Visszatérés + Köszönet a díjakért

Sziasztok,

hát itt vagyok én, itt vagyok újra. Szép, mint mindig énnekem... :) Nah jó a lényeg, hogy befejezem a történeteimet, ha törik ha szakad, szóval vegye úgy mindenki, hogy a vége felé jár az Edward Bella sztori (amit visszaolvastam és rájöttem, hogy elég szemét voltam Bellával).

A kedves kis Robertet a magyarországi kis akciója miatt megbüntizzük! :) <- gonosz vigyor.

Az új töri... hát abból csak pár részt rakok fel, hogy tetszik-e egyáltalán nektek...

És mindenkinek köszönöm a díjakat! :) Igazából én nem a díjak, vagy az olvasói szám növekedéséért írok - bár jól esik ha olvastok - sokkal inkább azért, mert szeretek írni, egy másik világban élni. Szóval köszi, nagyon kedvesek vagytok!

Nah megyek írok egy frisst ide.

Egy régi blogomról, egy régi bejegyzés.

mire várok még? ha most megteszem soha többé nem lesz semmig gondom, és talán még megbánthatom azt is aki most nem figyel rám, nem érdekli hogy mi van velem, talán már nem is szeret.... meg kéne tennem, most míg bent van a szobájában, már csak egy pár centi kéne hozzá, hogy elveszítsem az egyensúlyom, csak egy kicsivel nagyobb szellő kéne!!! miért vagyok ilyen szerencsétlen? mi tart még életben? vmi belül azt súgja ne tedd meg, és tudom hogy neki van igaza, a saját magam szempontjából... de másokéból?! sokkal jobb lenne mindenkinek körülöttem...és talán ő is majd rám gondol csak úgy szolídan eszébe jutna, miért tettem... talán legközelebb nem felejtene el figyelni másokra.(?)
igen már nem kell sok hozzá, érzem magamban a bátorságot. megteszem, nem hiszem hogy túlélném, ezért nem baj ha fájni fog, úgyse lesz már hatással semmire.
-HÉÉÉ!!! te meg mit csinálsz ott?!!! azonnal gyere le onnan!!!
-nem jól vagyok én itt... olyan szép a kilátás, nincsen semmi baj, kapaszkodok...
-nem érdekel, gyere le azonnal!
most miért kellett levennie innen?? olyan nehezen másztam fel...
-le is eshettél volna...
miaz most meg bemegy?!!! áh akkor inkább visszamászom!!
-vissza ne merj mászni!!! gyere be!
áhhh!!! ne idegesíts fel...
-még maradok egy picit, szép a kilátás...


****************************


egyenes haj. fájdalmaktól gyötört szemek. leül. csend. szólok hozzá. puhán néz. meleg félmosoly. beszélgetés. néhány szó. perces hallgatások. mennem kell. baráti ölelés. szomorú pillantás. a föld megnyugtató látványa.

nem beszéltünk sokat, de valahol még is könnyek jönnek fel a szememben, nem értem mitől, talán a szemei... nem tudom láttam vmit, keserű, hatalmas kín és szenvedés, egy színlelni próbált pókerarc alatt. ködös éjszaka, a lámpa csillog a a járdán. szép, megnyugtató, hagyja kaladozni a gondolatokat. mintha a fájdalom láttán kiszállt volna belőlem minden öröm, mosolyt erőltetni az arcomra nem tudok. megyek. haza mint mindig. és ahogy erre gondolok rájövök hogy semmi nem változott. ugyanaz mint mindig. és ha nem erre mennék? ha megfordulnék? ha arra mennék tovább? nem. előre megyek, a legrövidebb úton. de miért? sétálni akarok... de nincs merszem utat változtatni. pedig tudom, hogy amit keresek, amit régóta áhítok azt a hosszabb úton találom. csak egy lépés, egy másik irányba, csak egy kevés bátorság. majd kitartás a végéig. az első lépés után könnyű, aztán már a 3 utca után fáradok, már fázom, már az ágyam kívánom, de már nem fordulhatok vissza, már közel van a jutalom. már mennem kell, akár sírva, ordítva, akár a könnyeket vissza tartva... mennem kell.

visszagondolok. fájdalom. könnyek akarnak szökni, nem engedem. nagy levegő. az arcomat a párnába teszem. megnyugtat. a szivem még mindig fáj. még mindig ott a gombóc a torkomba, egyre jobban fojtogat. de én erősebb vagyok. felkelek. nagy levegő. az első papír ami a kezembe akad. olvasok. francia... hm igen, ezt tanultam már. igen emlékszem erre. emlékszem... az ablak. kinézek. az ég. az emlékek... fáj... de már komoran nézek tovább, már a gombóc is elszökött a torkomból, a könnyek sem mernek már szökni próbálni. félhomály a szobában, nem kapcsolok villanyt. ezt a légkört akarom magam köré. azt akarom, hogy fájjon. hogy ha végre elfogy már minden szenvedni való gondolat, ha már el fogy minden érzelem, akkor feltudjak kelni, és tovább menni. mert azt akarok. tovább menni. a célomat elérni.

egy régi hely, régen kedves, mára fáj. mert emlék lett. már nem láthatom többet. a szoba. kicsi, mindig árnyékos, alig látni a napot, a kilátást, de mégis kedves volt. szerettem. az illata. már nem emlékszem. ez szomorú. mostanában minden az. nem vagyok boldog. de nem bánom. jó ez így. hiányzott már. végre nem kell mindenkire mosolyogni. most nem figyelek másokra. most magamra figylek. most magamat féltem. ha beülök a szobám sarkába hajnalban gyertyát égetni. nézem a lángját. megpróbálom visszanyerni gyerekkorom bölcs észjársát. mennyi mindent tudtam akkor, mint most, és mégis azt hittem milyen kevés. most pedig azt próbálom vissza kapni, úgy érzem attól a tudástól már gazdag lennék. miért? hogy hagytam el? mikor történt ez? mikor a magányt elhagytam, mikor nem szenteltem magamnak elég időt. már értem. vissza akarom kapni. már értem mit vesztettem.

Edward Bella (összekötő rész 2)

Nos itt az újabb rész, aminek végén kiderül, hogy milyen gonoszságot óhajtok elkövetni. :D

Jó olvasást mindenkinek! :)

-Sajnálom! De ezt sosem fogom kérni tőled. És sosem szabad megengednem. Nem tehetem!

-Én nem értelek Edward…

-Alicenek volt egy látomása. –itt elhallgatott. De rá kellett jönnöm, hogy nem csak ő. Mindenki. Az egész Cullen család, feszülten figyelt. –Bella mi csak akkor lehetünk emberek, hogyha te vámpír maradsz. A többieket ez természetesen nem érinti, de engem igen.

Azt hiszem itt kezdett összeállni a kép. Ha teljesíteném Edward kívánságát, akkor meg kéne várnom, amíg ő és a többi vámpír megöregedne, és meghalna. Mindenkit elveszítenék, aki valaha is közel állt hozzám. Senki nem lenne mellettem, és végül ha én is emberré változom, magányosan élek, és halok majd meg.

-Bella, én nem foglak elhagyni soha többé. Már megígértem. – próbált kiszakítani a gondolataimból.

De hát ő is megtette volna értem. Számára ez volt a legelfogadhatóbb megoldás, még úgyis, hogy én nem akartam ember maradni.

-Bella, ez nem ugyanaz! Kérlek, annyi lehetőség van, gondoljuk át!

Annyi lehetőség? Mégis mi? Magam mellé láncolom Edwardot? Hogy végig nézze, hogy körülöttünk mindenki meghal? Hogy csak sóvároghasson egy normális emberi lét után? Nem. Edward ember lesz.

-Nem Bella nem! Nélküled nem! Kitalálunk valamit! Én annyira sajnálom… Fogalmam se volt róla, hogy neked ez milyen lehetett…

Hiába ellenkezett, láttam a szemében a vívódást, a vágyat, hogy újra ember lehessen. Döntöttem, és ahogy Carlise-ra néztem az ő tekintete is megerősítette elhatározásomat. Tudtam mi a helyes döntés, de még nem vagyok képes rá. Még nem.

-Bella! Kicsim ébren vagy? Kérlek nyisd ki a szemed!

Hirtelen minden homályos lett. Minden olyan átlagos és normális. Már nem ültem a repülőn. Sőt már nem is ültem, hanem feküdtem. A fejem iszonyatosan fájt, de ez most a legkevésbé sem érdekelt. A hang sokkal fontosabb volt számomra.

-Anyu?! –rebeszgettem a szememet, de a fény elvakított, és a kezem is vissza akart hullani az ágyra.

-Jajj kicsim! Annyira örülök! Jól érzed magad? Nincs semmi baj?

-A fejem… -fáj. Folytattam volna tovább, de hogy lehet ez? Egy vámpírnak nem fájhat semmije. –Mi történt? És hol vagyok?

-Apád hozott be. Már lassan 2 hónapja hogy itt vagy. Nézd csak, hoztam neked egy kis nasit! Egyél párat, amíg még nem látja senki.

Amíg beszélt szemem hozzászokott a fényhez. Kórházban voltam. Renée mellettem volt, és ezek szerint Charlieval is minden rendben. Ez csak egy álom? Nem lehet az… túl valóságos. Ez is egy vámpír izé? Látomás, vagy visszapörgött volna az idő?

Edward és Bella (átkötő sztori 1.)

Bella szemszög:

Éreztem, hogy feszültség és izgalom van a levegőben, ahogy hazautaztunk. Mindenki mosolygott, és senki nem tudott egyhelyben maradni. Rosalieból hirtelen mintha a legkedvesebb barátnőm lett volna, egész úton érdeklődött a hogylétemről, és meglepett 1-2 dologgal, amiket állítólag nekem vett.

Edward volt az egyetlen, aki egész úton elzárkózott mindenki elől. Hol szorosan, hol gyengédebben vont magához. Az arcát a hajamba fúrta, olyan érzés volt, mintha búcsúzkodni szeretett volna. Ettől a gyomrom önkéntelenül is összerándult. A pánik kezdett elhatalmosodni rajtam. Miért nem örül, miért nem boldog, hogy végre együtt lehetünk? Talán megbántottam? Kiábrándult belőlem?

-Bella… -szólt gyengéden, de a fájdalmas tónus nem kerülte el a figyelmem. – Szeretlek! Elhiszed ezt nekem? – és ragyogó aranyszín szemeivel fogva tartotta a tekintetem. Nem volt kérdés. Hittem neki. –Köszönöm. – súgta, és először mosolyodott el a gép felszállása óta.

-Edward valami baj van? Nem örülsz a kiegyezésnek? –Minden áron ki akartam deríteni, hogy miért ilyen letört.

-A kiegyezés nem számít. Nem változtat semmin…

-Nem értelek. Már erősebbek vagyunk, mint ők. Nem tehetnek ellenünk semmit.

-Ez így van. –mosolygott rám megint.

-De akkor… -még mindig nem értem akartam folytatni, de Edward megelőzött.

-Bella, a vámpíroknak hamarosan végük lesz. Felesleges volt a megegyezés. A képességednek hála, mindenki ember lehet. Többé nem kell szörnyként élnünk.

Ah erre még nem is gondoltam… Mindenki újra ember. Tehát ezért, olyan kedves Rose! A képzeletemben előre láttam, hogy egy családként éljük le az életünket. Normálisan. Ez a szó sehogy sem tetszett. Nekem tetszett ez a varázslat. Tetszett, hogy egy tündér mese része vagyok. Nem tudtam elképzelni, hogy a számomra legtökéletesebb lény egyszer csak meghaljon. Neki örökké léteznie kell!

Ahogy végig gondoltam ezeket, eszembe jutott, hogy Edward valószínűleg mindent hall. Így az arcára néztem, és az eddigi jól sikerült pókerarcok után, most egy nagyon is átlátszó maszkot vett fel. Láttam a szemében. Ember akar lenni.

22. fejezet (Bella Edward)

Ez a rész még egy kicsit kusza, de hamarosan szembesülnek a mi kedvenc vámpírjaink, a törvénykezés nehézségeivel.

sajnálom, hogy keveset írogattam mpostanában, de megpróbálom majd bepótolni szabadidőmben.

A következő percekben elszabadultak az indulatok. Edward neki ugrott Demetrinek, Jane Edwardot támadta, Janet pedig egy ismeretlen nő próbálta leszerelni. Aro feszült figyelemmel nézte a párperces felállást. Én tétlenül néztem ahogy a családom és velük együtt Edward halálos veszélynek teszi ki magát. Nem bírtam tovább. Egyenesen Arohoz mentem és alkut ajálnottam.

-Aro, kérlek engedj el! Hagyd békén a Cullen családot és akkor ennek az egésznek vége lesz! Kérlek!

-Nem engedhetem meg.

-Bella, ne vesztegesd rá az időd! Már nincs választása. – ezt Edward mondta, és meglepődve hátra fordultam.

A Volturi tagjai mintha meg lettek volna babonázva. Semmilyen ellenállást nem mutattak. A fejüket satuba szorították, úgyhogy bármelyik pillanatban letéphetnék.

Nem volt választás. A vámpír történelemben először, két uralkodó család szolgáltatott igazságot. Kezdésnek a felségterületet osztották szét, de mivel a vámpírok általában nomádok, így mindenki szabadon választhat a két család között. A bajos ügyeket közösen intézzük el.

Aro készségesen belement ebbe a verzióba cserébe, ha a képességemet használhatják a későbbiekben. Ezt egy kicsit gyanúsnak éreztem, de Edward rábólintott a dologra így nem aggódtam. A megbeszélés végén, mindenki elkezdett szállingózni, és én is félénken lépkedtem Edward felé.

Ő ott állt, és egy lépést sem tett felém. Féltem, hogy mit fog reagálni. De amint odaértem hozzá, erősen magához rántott és egyenesen könyörögve suttogta:

-Ezt soha többet ne csináld! Én mindent elviselek tőled Bella, ha utálsz, ha gyűlölsz, ha megvetsz, ha haragszol, de azt már nem, ha elhagysz! Nem tudok nélküled élni! Értsd meg, kérlek! Sóvárgok utánad, minden egyes pillanatban…. –folytatta volna, de az ujjam a szájára tettem, és mélyen a szemébe néztem.

-Edward, Szeretlek! Tudom, hogy bántottalak, de én csak jót akartam. A kisebbik rosszat. Tudom, hogy nem kérhetek tőled semmit, mert már így is sokkal tartozom, de lenne valami.

-Bármit! Bármit Bella! –ígérte.

-Kérlek jegyezz el újra!

Szemében fellobbant a tűz. És éreztem, hogy engem ez a tűz már engem is emészt. Önző lettem. Mindig és mindig többet akartam. Kapni akartam. Őt akartam. Minden mennyiségben, és bármit megadtam volna érte. Szenvedélyesen csókoltuk meg egymást. Ezzel biztosítva egymást arról, hogy a régi érzések, most csak még erősebbek lettek.

-Hé, tesó szobára! – hallottam Emett hangját egészen közelről.

-Alice! –szólalt meg Edward sürgető és egyben elfúló hangon.

-Jajj nem ezt nem teheted velem, nincs elég idő!

-Vámpír vagy. Szóval igyekezz.

Nem értettem miket beszélnek, ezért értetlenül meredtem szerelmemre, aki hirtelen letérdelt, és újra megkért. És én boldogan mondtam neki újra Igent.

-Fogadjunk, ezt az egészet azért csináltátok, hogy újra eljegezhessétek egymást! –röhögött még mindig Emett ezzel kiölve a pillanat varázsát.
-Úgy örölök, hogy végre együtt a család! Bella drágám, nagyon aggódtunk érted. Remélem nem esett semmi bajod.

Most eszembe jutott az átváltozásom, ami kicsit ijesztő volt számomra.

-Igen, ezt én is tudom, de ne félj, ez a képességeddel jár. –szólt közbe Edward. Én kerek szemekkel néztem rá. Megszólalni sem tudtam a döbbenettől, az ő képén pedig csúfondáros mosoly jelent meg.

-Igen, hallom, hogy mire gondolsz, de nem én tehetek róla, ezt te csinálod. Már nem hárítod a képességemet.

A többiek is megrökönyödve néztek ránk.

-Bella képessége, egy ellenpolaritás. Egészen sokrétű, szóval különböző módon kehet alkalmazni. Eddig blokkolta a képességem… de most önkéntelenül is feloldotta ezt. – ezt olyan elégedetten mondta, mintha a rég várt ajándékot kapta volna karácsonyra. Csakhogy így én elvesztettem az egyetlen dolgot, ami érdekességet tett engem.

Egymásnak teremtve 5.

Nah gondoltam teszek fel egy hosszabbat is, mivel ezt már egy ideje hanyagoltam, és elértük a 10000 látogatót is, szóval, minden okom meg van rá.

Niki szemszöge:

Úgy viselkedtem, mit egy kurva… Ez 100%! Nem értem, miért csinálom ezt. NE is kérdezze senki. Teljesen össze vagyok zavarodva. Szerencsémre Rob elhúzott Jane-nel együtt. Jacksonnal így nyugisan töltöttük el a napokat. De így is elérkezett az indulás napja.
Nehéz szívvel búcsúztam el, az estébe nyúló koncertektől. Már kívülről tudtam a 100 monkeys összes dalát. Jackson pedig közben igazán jó barátommá vált. Igen jó barát. Többet nem tudtam érezni iránta, pedig próbáltam. Annyira kedves velem. Mindig odafigyel rám.

Ennek ezzel vége. Elkezdődik a forgatás, és arra sem lesz ideje, hogy rám nézzen egy percre. Tudom milyen nyüzsivel jár ez. De Jane ott lesz és bizonyára be sem fog állni a szája a történjék bármi.
Tévedtem. Jane sehol, de még csak üzenetet sem hagyott. Kezdtem aggódni. Így az volt az első dolgom a lakókocsim felkutatása után, hogy felhívtam.

-Jane, itt Niki merre vagy?

-Oh, Niki ne haragudj, teljesen kiment a fejemből, hogy ma érkezel. Nekem haza kellett utaznom. Meghalt Phil bácsi, és az örökségi procedúra még eltart egy darabig.

-Részvétem. Meg volt már a temetés?

-Igen, engem se vártak meg vele. Nah mindegy. Most mennem kell, majd beszélünk, szia!

Ezt nem hiszem el. Most mehetek haza én is. Vége a vakációnak. Még szerencse, hogy ki sem csomagoltam.
Elterültem a megvetett ágyon, amikor kopogtattak.

-Szia, Te vagy Jackson barátnője igaz?

-Hát, hogy értve? Attól függ… Én vagyok a barát-barátnője. De inkább ismerőse. Annyi ideje még nem ismerjük egymást. – a hallgatás, rádöbbentett, hogy túl sokat beszélek, és túl feleslegesen. Így hát kezet nyújtottam. – Sziasztok Niki vagyok! És ti?

-Én Lara. Ő pedig itt a hugom, Wendy. Hallottuk, hogy nincs itt senki, akit ismersz és gondoltuk talán lenne kedved esténként velünk bulizni. Nah mit szólsz?

-Miért is ne? – mosolyogtam. Igazán aranyosak voltak. –Nem jöttök be? Még nem pakoltam ki, szóval még le tudtok ülni.

És… ti hogy kerültetek ide? –próbáltam megindítani az ismerkedést.

-Tudod, mi vagyunk Robert Pattinson legnagyobb rajongói, és azt mondta, ha kicsit lenyugtatjuk a rajongó tábort, akkor eljöhetünk a forgatásra.

-De persze az egész nem ér semmit. Alig látjuk, mert állandóan dolgoznak, a felvételeknél pedig tilos ott lenni. – vette át a szót Wendy.

-Szóval nekünk is kell a társaság. És te? Úgy értem te találkoztál már Robbal?

-Oh, igen. Volt alkalmam találkozni vele. Nem tett rám túl jó benyomást. De persze nagyon helyes, meg minden… -próbáltam védekezni, mert az arcukról a mosoly egyszerre hervadt le.

-Lehet nem ismered még elég jól. Majd mi mesélünk róla. Jobban fogod ismerni, mint ő saját magát.

És valóban napokon keresztül hallagattam Robról, mindenféle képzelgést. Amit biztosan tudtam, hogy Rob nem lehet ilyen. Amit én láttam belőle, és amit Jackson mesélt, valahogy hihetőbbnek tűnt, mint az a tündérmese amit ezek levágtak nekem. Nah aztán, ahogy egyre kényesebb témákhoz értünk kezdett elegem lenni.

-Ne haragudjatok, de én ezt nem hiszem el. Ti egy kicsit elfogultak vagytok, szerintem.

-Kétszer beszéltél vele, és azt hiszed jobban ismered mint mi? Mi egy iskolába jártunk vele! Igaz akkor elég nyüzüge alak volt…

-Én ezt akkor se tudom elhinni. –makacskodtam

-Hát akkor, majd szervezünk nektek egy közös programot, hogy jobban megismerd. Nem lehetsz rossz véleménnyel róla, megtiltom! – Wendy olyan komolyan mondta, hogy nem mertem ellenkezni.

-Jó, de akkor igyekezzetek, mert nekem haza kell utaznom. Már régen voltam otthon. Ügyintézés miegymás.

-Rendben. Akkor egyezünk meg abban, ha ezen a héten nem jön össze semmi, akkor elutazol, és miután lerendezted a családi látogatást, visszajössz, és akkor megejtjük. Persze nem lehettek kettesben! Rob az enyém! Eszedbe se jusson rámászni!

-Semmi esetre sem másznék rá. -újból – Nem maradok sokáig, ugyanis tényleg csak papír munkám van.

-Nem hiányzik a családod? – kérdezte meglepetten.

-Dehogyisnem nagyon hiányoznak… Bár velük lehetnék. Csak az a helyzet, hogy meghaltak. Baleset volt. – (állítólag) gyorsan felvettem újra a mosolygós arcom, hogy ne lássák a fájdalmam.

-Ne haragudj… Nem tudtam.

-Semmi gond. Csak olyan mintha tegnap történt volna. Egyik napról a másikra egyedül maradtam a világban. Szerintem erre senki nem számítana.

-Nincsenek rokonaid?

-Hát Jane, a barátnőm, aki itt volt egy ideig…, neki az apukája volt a bátyám keresztapja. Nagyjából ennyi.

-És akkor mit csinálsz karácsonykor?

-Jótékonykodok. Azoknak adok, akiknek tudok. Ennyi telik tőlem.

-Nah, meg is van az új terv! Nálunk töltöd a karácsonyt! Anyáék imádni fognak! Meg van egy nagyon helyes unokabátyánk… Ha nem lenne a rokonom, hozzá mennék! Jól néz ki, gazdag… Pont illene hozzád!

-Uh, Én nem szeretnék zavarni…

-Ugyan már most mondtam, hogy imádni fognak! Sőt, jöhetnél egy héttel korábban is. Legalább segítesz feldíszíteni a házat. Nálunk mindig nagy a puccparádé.

-Meggondolom, azért köszi! –őszintén jól esett a meghívás, de egy idegen helyen tölteni a karácsonyt… Ennél jobban nem lehetek elveszve.

-Nincs mit meggondolni! Jössz és kész.

A következő hetek gyorsan teltek. Lara és Wendy folyamatosan írták az emaileket, és néha-néha fel is hívtak. Folyamatosan tájékoztattak mindenről, amit majd be kell csomagolnom.

Nem ez még nem a karácsonyi buli. Kitalálták, hogy a forgatási szünetben ruccanjunk le az Alpokba síelni. Nah igen. Síelni. Előre láttam lelki szemeim előtt a bukásokat, töréseket, kék-zöld foltokat. Ha én megindulok a hegyről lefelé, akkor az csakis a lavina miatt lehet.
De nem tudtam ellent mondani új barátnőmnek. Így nem is csodálkoztam amikor, már egy külön kis faházban szürcsölgettem a forró csokit, méregetve a lefoglalt pálya nehézségét.
Hát ha síelve nem is gyalog mindenképp letudok jönni arról a hegyről. Holnap már úgysem odázhatom el a közös programot.

Reggel kopogtattak az ajtón.

-Szia, Niki látom készen állsz! Ne félj, szereztünk oktatót is. Hagyd, hozom a síléceket, azt majd csak ott kell felvenni.

-Köszi… Kedvesek voltatok meg minden, de miért akartok leégetni?!

-Hát azért, hogy ne csak Rob égjen! Hogy venné ki magát a többiek előtt?

-MI? Rob… is kezdő?

-Igen, együtt fogtok meg tanulni síelni! Ez egy igazán jó közös program, és ebben a ruhában a dekoltázsodat sem bámulhatja! Nah itt is vagyunk. Szia Rob!

És már szaladtak is a felvonók irányába. Kénytelen voltam megtörni a csendet.

-Szia.

-Szia.

-Mi most mire várunk tulajdonképpen?

-Az oktatóra, ha minden igaz ő lesz az, piros kabátban.
-Aham… Jó.. –újabb csend – Te sem tudsz még síelni? –istenem, miért ilyen csiga lassú az oktató?!

-Nem. És te?

-Nem, én sem.

-Aham.

-Mr. Pattinson? Ms. Kovacs?

-Igen. –mondtuk egyszerre, és nem tudom miért, de a nászinduló jutott eszembe.

Kínos volt. Az oktató meg elég szabadszellemű. Elmagyarázott pár dolgot, és aztán elindított minket. Mondanom sem kell, hogy egy hókupac tudott csak leállítani. Aztán elmagyarázta, hogy mit kell gyakorolnunk, és bement ebédelni, amíg mi próbálgattuk a lábainkat.
Sehogysem ment a fékezés. Ha pedig nem tudok megállni, akkor inkább ne is induljak el nem igaz?

-Niki! Neked is gyakorolnod kell! Így nem fogsz meg tanulni síelni.

-Síelni tudok, csak fékezni nem. Meg kanyarodni. A többi megy.

-Nah jó gyerünk indulj. Én pedig ideállok eléd, így vagy lefékezel, vagy elkanyarodsz. Más lehetőséged nincs.

-Én nem hisze…

-Csináld!

-Hát jó… te akartad!

Elindultam. Eleinte olyan lassan csúsztam, hogy kezdtem megnyugodni, hogy semmi baj nem lesz. Aztán begyorsultam, és egyre gyorsultam. Már Rob előtt voltam amikor rájöttem, hogy én hiba csinálok bármit is az nem működik.

-ÁH! Rob ugorj el!

Késő volt. Egyenesen neki ütköztem. Akkora sebességgel, hogy a levegő megakadta t tüdőmben. Őt egyenesen a hókupacba temettem én pedig róla legördülve próbáltam összeszedni magam.

-Ne haragudj! Úgy sajnálom! Fájt nagyon?

-Nem dehogy is, a ruha felfogta a becsapódásodat. Viszont a léceidet szerintem ki kéne cserélni. Szerintem túl könnyű vagy, és ezért nem tudsz fékezni vele. Keresünk egy jobbat, gyere!

Beültünk a kocsiba, és a városig végig beszélgettünk. Teljesen más volt, mint nyáron. Kezdett tényleg tündérmesébe illeni ez az egész sztori. Talán igazuk volt Wendyéknek. Késő este értünk vissza a táborhelyünkre. Rob egészen a házamig kísért.

-Szerintem, most már nem esznek meg a farkasok…

-A farkasok nem, nah de a vámpírok! – egyre közelebb hajolt imitálva a híres karakterét. Azt hittem nem játsza végig, de tévedtem. Kioldozta a sálamat, és a nyakamhoz hajolt, a forró leheletét éreztem és teljesen libabőrös lettem. Nem tudtam mire vélni. Talán csak a forróság utáni hideg miatt volt.

Kapkodva vettem a levegőt, és ő nem mozdult. De vajon miért? Talán vár valami reakciót?

Egymásnak teremtve 4.

Nah inkább hanyagoltam egy kicsit a tanulást és úgy döntöttem, nem ártana egy kicsit izgibb rész. Köszi mindenkinek aki olvas!

Úgy döntöttem nem érdekel. Már megint azt csinálom, amit otthon. Figyelmen kívül hagyom magamat. Ezt azonnal abba kell hagynom. Élvezni fogom az életet, és senkire sem leszek tekintettel.

Gondolataimat a kopogás zárta le. Tudtam kijön. Nem is volt kérdéses.

-Szia, gyere be! –mondtam egy felszabadult mosollyal az arcomon.

-Látom jobban vagy. De azért ezt még beléd tuszkolom, akkor is ha nem akarod! – Nem tudtam nem észre venni, a nyert ügyem van pillantásokat.

Épp hozzá látott, a kajához, amikor úgy éreztem lazára kéne vennem a dolgokat.

-Tudod, attól még, hogy le akarsz fektetni, nem kell megetetned, egy halom szeméttel. Inkább gyere és essünk túl rajta.

A hatás nem maradt el. A kóla amibe épphogy belekezdett, majdnem az orrán jött vissza. Egy ideig még nagyokat prüszkölt, majd megrökönyödve bámult rám. Hamar belátta, hogy felesleges tovább játszania magát.

-Mondták már neked, hogy illúzióromboló vagy?

-És neked, hogy pocsék színész?

-Hát nem vagy semmi… Nem ilyennek képzeltelek Jackson leírása alapján.

-Talán azért mert nem is ilyen vagyok. De ha elment a kedved én megértem. –lassan felálltam és elvettem a rámeső részt a kajából alig ettem pár falatot amikor Rob felállt, és egyenesen az ajtóhoz indult. Nem ment ki rajta. Elfordította a zárat és mire visszaért, én sikeresen lenyeltem az utolsó falatot is.

-Kössz, a kaját…

Lassan felhúzott a földről és meg akart csókolni, de nem hagytam. Finoman jeleztem, hogy ezt ki kéne hagyni a történetből. Soha nem csókolnék meg egy olyan embert, akit nem szeretek. Így a nyakamat kényeztette, miközben kezei végig siklottak a testemen. A hálóba érve, egyre hevesebbek lettünk, és nekem többször is befészkelődött az agyamba a gondolat, hogy mégis mi a fenét csinálok? De aztán mindig meggyőztem magam, hogy ez most buli. Skalp vadászat, mint ahogy a pasiknál. És most egy nagyon-nagyon híres trófeám lesz!

Lassan kerültek le a ruhák, így volt időm gondolkodni, és ezt nem engedhettem! A fenébe is jól fogom érezni magam! Kiélvezem minden percét! Így gyorsabb tempóra váltottunk. Amikor megállított, és a fiókban kezdett kotorászni.

-Most meg mit csinálsz?

-Itt szokott lenni… -mondta elgondolkodva – nézd meg a te oldaladon is légyszi!

-Te most a gumi miatt aggódsz? Ne izgulj gyógyszert szedek, és semmilyen betegségem nincs.
-Ne haragudj, de ez kell. Nem akarok gyerektartást fizetni senkinek. Különben is egy gyerek ártana a karrieremnek.

Szó nélkül kezdtem visszavenni a ruháimat. Egy ideig észre se vette, majd értetlenül nézett rám.

-Szerintem ezt most hagyjuk abba. Ez nekünk nem jön össze és kész. Jó lett volna… tényleg. De én ezt így már nem csinálom.

-Hé ne haragudj. Oké? Sajnálom… Bunkó voltam, csak tudod, nem egyszer kellett már ezt utólag korrigálni. Nekem ebből komoly bajom lehet.

-Egyáltalán nem haragszom. Igazad van. De nekem elment a kedvem az egésztől. Így is alig bírtam kikapcsolni. Szerintem jobb lenne ha most elmennél.

-Hát jó. Akkor ennyit a ma estéről.

Felállt és kisétált a szobából.

Rob szemszöge:

-Jackson értsd már meg, hogy nem csináltunk semmit. Rosszul volt és ezért visszakísértem a szobájába. Mi ebben a baj?

-Az a baj, hogy így csavarod el minden lány fejét! Törnéd össze a szívüket, azt kívánom. Úgy legalább tovább tudnának rajtad lépni. Nézd Rob, ő nagyon fontos nekem! Ilyen lánnyal még életemben nem találkoztam. Olyan törékeny, hogy szinte a nap 24 órájában mellette lennék, hogy vigyázzak rá.

-Jó… Elintézem. Összetöröm a szívét.

A terv készem állt. Bunkónak lenni, amennyire csak lehetséges. Előre végig sakkoztam a lehetőségeket, de a valóságnak nagyobb képzelő ereje volt, mint gondoltam. Semmire nem reagált így ahogy szerettem volna. És az, hogy a végén, ő küldött el engem… Visszajöttek a gyerekkori emlékek, amikor még sehol nem volt a hírnevem. Amikor a lányok rám sem néztek. Újra olyan kisfiúnak éreztem magam.

Nem bírtam aludni. A szobámban ültem és a plafont bámultam. Mintha vetítettek volna. Újra és újra megjelent Niki arca a szemeim előtt. Ha becsuktam a szemem még élesebben láttam mindent. A vékony csipke fehérneműjében lévő kecses alakja beleégett a fejembe.
A viselkedését sehova nem tudtam tenni. Nem ilyennek képzeltem. A legkevésbé sem. Talán csak előttem viselkedik így?

Jackson ódákat zengett Nikiről a stábnak. És ezt szó szerint is lehet venni. Az egyik este mikor Ashleyvel beszélt telefonon, eljátszott egy új dalt, amit a napokban írt róla.

Egyre kíváncsibb lettem. Meg akartam ismerni a valódi Nikit. Csakhogy ehhez segítőkre volt szükségem. Méghozzá a legnagyobb rajongóimat kell megkérnem erre a feladatra.
Tárcsáztam.