a szavakat: Igen, a feleséged leszek! Minden vágyam, hogy örökre veled legyek, hogy a tiéd legyek… - az utóbbit kicsit kétértelműen fogalmaztam, tudva, hogy biztosan nem pirulok bele. Épp tudatni akartam vele, hogy ezt hogy értem, de ő megfogta a kezem.

-Akkor ha megengeded- és lassan az ujjamra húzta a gyűrűt.- Remélem tetszik… az édesanyámé volt.

-Edward ez gyönyörű! – megbabonázva forgattam az ujjam és úgy tűnt, hogy a kövek egyre szebben csillognak a foglalatban. Úgy éreztem magam mint egy gyerek, aki megkapta, a legszebb és legnagyobb ajándékot, amiről még csak álmodni sem mert. Meghatódva tekintettem Edwardra, aki az arcomat fürkészhette ez idáig. Most már diadalittasan mosolygott, és az öröm csak sugárzott a tekintetéből, amivel újra elvarázsolt. Csókjával ébresztett a boldog révületből. Újra gyengéden csókolt, és én már nem bírtam tovább türtőztetni magam, a vágy kiakart törni belőlem. Szinte elevenen akartam felfalni! Most és azzonal kell nekem! Minden erőmet és gyorsaságomat bevetve az ágyra döntöttem, de megint eltolt magától…

Úgy éreztem végem van. Hát még se akarna engem?

S.O.S. + egy kis előzetes!

Légyszi segítsetek nekem vmiben... Sajnos alkotói fantáziám most döcög egy kicsit, ezért sokat segítenétek, ha elárulnátok, hogy nektek melyik a kedvenc résztek eddig. Hogy kommenteltek, vagy a csetbe írtok mind1, akár füst jeleket is küldhettek, de azt nem biztos, hogy megértem... :D :D

De hogy egy kicsit árulkodjak is a jövőről, határozott szándékom beleírni a történetbe Demetrit! :D De hogy hogyan kerül a képbe, és milyen szerepe lesz az titok! :)

9. fejezet

Remélem nem gond, ha betettem az egyik kedvenc idézetem a New Moonból... :) Oyan szép, hogy pont illik az alkalomhoz! :)

Rose még mindig nem volt hajlandó velem foglalkozni. Ezzel szemben Esmée szinte minden szavamat itta miközben beszéltem, Carlise örömmel nyugtázta, hogy rég nem látott barátai milyen nemes szívűek voltak.

-Csak azt nem értem, hogy miért nem látta Alice, hogy mi történt…-tanakodott Carlise, inkább csak magával, mivel úgy látszott, hogy Edward nem igazán akart, most ezzel foglalkozni. Esmée, pedig felpattant, és sürgölődni kezdett.

-Jajj, Bella most hogy itt vagy, helyet kell csinálnom Edward szekrényében neked is! Persze előbb utóbb beszerzünk egy sajátot is neked, de mire megtaláljuk a megfelelő darabot, egy egész ruhatárad lesz! Keresek is neked vmit, amibe át tudsz öltözni. Persze ilyen kihívó darabjai csak Rosenak vannak… -nézett rám elgondolkodó szemekkel.

-Öh, jó nekem minden tökéletesen megfelel, csak valamivel emberibben szeretnék kinézni. Ugyanis így elég nehéz lenne sajátlábra állnom… A ruháimat pedig az amazonoknál hagytam.

-Saját lábra állni?! Nem hiszem, hogy ez szükséges… - jelentőség teljesen Edwardra nézett, majd elmosolyogta magát – Jajj Bella, úgy örülök, hogy itt vagy velünk!

Majd magával húzott és felpakolt egy kisebb stóc ruhát Edward szekrényébe. Csak sodródtam az árral, nem voltam biztos abban, hogy Edward ezt akarja… Ő elhagyott. Nem akart többé. Miért változott volna ez meg? Hiszen mikor ember voltam, gyűlölve gondolt arra a lehetőségre, hogy egyszer én is vámpír leszek. És még emberként is elhagyott. A gondolataimat a tusoló alatt folytattam. Lassan lemállott rólam a több hetes sárréteg. Végleg lemostam magamról az őserdő illatát, ami már most is hiányzott. A ruhámból is sikerült kibújnom, bár szinte már a részemmé vált annyira megszoktam. Hajamat is meg akartam mosni, és ahogy a samponért nyúltam… A kedvencem! Ugyan ilyet használtam… Mégis honnan szereztek hirtelen ugyan ilyet? Nem hiszem, hogy Edward ezt használná… Nem sokáig akartam a víz alatt lenni, hiányzott. Gyorsan felkapkodtam magamra a ruhákat, amiket Esmée kikészített nekem. Nem is figyeltem, hogy mik azok. Kiléptem a fürdőből, vizes hajam a vállamra hullott. Edward a szobában várt.

-Azt hiszem beszélnünk kéne… -mintha az ítélőszék elé lépdeltem volna, úgy mentem be a szobába, lassan az ajtó is becsukódott.

-Először is talán bocsánatot kérek… Én… tudod csak megpróbáltalak biztonságba tudni téged.
Megóvni minden veszélytől… Megóvni még saját magamtól is. Fogalmam se volt róla, hogy a halál közelebb jár hozzád, mint gondoltam… Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy nem voltam ott veled. Hogy nem vigyáztam rád eléggé! Talán most is élhetnéd a régi életedet, ha elég erős lettem volna hozzá… -Keserűen bámult ki az ablakon, arcán fájdalom tükröződött, amit alig bírtam elviselni! Nekem is fájt őt szenvedni látnom. így én folytattam.

-Edward kérlek ne hibáztasd magad! Én voltam túl gyenge… Ez volt a sorsom. Alice is látta! Vagy meghalok, vagy vámpír leszek. Ez ellen senki nem tehetett, főleg te nem!

-Nagyon jól tudod, hogy ez így nem igaz! Ha Victoria nem lett volna, akkor most is ember lehetnél, ha veled maradtam volna még talán most is élhetnél… - egy percre elhallgatott, majd újra folytatta – Tudod, amikor olvastam a leveled… én majd bele haltam a fájdalomba. Soha nem gondoltam arra, hogy a halálba taszítalak, azzal ha elmegyek… én pont fordítva gondoltam, azt hittem megmentelek téged… - minden szavát nehezen ejtette ki. A kín már az én arcomat is eltorzította. Nem akartam az emlékeket, nem akartam neki fájdalmat okozni. Hirtelen felnézett és kicsit könnyebben folytatta. –Tudod már nem is vámpírnak éreztem magam, sokkal inkább egy zombinak. –Húzta a száját egy erőtlen félmosolyra, de a szemei még mindig bánatban úsztak.

-Te… olvastad a levelem? De hisz azt… -mondtam inkább magamnak… Tudtam nagyon jól, hogy ha elégetem akkor most nem lennék ekkora bajban.

-Mikor vámpír lettem , úgy gondoltam, hogy jobb lesz mindkettőnknek, ha nem hall többet a másikról. Nem akartam… nem akartam ilyen fájdalmat okozni! El kellett volna égetnem!

-Egy cseppet sem bánom a fájdalmat, amit az alatt az idő alatt éreztem, amikor nem voltál mellettem. Ennél jóval többet kellett volna szenvednem. A fájdalmam, csak megerősítette az irántad érzett szerelmem, de önzőbbé is lettem általa. Már soha többé nem tudnálak elengedni. Túl kevés vagyok ahhoz, hogy akár egy percet is átéljek nélküled!

-De Edward, vámpír lettem! Én azt hittem ez téged zavar… - mondtam kételkedve, nem akartam elfogadni a boldogság reményét sem. Túl sok volt ez egyszerre, mintha a tajtékzó hullámok elől akarnék kitérni. Bár mindennél jobban vágytam rá, hogy beborítsanak. Azért még is tovább folytattam – Te nem akartál vámpírként látni, ég a gondolatát is utáltad… és most hirtelen ilyeneket mondasz, és én nem értelek.. – már nem tudtam tovább mondani, elcsuklott a hangom, és valahol vágytam rá, hogy meggyőzzön.

-Hát akkor engedd meg, hogy megértessem veled! – először elszántan nézett rám, majd ekintete ellágyult, és így folytatta.

– Mielőtt megismertelek Bella az életem olyan volt mint egy holdtalan éjszaka. Nagyon sötét, de azért akadtak csillagok, az életem apró fénypontjai… Aztán egyszer csak te átszáguldottál az egemen, mint valami meteor, s hirtelen minden lánga borult, miden csupa szépség és ragyogás lett. Amikor elváltunk, amikor a meteor lehullt a látóhatár mögé, minden elsötétült. Csakhogy a szememet már elvakította a fény: nem láttam többé a csillagokat, és így már nem volt értelme semminek… Azt hiszem nem értetted, hogy miért nem akartam, hogy vámpír légy. Túlságosan szeretlek ahhoz, még most is, hogy ilyen létet kívánjak neked, de titkon valahol mindig is azt kívántam, hogy örökidőkig létezz, hiszen, ha a világ elveszítene egy ilyen csodát, ilyen szépséget mint te, minden olyan más, kietlen és sivár lenne. Legalábbis számomra biztosan. Ezért mikor azt hittem, hogy meghaltál, meg próbáltam utánad menni. Azt hittem ha megtagadom a vámpír létem, azt aki vagyok. Talán lesz esélyem a túlvilágon, hozzád kerülni. Tudom, butaság, de meg kellett próbálnom, ez volt az utolsó reményem, hogy veled lehessek! De most a mennyország jött el elém, még mielőtt végleg elgyengültem volna. Ennél a boldogságnál, egy vágyam beteljesülése tudna nagyobb örömet okozni, ha az örök időket velem töltenéd el.

Térdre rogyott, és én azt hittem megint elgyengült, ijedten fogtam meg karjait, hogy újra felhúzhassam, de végül ő fogta meg az én kezem. És a felismerés lassan érlelődött bennem, és alig akartam hinni a körülöttem lévő világban, minden olyan álomszerű volt. Ő pedig csak megvárta, amíg az értelem újra kiül az arcomra, és tekintetét a szemembe fúrva továb folytatta.

-Isabella Marie Swan, kérlek légy a feleségem, és én ígérem, hogy az idők végezetéig melletted leszek és boldoggá teszlek!

8. fejezet

-Edward! Edward? Jól vagy?

Közben végig néztem rajta és észrevettem, hogy teljesen le van fogyva, szörnyű állapotban volt! A szeme éjfeketék! Szinte elnyelt a szeme sötétsége.

-Ne, kérlek! Nem akarlak egy percre sem elveszíteni! Annyi mindennel tartozom! Sajnálom! Kérlek bocsáss meg nekem! Bocsáss meg, azért hogy nem védtelek meg! Minden fájdalom az én hibám. Kérlek, gyere vissza, olyan messze vagy! Tudom, hogy nem kérhetek tőled semmit, de szükségem van rád!

Azonnal hozzábújtam, átöleltem. Közben Alice mosolyogva betoppant, egy bögre vérrel.

-Carlise előre bekészítette, szükség esetére. Állat vér nyugi, a kedvenced! – Majd közelebb lépett és lassan megitatta Edwarddal. – Szedd össze magad, a fiúk elvisznek vadászni, és mire visszatérsz, mi is kibellázuk magunkat! Aztán csak a tiéd lehet!
-Nem… Nem megyek el nélküle sehova! –Majd lassan felém fordult, és a legellenállhatatlanabb mosolyával nézett rám, biztosra akart menni…- Nem lenne kedved velem vadászni?
-Uh, öhhh… szívesen. –Kicsit zavarba hozott. Nem tudtam mire gondoljak.
-Akkor családi vadászatra megyünk! Szuper! Én is látni akarom Bellát vadászni! –Ezzel kiszaladt a szobából, én felálltam, hogy utána menjek, de előtte felsegítettem Edwardot az ágyról... (ugyanis beszereztek egy szép kis francia ágyat)
Épp fordultam volna meg, mikor Edward utánam nyúlt. A szemeimbe nézett, aztán tetőtől-talpig végéig mért. Majd belepirultam
-Gyönyörű vagy! –és egyre közelebb hajolt.
-Khmm… Edward! Azt hiszem előbb vadásznod kéne… - szólalt meg Alice az ajtóban toporogva.
-Gyere Edward! Nem vagy kíváncsi, hogy ügyesebb vagyok-e nálad? –Kérdeztem tőle kedvesen. Ki akartam csalogatni vadászni, bár legszívesebben az orr elé vittem volna a zsákmányt, de tudtam, hogy ez nem lenne helyes.

Így hát szaladtunk be az erdőbe. Az egész Cullen család és én. Csoportban még soha nem vadásztam, az amazonok sosem jöttek velem. De a vadász stílusokat szívesen tanítgatták. A kecses mozgásukat hamar eltanultam én is. Így hát miközben leterítettem egy kifejlett grizlit a lehető legkecsesebb mozdulatokkal (ugyanis el akartam bűvölni Edwardot), éreztem, hogy mindenki tekintete rám tapad.

Edward szinte megbabonázva nézett és zsákmánya erőtlenül ficánkolt a kezében. De nem foglalkozott vele, amíg én rá nem tapasztottam a számat a medvém ütőerére. Abban a pillanatban ő is gyorsan elintézte az állatot. A ruházatomat illetően sokkal nagyobb előnyben voltam mint a többiek… Mivel szorosan rám feszült futás közben nem lassított le, Sokkal könnyebben mozogtam. Kicsit furcsán éreztem ennek ellenére Cullenék közt. Alice néha-néha oda csapódott hozzám, hogy elújságolja mennyire örül, hogy újra velük vagyok, és hogy mennyire hiányoztam mindenkinek.

Kicsit zavarba hoztak a fiúk pillantásai. Eddig csak az amazonok láttak ilyen ruhában, szóval kicsit olyan érzés volt, mintha ruha nélkül állnék előttük. De hamar eltűnt zavarom, mikor a tekintetem Edwardra szegeződött. Lassan sétált felém a fák közül, ajkáról egészen a mellkasáig csorgott a leterített állatok vére, ezzel a szememet tökéletes izmaira terelve. Sokkal jobban nézett ki! A lélegzetem is elállt tőle. Ellenállást nem tűrve lépett mellém, felkapott a kezei közé, és szaladni kezdett a ház irányába.

-Edward, ha letennél gyorsabban visszaérnénk… -Mutattam rá a nyilvánvaló tényre, bár be kell vallanom jólesett a karjai közt lenni. Így észrevétlenül bújhattam hozzá. Olyan volt a nélküle töltött idő, mintha csak rémálom lett volna. De még mindig nem mertem reménykedni, hogy újra az enyém lesz… Gondolat menetem végére, már az egész család a nappaliban ült, és mindenki engem nézett.

-Bella? –szólt kedvesen Carlise. Tudtam hamarosan el kell mondanom nekik mindent…
-Azt hiszem most mesélnem kéne… -mondtam zavartan, mire midnneki, helyeslően bólintott még Rosalie is. Így hát elmeséltem, hogy kórházba kerültem, és a találkozásomat Victoriával, Majd végül az amazonokat is.
-Tehát nem hozzánk jöttél? Úgy akartál elmenni, hogy nem is szólsz nekünk? –Kérdezte Alice szomorúan.
-Igazából a szüleimről akartam gondoskodni. Ha már ilyen fájdalmat kellett átélniük miattam…
-Ezzel ne legyen gondod, Edward kézben tartja ezt az ügyet. –zavartan néztem Edwardra, aki továbbra is ott állt mellettem, ismeretlen tűz égett a szemében. Olyan határozottságot sugalt mint még eddig soha!
-Jajj Edward, ez annyira jó! Úgy örülök! Hozzá is látok! –Majd hozzám lépett, az arcán szétterülő mosoly nem akart csillapodni. – Bella, most el kell intéznem 1-2 dolgot, de csakis a te érdekedbe.
Még annyi időnk lesz beszélgetni, hiszen úgyis… úgyis…. Szóval vámpír lettél ez a lényeg!
Ezzel a lendülettel szinte trillázva repült ki az ajtón, Jasper pedig sejtelmes mosollyal a nyomában.

-Utálom, ha ezt csinálják! Gondolom a mi kis agykurkászunk sem fog mondani egy szót se! –szólt bosszankodva Emett.

7. fejezet

-Hát akkor búcsúzunk? – kérdezte csalódottan Zafrina. – reménykedtem benne, hogy velünk maradsz, de hagyok időt. Próbálj csak ki nyugodtan minden életformát, de tudd, hogy belül mindig is egy amazon maradsz. Vissza fog húzni hozzánk a szíved. Így nem is búcsúzom hosszú időre.

- Nem is akartam hosszú időre elhagyni titeket, csak gondoskodni szeretnék a szüleimről, amíg élnek… Túl sok hálával tartozom ahhoz, hogy csak úgy lelépjek!

-Hát jó, megértjük. De aztán siess vissza, még várnak a maja templomok… - Köszönt el Senna.

Kachirival csak összeölelkeztünk, ő nem volt az a búcsúzós fajta. Egyenlőre nem öltözök át, először úgyis csak meglátogatom őket, az út alatt pedig a ruha pont jó lesz. Először Jaksonville-be tartottam, anyámhoz. Ott is meg volt még mindig a szobám, senki nem nyúlt hozzá. Az íróasztalomon viszont képek voltak. Istenem! Hiszen 2 példányt csináltattam mindből! Gyorsan kikerestem Edwardot a képek közül. Azt amelyiken még csillogott a szeme. Még gyönyörűbb volt mint emlékeztem, én még vámpírként se illenék hozzá. Elfogott a keserűség. A képeket jól az emlékezetembe véstem. Tudtam, hogy soha nem fogom elfelejteni. Anyám hazaért, én csak távolról figyeltem, majd amikor elaludt búcsú puszit adtam a homlokára.

És útban voltam Forks felé. Amint beléptem a házba, tudtam, hogy apám nincs egyedül, egy nővel aludt Örültem és egyszerre voltam zavarban. De így legalább nem kellett féltenem az éhen halástól… Kiugrottam a szobám ablakán és már fordultam is visszafelé. Bár nem tudtam hova akarok menni, és mihez kezdek, de elindultam a hegyek felé. Amikor megéreztem egy vámpír szagát. Futásnak eredtem, ahogy csak tudtam, de rám vetette magát. Hassal előre estem, így még sarasabb lettem, de mintha csak az öltözékemen akartam volna csinosítani, jobban ált rajtam a ruha mint előtte. A futástól kisé összeborzolódott a hajam.

-Eressz el! –nyögtem.
-Bella?! –hüledezett a hang. S ahogy lassan megfordultam Emettet ismertem fel. –Én most teljesen hülye vagyok, ugye Jasper?!

Gyorsan pásztáztam a terepet, keresve a többieket. De közben Emett még mindig vasmarokkal fogott.

-Ezt nem hiszem el, ez tényleg Bella! Ráadásul vámpírbőrben… És ahogy látom az amazonok kikupálták! –mért végig szemével Jasper. –Edward még megbánja, hogy lemondott a vadászatról…
-Jajj, úgy örülök, hugi! De hát miért nem kerestél meg minket? Több hónapja, hogy azt hittük meghaltál! Edward meg halálra idegesíti Jaspert! Nah, de úgy érzem hamarosan fordul a kocka! CAAARLIIIISE! –ordította el magát teli torokból Emett, úgy hogy az erdő is beleremegett.
-Bella, mesélj, mi történt veled? Jah és sajnálom, ami 2 éve történt! De Edward hajthatatlan volt! Nem tehettünk semmit. Esküszöm, többet soha nem hallgatunk rá!
Közben Carlise is megérkezett. Szőke haja most egy kicsit csapzott volt, egy-két vérfolt piroslott a szája körül. Tehát épp vadásztak.
-Ez hihetetlen, Bella! Te élsz? És vámpír lettél? A szemed aranybarna? Ezt nem hiszem el, hogy bírtad megállni? Ráadásul… - majd végig nézett a ruhámon.
-Nem teljesen egyedül…. –Sütöttem le a szemem, de a szavai jó estek. Büszke rám, amiért nekem is sikerült ezt az életformát választanom.
-De hisz ez csodálatos! Alice ezt vajon miért nem látta? Gyere velünk Bella az-az érzésem, hogy te vagy az egyetlen, aki segíthet a családomon. – nem értettem miért mondja, azt hittem teher vagyok a számukra. Az értetlenségtől csak bambán bámultam.
-Én… nem is tudom… nem hiszem, hogy… Edw… - majd mindenki szúrós szemmel nézett rám.

Azonnal elszégyelltem magam, és a lábammal a földet piszkáltam zavaromba. Most mi a fenét, tegyek, nem akarok Edward szeme elé kerülni.

- Nah biztos, ami biztos –ezzel felkapott a hátára és futásnak eredt nyomában a többiekkel.
Nem voltunk messze a háztól amikor Emett lassított, és hangosan kiabálta Edwardnak:
-Hé, Öcsi gyere ki, nézd mit fogtam neked! Jobb, mint egy hegyi oroszlán garantálom! –közben nem bírta megállni, hogy ne nevessen saját viccén.
De Edward nem jelent meg… Nem akar látni. Emett pedig türelmetlenségétől vezérelve, felugrott az ablakába, és bele dobott egyenesen Edward ölébe.
-Nah itt az amazonod! Remélem jól kiéheztetted magad, mert most ez egy bő fogás lesz! - Majd elégedetten vizsgálta Edward sóvárgó arcát. – Nah a futár fiú most lelép, majd később kifizetsz.

Kicsit kezdett számomra kényelmetlenné válni a helyzet. A csönd és, hogy Edward mélyeket szippantott belőlem.

-Hát ez a mennyország lenne? – mohón vizsgálta az arcomat. De én is az övét. Olyan tökéletes volt! És az illata majd megrészegített, egy pillanatra elvesztettem a fejem, és csókot leheltem az ajkára. Majd amint ráébredtem mit tettem, hátrébb rebbentem. De alig pár centit mivel szorosan ölelt magához, így szégyenkezve sütöttem le a szemem.

-Sajnálom, nem a…- Félbe szakította a mondatomat egy vad csókkal. Heves vággyal fűtött csók volt ez. Amiről csak álmodoztam eddig a pillanatig. Testemet szorosan magához húzta. Olyannyira, hogy a levegő kipréselődött a tüdőmből, egy sóhaj kíséretében. De tovább csókolt, nem akartuk abbahagyni.

Mintha újra álmodta volna. Elvarázsolt a pillanat. De egyszer csak gyengülni kezdett és gyorsan vette a levegőt. Felugrottam – már nem volt ereje magához ölelni sem.

6. fejezet

Csak hogy vámpír szagot éreztem, nem is egyet. De amint sarkon fordultam volna, szembe találtam magam az egyikükkel.

-Nocsak? Egyedül? Nézd Zafrina, ez állatokra vadászik!
-Látam én is…. –Majd hozzám fordult- Ne haragudj, illene bemutatkoznunk. Az én nevem Zafrina, ő Senna és a hátad mögött találod Kachirit. Ez itt a mi területünk. Ki vagy te és mit keresel itt?
-A nevem Bella, és hát újszülött lévén nem nagyon ismerem a terület felosztásokat, így ha megzavartalak benneteket sajnálom…-tovább mondtam volna, de Zafrina félbeszakított.
-Újszülött vagy? Hol a teremtőd?
-Már lassan 3 hónapja, hogy vámpír vagyok. És a teremtőm –akaratlanul is elhúztam a számat Victóriára gondolva…-A teremtőmnek nem volt kedve babusgatni egy újszülöttet. –Idéztem a szavait.
-Nem értem. Akkor miért teremtett meg. Látom nem a jó szíve vezérelte.
-Nem igazán… Őt igazából az ellenségeim közt tartanám számon.
-Ez érdekes. Zafrina, szerintem ránk férne egy kis újdonság. Babusgassuk Bellát, amíg készen nem áll az önálló életre.- szólalt meg végre a harmadik is.
-Jogos, csak nem hinném, hogy velünk szeretne vadászni. De ha szeretnél velünk maradhatsz. Mi pedig próbálunk neked segíteni.
-Sokat segítene. Köszönöm, elfogadom.
-Hát akkor szerintem mehetünk is, megmutatjuk a szálláshelyünk. Gyere utánunk!

Egy magasan fekvő barlangban éltek, gyönyörű kilátással. Az embernek az volt az érzése, hogy együtt repül a madarakkal. A közelben szintén volt egy kisebb vízesés.

-Ugye milyen szép? Még én találtam ezt a helyet úgy 60-70 éve. Nézd! Látod? Ott azok maja templomok. Szoktak erre jönni régészek, turisták. Jó csali. Pláne a csoportos utazásokat szeretjük! Nem véletlenül vannak kísértet históriák a maják körül. Uhh, ne haragudj, te állatokkal táplálkozol. Hát itt csak papagályt kóstoltam. Egyszer. Fogadásból. De nem az én világom. - fintorodott el.
-Semmi gond, majd feltalálom magam. Legalábbis remélem.
-Tényleg honnan jön ez, hogy állatokkal táplálkozol? Ez nem szokott a vámpírok fejéből kipattani, csak ha a teremtőjük példáját akarják követni. El se tudom hinni! Új szülöttként ez nagyon nehéz lehet…
-Hát.. nem tudom. Emberek közelében csak légzés nélkül merek közlekedni, így nem nagyon érzem a kísértést. Az ötlet pedig nem az én fejemből pattant ki. Még amikor ember voltam, láttam vega vámpírokat….
-Vega vámpír! Haha! Hát ez jó! – Hahotázott Kachiri. Igazán kedves volt. Jól esett, hogy locsog mindenféléről.
-Tudod nekünk is van ilyen ismerősünk. Őt Carlisenak hívják, de ő északon él… Már régen láttuk.Talán több mint egy évszázada. Talán, ellátogathanánk hozzá. Ő biztos segítene neked! Bár, ha jól tudom azóta már követik páran, de biztos vagyok benne, hogy pártfogásba venne miután itt kitanulkoztál!
-Hát, tudod, én jobb szeretnék eltűnni a világ szeme elől.

Nem tudom mit mondhattam, de erre mindhárman rajtam legeltették a szemüket. Majd gyorsan tovább intézkedtek. Hoztak fát, és tüzet raktak. Estefelé elmesélték eddigi életüket. Majd megígérte Zafrina, hogy elvisznek a maja templomokhoz.

-Tudod, ezt a helyet szeretik a vámpírok. A maják egy kisebb csoportja is vámpír volt. Ezért volt annyi ember áldozat. Kicsit telhetetlenek voltak a dárgáim. Csakhogy ugye a Volturi intézkedett. A civilizált világban az ilyesmi már túl feltűnő lenne. Meg persze az se sokat segített rajtuk, hogy Istennek kiáltották ki magukat. Szóval az ilyesmit jobb kerülni. Tudod a Volturi amolyan királyi család. Ők vannak a legtöbben, és jajj neked, ha a törvény ellen vétesz. Vagy esetleg veszélyeztetnéd a hatalmukat.

-Törvény?
-Oh igen, a törvény, tudod nekünk az az egyetlen szabályunk, hogy nem fedhetjük fel kilétünk a halandók előtt. Persze vannak balesetek, de jobb ha gyorsan megoldod, mert ha nem, hát széttépnek és elégetnek. Nah de elég a negatív gondolatokkal, inkább mesélj mit csináltál mielőtt ember lettél. Hogy lett egy vámpír az ellenéged?
-Nem tudom pontosan, legalábbis közvetlenül a születésem előtt kómában voltam. Amúgy elég normális életem volt. Ha úgy vesszük…
-Ha úgy vesszük? Mit jelent ez?
-Hát, hogy mindig kilógtam a sorból. Nem nagyon voltak barátaim se. Ráadásul sokszor kötöttem ki a balesetin is.
-Nahát, akkor lehet, hogy ismered Carlise barátunkat is! Tudod ő egy orvos, és rengeteg kórházban dolgozott már. Talán a képessége miatt tudja csinálni, vagy csak megszokás.
-Hát igen az önkontroll az újszülött vámpíroknak is el kéne. - nevettem egyet, de ő valahogy nem értette a viccem, csak sokat tudóan nézett rám. – Miért nézel így?

-Semmi, semmi… Viszont az öltözéked nem illik az erdőhöz. Gyere csak, majd én gondoskodok erről.

Nem is kellett sok hozzá, és én is fekete bőrben feszítettem. Néhol kékes-zöldes anyaggal kiegészítve.

-Nah kész is. Csak talán még egy kis sár. A tökéletes álcázás kedvéért. Ha vadászni akarsz, azt csináld jól! –Ezzel összekent, szintén vmi algás színű latyakkal. – Ne aggódj, a bőrnek kell egy kis idő mire teljesen ruganyos lesz. Egy pár hétig, ha ebbe leszel,nem is tudsz majd mást elképzelni magadon! Strapabíró, nem akadályoz a mozgásban és nem utolsó sorba szexi! Most már te is igazi amazon vagy!

Letekintettem a víztükörre és valóban… Gyönyörű voltam. Most láttam meg először magam vámpírként. És ledöbbentett a látvány, és rögtön eszembe jutott, hogy így talán Edwardnak is kellenék…

A napok sorra teltek, a vadászati technikám finomodott, és lassan próbáltam emberek közé is menni. Egyre jobban bírtam csillapítani az ösztöneimet. És eszembe jutottak a szüleim. Meg kell látogatnom őket. látnom kell, hogy jól vannak-e.

5. fejezet

Még mindig hátra volt egy utolsó ütés. Egy része a tervemnek, de egy része a vágyamnak is. Bellára vágytam. Mindennél jobban. Az illatát akartam, így egyenesen a szobájába mentem. Az illata még most is erősen körbe lengte a szobát. Már semmilyen hatással nem volt a bennem lévő vámpírra, annál inkább az emberi részemre. Sajgott a szívem, hogy nem társíthatom többé az illatot az archoz… Ezekkel a gondolatokkal is magamat akartam kínozni. Megérdemlem a fájdalmat.

Bár nem tarthattam jogot egy tulajdonára sem, de képtelen voltam megállni, hogy magamhoz ne vegyem, egy-egy holmiját. A szekrényéből a kék blúzát vittem el, amit akkor viselt mikor először együtt vacsoráztunk. Elvittem még a biológia füzetét is, amibe csak firkálgatott, amikor először ült mellettem. Értelmetlen formájú rajzok voltak, de nekem nagyon is kedvesek. Elvittem az eper illatú sampont a fürdőszobából. És végül a padlódeszka alól kiszedtem a közös emlékeinket. A szülinapi ajándékát. Megnéztem a képeket. Megakadt a kezemben az egyik. Félbe volt hajtva. Úgy tette bele az albumba, hogy csak én látszódtam. Mérges lettem a gondolatra. Hogy takarhatta el magát?! Hiszen olyan gyönyörű…

Épp indulni készültem, mikor eszembe jutott, még a vastag barna pulcsija is. Bár a szabása rossz volt, és sokat takart tökéletes alakjából, de mindig is a szeme színére emlékeztetett. Visszanéztem a szekrényébe, de sehol nem találtam. Majdnem feltúrtam az egész házat, de sehol nem volt. Így hát csalódottan mentem vissza. Útközben még mindig a levele járt a fejemben. „… az idő múlásával csak egyre jobban fokozódik. Már most olyan méreteket ölt bennem, hogy érzem már nem bírom sokáig. Hamarosan itt a vég. Hamarosan meghalok….”

Talán én is meghalok egyszer ebben? Talán elpusztít engem is a fájdalom? Nem lehettem biztos, hogy nem. Hiszen olyan elviselhetetlenül sok.

Mikor megérkeztem, nem volt kedvem megmutatni a kincseimet. Felvittem a szobámba, és gondosan elcsomagoltam őket. Külön-külön mindegyiket légmentesen záródó zacskóba raktam, kivéve a közös képünket. Ezt mindig magamnál fogom tartani. Szerencsére még ennek is Bella illata volt. Ezekkel az emlékekkel fogom feltépni a sebeket, ha eljön az idő. Ugyanis egy vámpír sem tudhatta, hogy mit hoz még elénk a végtelenség, az öröklét.

-Edward, bejöhetek? – zavarta meg Alice az elmélkedésem.
-Mit akartak a farkasok? – kérdeztem utalva arra, hogy belenéztem a gondolataiba.
-Én nem is tudom Edward… Egy idegen vámpír a szobádban, Bella levele összetépve… Most meg ez! Igazán nem tudom, hogy mit gondoljak. Azt mondták, hogy egy vámpírnő volt a területükön, azt mondták, hogy a mifajtákból volt. El kéne mennünk Tanyaékhoz, hogy kiderítsük nem tudnak-e valamit erről…
-Alice én nem hiszem, hogy Tanyat most elbírnám viselni. Legalábbis a gondolatait biztosan nem.
-Igen, gondoltam erre… Hát akkor ha nem haragszol, akkor Emett, Rose, Jasper, és én itthon maradunk veled. Csak Carliseék mennek. De előtte, azt hiszem el kéne menünk egy közös vadászatra. Mindenképp rád fér, már teljesen fekete a szemed!
-Jó. -Nem mondtam mást. Nem kellett gondolat olvasónak lennem, hogy tudjam, milyen hévvel szervezi a családi vadászatot… Így persze esélyem se volt ellógni.

Bella szemszöge:

Égető fájdalom lett úrrá rajtam. De a kimerültségtől ordítani se tudtam már.
-Ez az én ajándékom neked. De sajnálom nincs kedvem babusgatni egy újszülöttet… Szóval elviszlek vmi kietlenebb helyre, nehogy bajt hoz a nyakamra és megyek is! Már így is sok időt vesztegettem el rád… Lehet, hogy felkeresem a te Edwardodat és közlöm vele az örömhírt! Egy életre szóló koloncot rakok a nyakára… De azért ennyivel nem fogja megúszni…

De már nem hallottam tovább, a fájdalom elemésztett. Mikor felkeltem, teljesen egyedül voltam. Tudtam mi történt. Most először hihetetlenül gyorsan fogott az agyam. Tudtam mivé lettem. a szomjúságot, tudtam hogyan csillapíthatom. Láttam, hogy nincs rajtam ruha, csak fehérnemű. Victoria a folyóba dobta, pár női csontdarabbal is. Mostanra már bizonyára halottnak nyilvánítottak. De mihez kezdjen egy újszülött vámpír? Mindig is erre vágytam, de hogy kezdhetnék bele? Erre valahogy soha nem gondoltam. Nem akar engem, nem kereshetem fel a családját… túl sok bajt okoztam. Csak nyűg lennék a nyakukon. Ezt pedig nem akarom. Egyedül kell boldogulnom… megígértem neki a levelemben, hogy többé nem hall rólam. Így kellett lennie.

Szereznem kell ruhát. Majd valahogy eljutok a szobámig, és összepakolok pár darabot. Vadásznom is kéne. De hogyan, és mire? Egy biztos. Én sem fogok embert ölni. Biztosra kell mennem. Nem mehetek emberek közelébe. Legalábbis lélegezve nem.

Így hát miután sorra vettem a lehetőségeket. Vadásztam. Nem is keveset. Nem akartam megállni amíg nem kóstolok hegyi oroszlánt. Kíváncsi voltam, mégis milyen íz világot kedvel. Ha nem mehetek soha többé a közelébe, egy olyan helyet kell találnom magamnak, ahová biztos nem megy. Fájt bele gondolnom, hogy örökre éreznem kell a hiányát, de a szomjúság és a sok új dolog hamar más utakra terelte az elmém. Az első vadászatom cseppet véresre sikerült, de mivel nem volt rajtam ruha, így hamar lemostam magamról a rám száradt vért. És az éjszaka leple alatt Forksba futottam. Ahogy a lakott területhez közelítettem egyből abbahagytam a levegővételt. Furcsa érzés volt, de így sem múlt ki minden ösztönöm, a szívdobogás, a vér csordogálása az erekben… De hiányos öltözékem eléggé zavart, így könnyebb volt koncentrálni.

Behuppantam a szobámba, amilyen halkan csak tudtam, összepakoltam minden szükséges ruhát, és a fontosabb emlékeimet. Felvettem egy barna meleg pulcsit, ez passzol az időjáráshoz. Bár kitudja, hol kötök még ki… Búcsút akartam venni apámtól, még úgyis ha alszik, de nem mertem a közelébe menni. Majd ha letelik az egy év, vagy legalább akkor amikor megtanulok uralkodni magamon. Nehéz szívvel váltam el a háztól, a szobámtól, apámtól, a régi életemtől… Az erdőbe érve, eszembe jutott a levelem! Micsoda butaság! Ha kíváncsi lett volna rám, akkor hívott volna, vagy legalább üzen. Meg kell semmisítenem a levelet!

Amint a ház elé értem, rájöttem, hogy bent a saját vérem száradt már jó pár hete. Nem kockáztatok, az ablakon keresztül megyek. Ahhoz képest, hogy ez a 2. hetem vámpírként egész jól megy az ugrálás! A levelemet átolvastam. Szörnyen rosszul hangzott. De az érzések újra éledtek bennem. Minden pillanat, minden vele töltött édes perc, és minden iszonyatos nap nélküle! A fájdalom. Nem is olyan könnyű elterelni egy vámpír figyelmét. Legalábbis nekem nem megy. Fájdalmamban összetéptem a levelet, és kiszórtam az ablakon. Hátra néztem beszívtam édes illatát, ami beivódott a szoba miden egyes részébe. Soha nem fogom elfelejteni ezt az illatot. A hiánya erősebben tombolt most bennem, mint a szomjúság. Talán magammal vihetnék vmit tőle. Talán az egyik ingét, vagy egy CD-t. Az ing mellett döntöttem, csak pár darab volt itt, talán a többi elvitte, amikor…

Még egyszer beszívtam az illatot és alaposan körbenéztem, azzal a tudattal, hogy ide már soha többé nem jöhetek vissza. Ha sírni tudtam volna, záporoztak volna már a könnyeim. Ez volt a legnehezebb búcsú mióta elhagyott. Nem bírtam tovább futottam. El minél messzebbre. Milyen az a hely, ahol kevés ember van, és egy újszülöttnek van elég táplálék. Napsütésről szó se lehet, ne tudnék most napközben semmit tenni. Aztán egyszer csak bevillant. Az Őserdő. Dél-Amerika tökéletes lesz. Spanyolul is tudok vmit. És az erdőben kevés a napsütés, illetve jól eltud bújni az ember, ráadásul nagy a faj gazdagság. Lehet válogatni…

Utoljára vadásztam a környéken. Valamiért megint volt egy hegyi oroszlán az étlapon.
Több hetembe telt mire, elértem a célom. Sokszor csak este közlekedhettem. És persze sűrűn vadásztam, hogy elkerüljem a baleseteket. Egyszerűen gyönyörű volt minden. Egy vízesés közelébe húztam meg magam. Napokig csak jártam a környéket, és ennek köszönhetően egyre otthonosabban mozogtam.

Csak hogy vámpír szagot éreztem, nem is egyet.

4. fejezet

Amint beléptem a házba, Jasper és Emett elkapott, nem értettem mi történik. Aztán mindenki bocsánatkérő gondolatát hallottam, de egyedül csak apám mondta ki amit gondolt.

-Sajnálom Edward, de nem hagyhatjuk! Nem halhatsz meg, a családnak szüksége van rád. Nem tudod elképzelni, mit tenne ez velünk.
-Mi van? Miről beszéltek, nem akartam meghalni!- vagyis nem most… Csak miután ő is meghalt. De annak legalább egy fél évszázad múlva kell megtörténnie! Addig csak nem akarnak fogva tartani.
-Hidd el Edward ezt kellett tennünk. –mondta Alice. –És ne akarj becsapni… tudtam hogy nem akarod túlélni Bellát!

A név hatására megint belém csapott a fájdalom, de most a zavar a fejemben még nagyobb volt.

-Még mindig nem értem ezt az egészet. Így fogunk várakozni mind a halálára, hogy nehogy eszembe jusson előbb meghalni?

Mindenki az ajkát harapdálta, nagyon nem akartak gondolni vmire, rejtegették előlem a gondolataikat. De egyszer csak Rosalie nem bírta tovább. „legyünk már túl rajta”-gondolta. És engedte, hogy belenézzek a fejébe, láttam egy tévé műsort egy balesetről, a végére erősen koncentrált.” Vélhetően megtalálták a lány csontjait, és a kórházi ruhát több kilométerre a helyszíntől a folyóparton. Így a nyomozás befejeződött, és hivatalosan kimondták Bella Swan 18 évesen meghalt. Szülei nem nyilatkoztak műsorunknak….”

Többet nem akartam hallani, éreztem, hogy a külvilág megszűnik körülöttem egyre gyengébbnek éreztem magam, és mintha kívülről néztem volna az eseményeket. Hallottam, ahogy ordítok, láttam, hogy teljes erőmből próbálok szabadulni, így mindenki odaszaladt segíteni. Láttam, hogy beszélek hozzám, de nem hallottam, hogy mit. Csak a gondolataik tolakodtak be a fejembe. Mostmár nem vigyáztak, mindent megtudtam… Láttam Alice látomását, hogy viktória megharapta az én Bellámat és egyszer csak eltűnt Bella jövője, csak a sötétség maradt… De hirtelen még több gondolatot jött. Egyszer csak Charlie-t hallottam a fejemben, amint az én nevemet mondja. „az a kölyök tehet mindenről! miatta veszítettem el a lányom. HA nem töri össze a szívét, akkor nem kerül kórházba, akkor nem lett volna abban a mentőben! Az én kislányom…” Majd sok száz, talán ezer hang közül, egyszer csak meghallottam a legkedvesebbet, tudtam, hogy csak a képzeletem játszik velem, de a hangja enyhítette a bennem most már tomboló fájdalmat „Nem akar engem, nem kereshetem fel a családját… túl sok bajt okoztam. Csak nyűg lennék a nyakukon. Ezt pedig nem akarom. Egyedül kell boldogulnom… megígértem neki a levelemben, hogy többé nem hall rólam. Így kellett lennie.”

-Edward, fiam! Jobban vagy?!
-Vissza kell mennem Forksba!
-Hogy?
-Érzem… Oda kell mennem!
Mindenki félve tekintett Alicre. Várták a látomást. Majd Alice bólintott.
-Nem lesz semmi baj… De veled megyünk!
Nem érdekelt, hogy mit csináltak, nem érdekelt semmi. Nem hiszem el, amíg meg nem győződtem róla! Hiszen hallottam a fejemben… Talán ha ott lennék, talán jobban hallanám… De ez hogy lehet?! A hangja eddig nem érne el… És ha mégis olyan gyenge lenne, hogy még a vámpíroknak is túl halk lenne! Pedig én tisztán hallottam! Tudnom kell, hogy ő volt-e!

Siettem, ahogy csak tudtam. A családom messze lemaradt, így én mentem be elsőként a házunkba. Egyből megéreztem a vér illatát, Nem friss. Sőt talán több hónapja is, hogy itt lehetett. De ITT volt! Talán engem keresett?! A szívem összeszorult, az érzések kavarogtak bennem. Örültem az illatának, de a vére illata volt, tehát megsebesült. Talán ezért hibáztat Charlie? Ezért kerülhetett kórházba? Ügyetlenül feltörölte a padlót… Még emberi szemmel nézve is látszott. A foltok a lépcső aljában voltak. A légzésem felgyorsult, talán járt a szobámban. Lassan félve mentem a régi szobám felé. Az ajtó nyitva volt. Az ablak szintén… Idegen vámpír szagot éreztem. De valahogy ismerős is volt. Már túl gyenge volt, ahhoz hogy érezzem, a huzat sokat gyengített az illaton. Igen ez inkább illat. Fogalmam sem volt mi történhetett itt, egyszerűen csak azt éreztem hogy ki kell derítenem, bármi áron!

Gyorsan végig futattam a szemem a szobán. Por szinte mindent belepett. Kivéve egy tenyérnyi helyet a heverőn, a feketebőrön ez még feltűnőbb volt. Ez fura, én nem hagytam ott semmit. Majd kinéztem az ablakon és összetépett papírdarabokat láttam. Azonnal összeszedtem őket. Az avar viszonylag szárazon tartotta őket. Nem volt szükséges összeillesztenem őket. Túl jó volt a vámpír memóriám, így a fejemben összeállt minden.

Mindent elrontottam. Hogy is lehettem ennyire vak? Azt hittem megmentem, ha elmegyek. De ezzel okoztam a vesztét. És amilyen hibásan működött az agya, azt hitte, hogy mindezért ő a felelős. Istenem, bárcsak visszafordíthatnám az időt! Bárcsak visszakaphatnám! Újra a karomban tarthatnám… A kanapén ülve emésztett a fájdalom, leveleinek darabjai a lábam elé hullottak. Úgy éreztem végleg megsemmisültem. Már nem tudtam mi a helyes. Megölni magam? Igen így megszabadulnék a fájdalomtól. De így túl kényelmes lenne. Ha a túlvilág létezik is számomra a pokolban is ugyanaz a szenvedés várna, mint itt. De azzal a családomnak is fájdalmat okoznék. Egy megoldás maradt hát. Az idők végezetéig együtt élni a fájdalommal. És ha valaha is enyhülni próbálna, újra, és újra feltépem a sebeket! Nem menekülhetek a halálba, ahhoz én túl bűnös vagyok. Itt kell vezekelnem, az élet színpadán.

-Edward? Jól vagy? Minden rendben? –lépett be Carlise. Majd a papír fecnikre nézett.
Láttam a szemében a kíváncsiságot.
-Olvasd csak el. Nekem még dolgom van. Elmehetek egyedül, vagy biztonságképpen kísérjen el Emett?
-Sajnálom, ami történt Edward, de nem akarunk elveszíteni. De szeretném tiszteletben tartani a fájdalmadat. Tégy, amit jónak vélsz!
-Rendben.

Még mindig hátra volt egy utolsó ütés.

3. fejezet

Elbeszélés:

Sokáig nem találták a holtestet. Valószínűleg tartották, hogy egy vadállat elhurcolta. A mentősök viszonylag ép állapotban maradtak meg. Innen következtettek arra, hogy egy vadállat vetett véget a beteg. Majd végülis pár csontot, és egy kórházi köpenyt húztak ki a folyóból. Így Bella azelőtt meghalt mielőtt betöltötte a 19-et.

Jasper szemszöge:

-Mi a baj Alice? Mit látsz?
-Bella meghalt! Istenem, ezt az összes média befogja mondani! Lehetetlen, hogy Edward ne tudja meg! Jasper haza kell csalnunk Edwardot, és ráadásul minél előbb! Te hívd fel, velem gyanút fogna! Én addig megyek, elmondok mindent a többieknek… Azt hiszem Emettre is szükségünk lesz ha meg akarjuk állítani!
-Edward meg akar majd halni?- döbbentem le. Igaz sokszor éreztem azt a szerelmet Edwardban, ami miatt képes lenne ezt tenni a családjával, de soha nem gondoltam, vagy nem akartam arra gondolni, hogy Edward meg akarja majd öletni magát! Előre fel kell készülnöm az érzéseire, mielőtt idejön. Még jót is tett ez a kis idegesség a hangomban, amikor tárcsáztam. Hosszú percek után vette csak fel
-Edward?
-Miaz Jasper? Mondd!
-Edward, Alicenek látomása volt! Haza kell jönnöd, a családnak szüksége van rád!
-Mi történt? Ki van bajban? –Végre egy kis élet volt a hangjában… Már hosszú hónapok óta nem volt ilyen.
-Edward kérlek, siess! Mert nagyon-nagy baj fog történni!
-Megyek!
Huhh remélem kellőképp ráijesztettem ahhoz, hogy ne figyeljen semmire útközben.
-Minden rendben lesz Jasper! Egyből haza fog jönni! De azt hiszem segítened kell majd neki. Próbálj koncentrálni kérlek! Nagyon nehéz lesz!

Edward szemszöge:

Remélem mindneki jól van! Nem bocsátanám meg magamnak, ha miattam lennének bajban, azért mert én nem voltam ott velük! Tartozom nekik. Azok után, amit végig csináltak az utóbbi jó pár hónapban. De nem maradok sokáig, a fájdalmam túl erős. Már nem sokáig birom így! Szükségem van rá! Az én Bellámra… A selymes hajára, a gyönyörű állandóan kíváncsi szemeire, a mosolyára… A fájdalom letepert útközben! Elterültem a fák között a hóban… Annyira hiányzik! Ha tudtam volna sírni, akkor most a könnyeimmel küszködnék, de nem. Nincsenek könnyek. A fájdalom nem tud utat törni bennem. Nem bír szabadulni. Egyre csak fojtogat, növekszik napról-napra. Kitudja meddig?! Ki tudná meg mondani, hogy meddig bír fokozódni a fájdalom? Ki tudja meddig birom még… Ha csak egy pillanatra is, de látnám, amíg alszik vele lennék… Mennyivel könnyebb lenne minden! De nem sodorhatom veszélybe, meg ígértem neki! Nem fogok több problémát okozni. Lassan erőtgyűjtöttem, majd tovább futottam a családom felé. Amikor közeledtem meghallottam a gondolataikat, mindekinek az járt a fejében, hogy milyen nagy baj van, a gondterheltség, és az aggodalom szűrődött ki mindegyikük gondolatából. De hogy mi a baj, azt nem tudtam kihámozni. Rossz előérzetem támadt…

2. fejezet

Elbeszélés

Bella napokon keresztül csak hányt és sírt, a fájdalma nem akart csillapodni. Lassan annyira kiszáradt, hogy összeesett a konyhába. Amikor Charlie hazaért, azonnal hívta a mentőket. Azok bevitték a kórházba, de az ottani orvosok nem tudtak mit kezdeni vele, ugyanis nem szervi problémák voltak. És mivel Bella napokon keresztül eszméletlen volt, így a pszichológus se tudott segíteni. Így átküldték a Seattle-i kórházba. Ott specialisták mélyaltatást alkalmaztak, majd infúzióra kötötték, és vitamin injekciókat fecskendeztek belé, hogy fizikailag megerősödjön. 2 hetet töltött altatásban, mire a szervezete kellőképpen megerősödött, így mentőbe rakták, és visszaküldték a Forks-i kórházba. Csak hogy a mentőautó soha nem érkezett meg. Ismeretlen okokból a mentő egy elhagyatott útra tévedt az erdőben és a mentősöket egy vadállat széttépte a beteg pedig eltűnt.
- Ébreszd fel!
- De akkor talán már percei se lesznek, még nincs megerősödve a szervezete!
- Mi baja?
- Súlyos depresszió, az agya tudat alatt azt a parancsot kapta, hogy meg kell halnia. Még csak nem rég stabilizálták az állapotát…
- Ébreszd fel! –Victoria gúnyosan mosolygott, érezte, hogy bosszúja jobb lesz mint gondolta.
A mentős nem sokat tehetett, beadta az injekciót. Nem is kellett sokáig várnia, a nagy ózis megtette a magáét.

Bella

Ahh de fáj a fejem! Álmodom? Victoria! Értem jött! Ez csak egy álom? De már régóta nem álmodtam, nem is tudom milyen rég… A valóság illata megcsapta az orrom. A friss levegő. Körbe néztem, mindenhol csak fák, és növények, egy mentő kocsi… Nem értem!
- Hol vagyok?
- Az már nem számít, ha magadhoz tértél kezdődhet a vadászat! De ha nem kezdesz el futni 10 percen belül itt helyben öllek meg, csak az nem lesz olyan mulatságos! Én pedig ki szeretném élvezni a bosszúm! Ugye ezt megteszed nekem? Neked már úgyis mindegy…- Közelebb jött és végig simított az arcomon. Majd a szeme összeszűkült, és a jókedve már nem volt a régi, fájdalom és keserűség látszott a szemében. - Ha elvette tőlem Jamest, hát én is elveszlek tőle téged!
- Victoria, nem tudom, miért mondom ezt el neked, talán a halál előtt mindenki őszinte lesz. De tudod, Edward elhagyott engem! Már nem érdekli, hogy mi történik velem. Nem izgatja hogy meghalok, sőt… Mindig is azt akarta, hogy egyszer majd meghaljak. Tudhattam volna, hogy ezért nem akarja, hogy vámpír legyek… Elhagyott, és én látod, a veszteségbe már majd belehalok! Számomra megváltás lesz a halál! Elvesztettem! Úgyhogy ha megígéred,hogy megölsz, bárhogyan is, ahogy kedved tartja, de ha megígéred, akkor megteszek neked bármit! Futok előled ha azt akarod, igazad van, nekem már mindegy…
A szememben könnyek csillogtak, de túl akartam esni rajta minél előbb, elkezdtem kimászni a mentőből, kihúztam az infúziót, már volt gyakorlatom benne. Kóvályogva bár, de elértem az erdő szélét. De szédülni kezdtem, és neki dőltem egy fának. Mély levegőt vettem, hogy nehogy újra elkezdjek hányni, azzal biztos elrontanám a mulatságát.
- Nem hiszem, hogy élvezetes lenne, egy félig döglött zsákmányt üldözni! Elég szánalmas látvány vagy, elvetted minden kedvem! Most nézz magadra, még a véredet sem kívánom! Teli vagy gyógyszerezve! Undorító! – láthatóan elgondolkozott magában. Hosszú percekig nézte az erdő mélyét. Én viszont egyre távolabb jártam már az élettől, a halál egyre közelebb kúszott felém. Éreztem a jeges hideget, ami áradt belőle. Akaratlanul is vacogni kezdtem, valószínű ez zökkenthette ki a gondolataiból.
- Most mit csináljak veled? Megölnöm felesleges, és még csak kedvem sincs a véredhez. A bosszúmat túl sokáig halogattam! A francba! –Megint egy hosszabb szünet- Mit is mondtál? Nem akarta, hogy vámpír légy? Ez érdekes… - mosolygott – Veled talán jobban elbánt ,mint velem. Ahogy így rád nézek legalábbis ez a benyomásom. A halálodon vagy, egy vámpír akart megkínozni, és az utolsó pillanataidban senki nincs veled, akit szeretnél. Ez bizony szomorú… De lásd, hogy én milyen könyörületes vagyok!Közelebb jött, de én már alig láttam, kis híján elvesztettem az eszméletem, de amint belémélyesztette fogait, kipattantak a szemeim.

1. fejezet

Bella
Itt hagyott. Elment. Nem jön vissza. Nem kapok levegőt! Hányingerem van, szédülök. Gyorsan kirohantam a fürdőbe és hányni kezdtem. Mikor már az ájulás kerülgetett elvánszorogtam a mosdóig hideg vizet fröcsköltem az arcomra, de a lábaim gyengék voltak, letérdeltem, de nem bírtam ülni se szédültem, próbáltam megtartani magam a kezeimmel, de túl gyengék voltak… Így hát lefeküdtem a hideg kőre. Jólesett a hideg, nagyon hasonlít… Ah újra a fájdalom! Nem bírtam levegőt venni. A fájdalom túl éles volt. Lassan odakúsztam az ágyamhoz, bemásztam, de már ne volt erőm betakarni magam, fáradt voltam. Aludnom kéne. Talán majd jobb lesz… - próbáltam áltatni magam. De végülis sikerült elaludnom. Bár néha felriadtam, de legalább aludtam. És reggel amikor felkeltem, egy kicsit jobb is volt, de csak pár percig, amíg újra belém nem hasított a fájdalom. Gyorsan bevettem egy tablettát émelygés ellen. Tudtam ki kell használnom a hatása alatt töltött perceket. Gyorsan rendbe szedtem magam, megfőztem Charlie-nak a vacsorát, és vittem fel a szobámba egy üveg ásványvizet. De amint a vízre gondoltam, újra elkapott a hányinger. Tudtam, hogy gyorsan be kell vennem még egy tablettát. Már napok óta ez megy… Jó voltam biológiából, nem volt kétség, hogy mi lesz ennek a vége. Nem is kellett ezt tudni, éreztem. Már amikor itt hagyott éreztem! Nincs sok időm. Elővettem hát egy papírt, összeszedtem a gondolataimat és írni kezdtem:

Drága Edward,
Szerettem volna elbúcsúzni tőled, és mivel nem hiszem, hogy megérem, azt a kort mire visszajössz, ha visszajössz ide egyáltalán, ezért inkább úgy döntöttem, hogy írok neked egy levelet. Remélem szeretsz, vagyis szerettél annyira, hogy legalább végig olvasod. Ebben most csak reménykedni tudok. Csak szerettem volna ha tudod nem minden ember olyan amilyennek hiszed. Azt mondtad, hogy az én fajtám könnyen felejt és minden sebét begyógyítja az idő, de én valahogy mindig is más voltam. Az én fájdalmam nem akar elmúlni. Ahogyan a szerelmem se irántad. Sőt az idő múlásával csak egyre jobban fokozódik. Már most olyan méreteket ölt bennem, hogy érzem már nem bírom sokáig. Hamarosan itt a vég. Hamarosan meghalok. Tudom. Érzem. Ezért hagyom neked itt ezt a levelet, ha nem is mostanában, de pár évtized, évszázad múlva talán megtalálod és elolvasod. Ismerlek, és nem akarom, hogy a levél elolvasása után magadat hibáztasd. Hidd el te mindent jól csináltál. Figyelmeztettél. Nem is egyszer… Én szerettem beléd, olyannyira, hogy már nélkülözhetetlen lettél számomra. Mint a levegő és, hogy elmentél… Fulladozom. Nem kapok levegőt. Gyötrelmes halál. Könnyebb lenne, ha nem ígértem volna meg neked, hogy nem csinálok butaságot. De igazad volt, Charlie biztos nem viselné el, ha a lánya öngyilkos lenne. Megérdemlem a fájdalmat, a gyötrődést. Nem okozhatok neki fájdalmat. Ha hallgattam volna rád, talán titeket se üldöztelek volna el innen. Sajnálom a kellemetlenségeket. Sajnálom a Jameses ügyet is. Nem akartam veszélybe sodorni a családodat, pláne nem téged! De nem tehettem semmit. Már amikor megpillantottalak beléd szerettem. Túl erős volt az érzés, hogy bármit is tegyek ellene. De hiába sajnálom, hogy kitettelek benneteket ennek, mégsem bántam meg. Önző vagyok tudom, de jobb így meghalni, mintha az életem üres maradt volna. Fájdalmasabb, kínzóbb, de szebb vége ez így a történetnek. Az életem történetének. Ezt köszönöm neked. Hálás vagyok minden egyes veled töltött percért! Kérlek vigyázzatok egymásra, legyetek boldogok, és kívánom, hogy találd meg a szerelmet, amit én nem adhattam meg neked. Ígérem, ez az utolsó alkalom, hogy hallasz rólam.
Bella

Mire végeztem a levéllel a szemeimből záporoztak a könnyek, a torkomat a sírógörcs szorongatta, a szívem olyannyira összeszorult, hogy nem is tudtam ott van-e még. De a könnyeimmel távozó folyadékot pótoltam egy pohár vízzel, bevettem még egy gyógyszert, hogy biztosra menjek. Összehajtottam a papírt majd kikászálódtam az ágyból. Lementem felvettem a kabátom, és kimentem a kocsimhoz. Beszálltam, és bár nehezen találtam meg az eredi házhoz tartozó ösvényt, de az emlékeim mintha segíteni akartak volna, oda vezettek. Fájdalmas volt látnom az elhanyagolt házat. De gyorsan bementem, felszaladtam a lépcsőn egyenesen a szobájába. És letettem az összehajtott levelet a heverőre. Egy darabig csak néztem, majd a fájdalom annyira elhatalmasodott rajtam, hogy muszáj volt el mennem. Nem tudom, hova, csak el, minél messzebbre. Amilyen gyorsan csak tudtam, futottam le a lépcsőn, meg is lett az eredménye. Amúgy is két bal lábas vagyok, de most siettem , és ráadásul szédültem is. Teljes katasztrófa! Megcsúsztam, és lebukfenceztem a lépcsőn, majd elterültem a padlón. Nagy nehezen felálltam, és láttam, hogy vérzik a fejem.
- Istenem, de béna vagyok. –kiáltottam magamnak, jó hogy nem a véremmel mosom fel a padlót a vámpíroknál, gyorsan feltöröltem a pulcsimmal amennyire csak tudtam. Kibotorkáltam, már jóval óvatosabban, és elhajtottam. A fejem nem volt vészes, de aggódtam, hogy összemázoltam a padlót. Ha jobban leszek visszamegyek és lefertőtlenítem.
Hazaértem, gyorsan kivettem a kaját, amit Charlie-nak csináltam és elkezdtem megmelegíteni mindjárt hazaér. Csakhogy a kapkodás, és a kaja szaga megtette a hatását. Összeestem.

Használati utasítás

Ide szeretnék fanfiction-ket feltölteni, de inkább csak rövideket, foszlányokat, csak azt fogom folytatni ami tetszik az olvasóknak, vagyis a megjegyzésektől függ mi lesz folytatva. Azért örülök, hogy itt vagytok! :D