22. fejezet (Bella Edward)

Ez a rész még egy kicsit kusza, de hamarosan szembesülnek a mi kedvenc vámpírjaink, a törvénykezés nehézségeivel.

sajnálom, hogy keveset írogattam mpostanában, de megpróbálom majd bepótolni szabadidőmben.

A következő percekben elszabadultak az indulatok. Edward neki ugrott Demetrinek, Jane Edwardot támadta, Janet pedig egy ismeretlen nő próbálta leszerelni. Aro feszült figyelemmel nézte a párperces felállást. Én tétlenül néztem ahogy a családom és velük együtt Edward halálos veszélynek teszi ki magát. Nem bírtam tovább. Egyenesen Arohoz mentem és alkut ajálnottam.

-Aro, kérlek engedj el! Hagyd békén a Cullen családot és akkor ennek az egésznek vége lesz! Kérlek!

-Nem engedhetem meg.

-Bella, ne vesztegesd rá az időd! Már nincs választása. – ezt Edward mondta, és meglepődve hátra fordultam.

A Volturi tagjai mintha meg lettek volna babonázva. Semmilyen ellenállást nem mutattak. A fejüket satuba szorították, úgyhogy bármelyik pillanatban letéphetnék.

Nem volt választás. A vámpír történelemben először, két uralkodó család szolgáltatott igazságot. Kezdésnek a felségterületet osztották szét, de mivel a vámpírok általában nomádok, így mindenki szabadon választhat a két család között. A bajos ügyeket közösen intézzük el.

Aro készségesen belement ebbe a verzióba cserébe, ha a képességemet használhatják a későbbiekben. Ezt egy kicsit gyanúsnak éreztem, de Edward rábólintott a dologra így nem aggódtam. A megbeszélés végén, mindenki elkezdett szállingózni, és én is félénken lépkedtem Edward felé.

Ő ott állt, és egy lépést sem tett felém. Féltem, hogy mit fog reagálni. De amint odaértem hozzá, erősen magához rántott és egyenesen könyörögve suttogta:

-Ezt soha többet ne csináld! Én mindent elviselek tőled Bella, ha utálsz, ha gyűlölsz, ha megvetsz, ha haragszol, de azt már nem, ha elhagysz! Nem tudok nélküled élni! Értsd meg, kérlek! Sóvárgok utánad, minden egyes pillanatban…. –folytatta volna, de az ujjam a szájára tettem, és mélyen a szemébe néztem.

-Edward, Szeretlek! Tudom, hogy bántottalak, de én csak jót akartam. A kisebbik rosszat. Tudom, hogy nem kérhetek tőled semmit, mert már így is sokkal tartozom, de lenne valami.

-Bármit! Bármit Bella! –ígérte.

-Kérlek jegyezz el újra!

Szemében fellobbant a tűz. És éreztem, hogy engem ez a tűz már engem is emészt. Önző lettem. Mindig és mindig többet akartam. Kapni akartam. Őt akartam. Minden mennyiségben, és bármit megadtam volna érte. Szenvedélyesen csókoltuk meg egymást. Ezzel biztosítva egymást arról, hogy a régi érzések, most csak még erősebbek lettek.

-Hé, tesó szobára! – hallottam Emett hangját egészen közelről.

-Alice! –szólalt meg Edward sürgető és egyben elfúló hangon.

-Jajj nem ezt nem teheted velem, nincs elég idő!

-Vámpír vagy. Szóval igyekezz.

Nem értettem miket beszélnek, ezért értetlenül meredtem szerelmemre, aki hirtelen letérdelt, és újra megkért. És én boldogan mondtam neki újra Igent.

-Fogadjunk, ezt az egészet azért csináltátok, hogy újra eljegezhessétek egymást! –röhögött még mindig Emett ezzel kiölve a pillanat varázsát.
-Úgy örölök, hogy végre együtt a család! Bella drágám, nagyon aggódtunk érted. Remélem nem esett semmi bajod.

Most eszembe jutott az átváltozásom, ami kicsit ijesztő volt számomra.

-Igen, ezt én is tudom, de ne félj, ez a képességeddel jár. –szólt közbe Edward. Én kerek szemekkel néztem rá. Megszólalni sem tudtam a döbbenettől, az ő képén pedig csúfondáros mosoly jelent meg.

-Igen, hallom, hogy mire gondolsz, de nem én tehetek róla, ezt te csinálod. Már nem hárítod a képességemet.

A többiek is megrökönyödve néztek ránk.

-Bella képessége, egy ellenpolaritás. Egészen sokrétű, szóval különböző módon kehet alkalmazni. Eddig blokkolta a képességem… de most önkéntelenül is feloldotta ezt. – ezt olyan elégedetten mondta, mintha a rég várt ajándékot kapta volna karácsonyra. Csakhogy így én elvesztettem az egyetlen dolgot, ami érdekességet tett engem.

Egymásnak teremtve 5.

Nah gondoltam teszek fel egy hosszabbat is, mivel ezt már egy ideje hanyagoltam, és elértük a 10000 látogatót is, szóval, minden okom meg van rá.

Niki szemszöge:

Úgy viselkedtem, mit egy kurva… Ez 100%! Nem értem, miért csinálom ezt. NE is kérdezze senki. Teljesen össze vagyok zavarodva. Szerencsémre Rob elhúzott Jane-nel együtt. Jacksonnal így nyugisan töltöttük el a napokat. De így is elérkezett az indulás napja.
Nehéz szívvel búcsúztam el, az estébe nyúló koncertektől. Már kívülről tudtam a 100 monkeys összes dalát. Jackson pedig közben igazán jó barátommá vált. Igen jó barát. Többet nem tudtam érezni iránta, pedig próbáltam. Annyira kedves velem. Mindig odafigyel rám.

Ennek ezzel vége. Elkezdődik a forgatás, és arra sem lesz ideje, hogy rám nézzen egy percre. Tudom milyen nyüzsivel jár ez. De Jane ott lesz és bizonyára be sem fog állni a szája a történjék bármi.
Tévedtem. Jane sehol, de még csak üzenetet sem hagyott. Kezdtem aggódni. Így az volt az első dolgom a lakókocsim felkutatása után, hogy felhívtam.

-Jane, itt Niki merre vagy?

-Oh, Niki ne haragudj, teljesen kiment a fejemből, hogy ma érkezel. Nekem haza kellett utaznom. Meghalt Phil bácsi, és az örökségi procedúra még eltart egy darabig.

-Részvétem. Meg volt már a temetés?

-Igen, engem se vártak meg vele. Nah mindegy. Most mennem kell, majd beszélünk, szia!

Ezt nem hiszem el. Most mehetek haza én is. Vége a vakációnak. Még szerencse, hogy ki sem csomagoltam.
Elterültem a megvetett ágyon, amikor kopogtattak.

-Szia, Te vagy Jackson barátnője igaz?

-Hát, hogy értve? Attól függ… Én vagyok a barát-barátnője. De inkább ismerőse. Annyi ideje még nem ismerjük egymást. – a hallgatás, rádöbbentett, hogy túl sokat beszélek, és túl feleslegesen. Így hát kezet nyújtottam. – Sziasztok Niki vagyok! És ti?

-Én Lara. Ő pedig itt a hugom, Wendy. Hallottuk, hogy nincs itt senki, akit ismersz és gondoltuk talán lenne kedved esténként velünk bulizni. Nah mit szólsz?

-Miért is ne? – mosolyogtam. Igazán aranyosak voltak. –Nem jöttök be? Még nem pakoltam ki, szóval még le tudtok ülni.

És… ti hogy kerültetek ide? –próbáltam megindítani az ismerkedést.

-Tudod, mi vagyunk Robert Pattinson legnagyobb rajongói, és azt mondta, ha kicsit lenyugtatjuk a rajongó tábort, akkor eljöhetünk a forgatásra.

-De persze az egész nem ér semmit. Alig látjuk, mert állandóan dolgoznak, a felvételeknél pedig tilos ott lenni. – vette át a szót Wendy.

-Szóval nekünk is kell a társaság. És te? Úgy értem te találkoztál már Robbal?

-Oh, igen. Volt alkalmam találkozni vele. Nem tett rám túl jó benyomást. De persze nagyon helyes, meg minden… -próbáltam védekezni, mert az arcukról a mosoly egyszerre hervadt le.

-Lehet nem ismered még elég jól. Majd mi mesélünk róla. Jobban fogod ismerni, mint ő saját magát.

És valóban napokon keresztül hallagattam Robról, mindenféle képzelgést. Amit biztosan tudtam, hogy Rob nem lehet ilyen. Amit én láttam belőle, és amit Jackson mesélt, valahogy hihetőbbnek tűnt, mint az a tündérmese amit ezek levágtak nekem. Nah aztán, ahogy egyre kényesebb témákhoz értünk kezdett elegem lenni.

-Ne haragudjatok, de én ezt nem hiszem el. Ti egy kicsit elfogultak vagytok, szerintem.

-Kétszer beszéltél vele, és azt hiszed jobban ismered mint mi? Mi egy iskolába jártunk vele! Igaz akkor elég nyüzüge alak volt…

-Én ezt akkor se tudom elhinni. –makacskodtam

-Hát akkor, majd szervezünk nektek egy közös programot, hogy jobban megismerd. Nem lehetsz rossz véleménnyel róla, megtiltom! – Wendy olyan komolyan mondta, hogy nem mertem ellenkezni.

-Jó, de akkor igyekezzetek, mert nekem haza kell utaznom. Már régen voltam otthon. Ügyintézés miegymás.

-Rendben. Akkor egyezünk meg abban, ha ezen a héten nem jön össze semmi, akkor elutazol, és miután lerendezted a családi látogatást, visszajössz, és akkor megejtjük. Persze nem lehettek kettesben! Rob az enyém! Eszedbe se jusson rámászni!

-Semmi esetre sem másznék rá. -újból – Nem maradok sokáig, ugyanis tényleg csak papír munkám van.

-Nem hiányzik a családod? – kérdezte meglepetten.

-Dehogyisnem nagyon hiányoznak… Bár velük lehetnék. Csak az a helyzet, hogy meghaltak. Baleset volt. – (állítólag) gyorsan felvettem újra a mosolygós arcom, hogy ne lássák a fájdalmam.

-Ne haragudj… Nem tudtam.

-Semmi gond. Csak olyan mintha tegnap történt volna. Egyik napról a másikra egyedül maradtam a világban. Szerintem erre senki nem számítana.

-Nincsenek rokonaid?

-Hát Jane, a barátnőm, aki itt volt egy ideig…, neki az apukája volt a bátyám keresztapja. Nagyjából ennyi.

-És akkor mit csinálsz karácsonykor?

-Jótékonykodok. Azoknak adok, akiknek tudok. Ennyi telik tőlem.

-Nah, meg is van az új terv! Nálunk töltöd a karácsonyt! Anyáék imádni fognak! Meg van egy nagyon helyes unokabátyánk… Ha nem lenne a rokonom, hozzá mennék! Jól néz ki, gazdag… Pont illene hozzád!

-Uh, Én nem szeretnék zavarni…

-Ugyan már most mondtam, hogy imádni fognak! Sőt, jöhetnél egy héttel korábban is. Legalább segítesz feldíszíteni a házat. Nálunk mindig nagy a puccparádé.

-Meggondolom, azért köszi! –őszintén jól esett a meghívás, de egy idegen helyen tölteni a karácsonyt… Ennél jobban nem lehetek elveszve.

-Nincs mit meggondolni! Jössz és kész.

A következő hetek gyorsan teltek. Lara és Wendy folyamatosan írták az emaileket, és néha-néha fel is hívtak. Folyamatosan tájékoztattak mindenről, amit majd be kell csomagolnom.

Nem ez még nem a karácsonyi buli. Kitalálták, hogy a forgatási szünetben ruccanjunk le az Alpokba síelni. Nah igen. Síelni. Előre láttam lelki szemeim előtt a bukásokat, töréseket, kék-zöld foltokat. Ha én megindulok a hegyről lefelé, akkor az csakis a lavina miatt lehet.
De nem tudtam ellent mondani új barátnőmnek. Így nem is csodálkoztam amikor, már egy külön kis faházban szürcsölgettem a forró csokit, méregetve a lefoglalt pálya nehézségét.
Hát ha síelve nem is gyalog mindenképp letudok jönni arról a hegyről. Holnap már úgysem odázhatom el a közös programot.

Reggel kopogtattak az ajtón.

-Szia, Niki látom készen állsz! Ne félj, szereztünk oktatót is. Hagyd, hozom a síléceket, azt majd csak ott kell felvenni.

-Köszi… Kedvesek voltatok meg minden, de miért akartok leégetni?!

-Hát azért, hogy ne csak Rob égjen! Hogy venné ki magát a többiek előtt?

-MI? Rob… is kezdő?

-Igen, együtt fogtok meg tanulni síelni! Ez egy igazán jó közös program, és ebben a ruhában a dekoltázsodat sem bámulhatja! Nah itt is vagyunk. Szia Rob!

És már szaladtak is a felvonók irányába. Kénytelen voltam megtörni a csendet.

-Szia.

-Szia.

-Mi most mire várunk tulajdonképpen?

-Az oktatóra, ha minden igaz ő lesz az, piros kabátban.
-Aham… Jó.. –újabb csend – Te sem tudsz még síelni? –istenem, miért ilyen csiga lassú az oktató?!

-Nem. És te?

-Nem, én sem.

-Aham.

-Mr. Pattinson? Ms. Kovacs?

-Igen. –mondtuk egyszerre, és nem tudom miért, de a nászinduló jutott eszembe.

Kínos volt. Az oktató meg elég szabadszellemű. Elmagyarázott pár dolgot, és aztán elindított minket. Mondanom sem kell, hogy egy hókupac tudott csak leállítani. Aztán elmagyarázta, hogy mit kell gyakorolnunk, és bement ebédelni, amíg mi próbálgattuk a lábainkat.
Sehogysem ment a fékezés. Ha pedig nem tudok megállni, akkor inkább ne is induljak el nem igaz?

-Niki! Neked is gyakorolnod kell! Így nem fogsz meg tanulni síelni.

-Síelni tudok, csak fékezni nem. Meg kanyarodni. A többi megy.

-Nah jó gyerünk indulj. Én pedig ideállok eléd, így vagy lefékezel, vagy elkanyarodsz. Más lehetőséged nincs.

-Én nem hisze…

-Csináld!

-Hát jó… te akartad!

Elindultam. Eleinte olyan lassan csúsztam, hogy kezdtem megnyugodni, hogy semmi baj nem lesz. Aztán begyorsultam, és egyre gyorsultam. Már Rob előtt voltam amikor rájöttem, hogy én hiba csinálok bármit is az nem működik.

-ÁH! Rob ugorj el!

Késő volt. Egyenesen neki ütköztem. Akkora sebességgel, hogy a levegő megakadta t tüdőmben. Őt egyenesen a hókupacba temettem én pedig róla legördülve próbáltam összeszedni magam.

-Ne haragudj! Úgy sajnálom! Fájt nagyon?

-Nem dehogy is, a ruha felfogta a becsapódásodat. Viszont a léceidet szerintem ki kéne cserélni. Szerintem túl könnyű vagy, és ezért nem tudsz fékezni vele. Keresünk egy jobbat, gyere!

Beültünk a kocsiba, és a városig végig beszélgettünk. Teljesen más volt, mint nyáron. Kezdett tényleg tündérmesébe illeni ez az egész sztori. Talán igazuk volt Wendyéknek. Késő este értünk vissza a táborhelyünkre. Rob egészen a házamig kísért.

-Szerintem, most már nem esznek meg a farkasok…

-A farkasok nem, nah de a vámpírok! – egyre közelebb hajolt imitálva a híres karakterét. Azt hittem nem játsza végig, de tévedtem. Kioldozta a sálamat, és a nyakamhoz hajolt, a forró leheletét éreztem és teljesen libabőrös lettem. Nem tudtam mire vélni. Talán csak a forróság utáni hideg miatt volt.

Kapkodva vettem a levegőt, és ő nem mozdult. De vajon miért? Talán vár valami reakciót?

Egymásnak teremtve 4.

Nah inkább hanyagoltam egy kicsit a tanulást és úgy döntöttem, nem ártana egy kicsit izgibb rész. Köszi mindenkinek aki olvas!

Úgy döntöttem nem érdekel. Már megint azt csinálom, amit otthon. Figyelmen kívül hagyom magamat. Ezt azonnal abba kell hagynom. Élvezni fogom az életet, és senkire sem leszek tekintettel.

Gondolataimat a kopogás zárta le. Tudtam kijön. Nem is volt kérdéses.

-Szia, gyere be! –mondtam egy felszabadult mosollyal az arcomon.

-Látom jobban vagy. De azért ezt még beléd tuszkolom, akkor is ha nem akarod! – Nem tudtam nem észre venni, a nyert ügyem van pillantásokat.

Épp hozzá látott, a kajához, amikor úgy éreztem lazára kéne vennem a dolgokat.

-Tudod, attól még, hogy le akarsz fektetni, nem kell megetetned, egy halom szeméttel. Inkább gyere és essünk túl rajta.

A hatás nem maradt el. A kóla amibe épphogy belekezdett, majdnem az orrán jött vissza. Egy ideig még nagyokat prüszkölt, majd megrökönyödve bámult rám. Hamar belátta, hogy felesleges tovább játszania magát.

-Mondták már neked, hogy illúzióromboló vagy?

-És neked, hogy pocsék színész?

-Hát nem vagy semmi… Nem ilyennek képzeltelek Jackson leírása alapján.

-Talán azért mert nem is ilyen vagyok. De ha elment a kedved én megértem. –lassan felálltam és elvettem a rámeső részt a kajából alig ettem pár falatot amikor Rob felállt, és egyenesen az ajtóhoz indult. Nem ment ki rajta. Elfordította a zárat és mire visszaért, én sikeresen lenyeltem az utolsó falatot is.

-Kössz, a kaját…

Lassan felhúzott a földről és meg akart csókolni, de nem hagytam. Finoman jeleztem, hogy ezt ki kéne hagyni a történetből. Soha nem csókolnék meg egy olyan embert, akit nem szeretek. Így a nyakamat kényeztette, miközben kezei végig siklottak a testemen. A hálóba érve, egyre hevesebbek lettünk, és nekem többször is befészkelődött az agyamba a gondolat, hogy mégis mi a fenét csinálok? De aztán mindig meggyőztem magam, hogy ez most buli. Skalp vadászat, mint ahogy a pasiknál. És most egy nagyon-nagyon híres trófeám lesz!

Lassan kerültek le a ruhák, így volt időm gondolkodni, és ezt nem engedhettem! A fenébe is jól fogom érezni magam! Kiélvezem minden percét! Így gyorsabb tempóra váltottunk. Amikor megállított, és a fiókban kezdett kotorászni.

-Most meg mit csinálsz?

-Itt szokott lenni… -mondta elgondolkodva – nézd meg a te oldaladon is légyszi!

-Te most a gumi miatt aggódsz? Ne izgulj gyógyszert szedek, és semmilyen betegségem nincs.
-Ne haragudj, de ez kell. Nem akarok gyerektartást fizetni senkinek. Különben is egy gyerek ártana a karrieremnek.

Szó nélkül kezdtem visszavenni a ruháimat. Egy ideig észre se vette, majd értetlenül nézett rám.

-Szerintem ezt most hagyjuk abba. Ez nekünk nem jön össze és kész. Jó lett volna… tényleg. De én ezt így már nem csinálom.

-Hé ne haragudj. Oké? Sajnálom… Bunkó voltam, csak tudod, nem egyszer kellett már ezt utólag korrigálni. Nekem ebből komoly bajom lehet.

-Egyáltalán nem haragszom. Igazad van. De nekem elment a kedvem az egésztől. Így is alig bírtam kikapcsolni. Szerintem jobb lenne ha most elmennél.

-Hát jó. Akkor ennyit a ma estéről.

Felállt és kisétált a szobából.

Rob szemszöge:

-Jackson értsd már meg, hogy nem csináltunk semmit. Rosszul volt és ezért visszakísértem a szobájába. Mi ebben a baj?

-Az a baj, hogy így csavarod el minden lány fejét! Törnéd össze a szívüket, azt kívánom. Úgy legalább tovább tudnának rajtad lépni. Nézd Rob, ő nagyon fontos nekem! Ilyen lánnyal még életemben nem találkoztam. Olyan törékeny, hogy szinte a nap 24 órájában mellette lennék, hogy vigyázzak rá.

-Jó… Elintézem. Összetöröm a szívét.

A terv készem állt. Bunkónak lenni, amennyire csak lehetséges. Előre végig sakkoztam a lehetőségeket, de a valóságnak nagyobb képzelő ereje volt, mint gondoltam. Semmire nem reagált így ahogy szerettem volna. És az, hogy a végén, ő küldött el engem… Visszajöttek a gyerekkori emlékek, amikor még sehol nem volt a hírnevem. Amikor a lányok rám sem néztek. Újra olyan kisfiúnak éreztem magam.

Nem bírtam aludni. A szobámban ültem és a plafont bámultam. Mintha vetítettek volna. Újra és újra megjelent Niki arca a szemeim előtt. Ha becsuktam a szemem még élesebben láttam mindent. A vékony csipke fehérneműjében lévő kecses alakja beleégett a fejembe.
A viselkedését sehova nem tudtam tenni. Nem ilyennek képzeltem. A legkevésbé sem. Talán csak előttem viselkedik így?

Jackson ódákat zengett Nikiről a stábnak. És ezt szó szerint is lehet venni. Az egyik este mikor Ashleyvel beszélt telefonon, eljátszott egy új dalt, amit a napokban írt róla.

Egyre kíváncsibb lettem. Meg akartam ismerni a valódi Nikit. Csakhogy ehhez segítőkre volt szükségem. Méghozzá a legnagyobb rajongóimat kell megkérnem erre a feladatra.
Tárcsáztam.

21. fejezet (Edward Bella sztori)

Nah végre elkészültem vele! Kicsit feltartóztattak páran. Nah meg a New Moont is meg kellett néznem... :D Tényleg ti mit szóltok hozzá? Nekem olyan... Hm nem rossz volt. De sajna semmi katarzis. Remélem azért nektek jobban tetszett.

Edward szemszöge

Demetri gondolatai egyenesen fejbe vágtak, olyannyira, hogy Bella egyre közeledő lényét sem tudtam követni. Pedig erre vártam, és azt hittem ő is, de ahogy a képek be-bevillanak eltakarva a szemem elől a valóságot. Pedig éreztem, annyira biztos voltam benne, hogy engem hív, hogy szeret, de ezek szerint mindez a képzeletem játéka. Megőrültem, és hangokat hallok. Egyre reálisabbnak tűnt Rosalie feltételezése.

Látom Bella arcán a mosolyt, amit egykor még csak felém mutatott. Táncoltak. Egyértelmű volt a helyzet. Nem akartam többet látni. Nem érdekelt. Ha törik, ha szakad Bella az enyém lesz! Erővel vették el, erővel veszem vissza! Nem számít senki. Nem számít kinek kell ezért meghalnia. Hogy újra enyém legyen bárkin átgázolnék.

-Áh! –fájdalmas sziszegésre felkaptam a fejem. Olyan erővel szorongatták, hogy csavarták ki a végtagjait, hogy a látvány is feldühített.

Bella szemszöge

Alig bírtam már visszafojtani a fájdalmas sikolyokat. Olyan mintha a vámpírságom ellenére könnyeket akarnának kifacsarni belőlem, és meg kell jegyeznem, hogy szerintem elég közel járnak hozzá.

-Engedjétek el! MOST! – Edward arcán kisérteties álarc félelmet keltett, és azt hiszem nem csak bennem. Az idegen vámpírok azonnal elengedtek, míg a Volturi, az állítólagos családom tagjai ijedtükben még erősebben vájták belém ujjaikat. Ez volt a végpont. Biztos voltam benne, hogy darabokra szakadok. Nem gondoltam volna, de a fájdalom enyhült. A karjaim sajogtak, de már közel sem annyira. Újra Edwardra néztem. Próbáltam elképzelni, hogy mi járhat a fejében. Szerettem volna tudni. Szerettem volna érteni, hogy csak a közönség miatt nem szaladt hozzám, vagy…

-Bella drágám, azt hiszem, nem a megfelelő alkalom ez a barátkozásra. Régi ismerőseink, egykori kedves barátaink – Itt jelentőségteljesen Carlise-ra nézett. –azért jöttek, hogy elpusztítsanak minket. Önös érdekük pedig, hogy átvegyék a hatalmat a kezünkből. Lépj hátrébb, és megtudnunk védeni tőlük.

Edward torkából felszaladt állatias morgás remegtette meg a földet. Nem értettem mi folyik itt. Tehát nem értem jöttek? A hatalmat akarják, és nem segíteni?

-Aro, nagyon jól tudod, hogy ez így nem igaz…

-Carlise… Ne próbáld szépíteni! Több ezer éves rendszert akartok tönkre tenni! Ezt nem engedem.

-A rendszer nem jó! A rendszer nem igazságos! A rendszer a ti tejhatalmatokat szolgálja, és a kényetek kedve szerint értelmezitek a törvényeket! Egyszerre vagytok törvényalkotók, bíráskodók és ítéletvégrehajtók. Ezt kell egy kicsit átértékelnünk! – Edward hangja még mindig félelmet keltő volt, de lassan és nyugodtan beszélt.

-Ha az bánt, hogy elvettük a barátnődet, akkor eljöhettél volna, és nyugodtan megbeszéljük. Megadom neked a jogot, és te is beállhatsz hozzánk. Persze a többiek is nyugodtan elmehetnének. Mindenféle következmény nélkül.

-Nem jól mondod Aro… Ti nem elvettétek, hanem elraboltátok, és nem a barátnőmet, hanem a menyasszonyomat! –sziszegte.

Éreztem, hogy még mindig szeret, de nem tudhattam, hogy megbocsájt-e azért, hogy elhagytam. Demetri pedig nem akarta megkönnyíteni a helyzetem.

-Nem tudom, hogy jól emlékszem-e Edward, de nekem nagyon úgy rémlik, hogy ő maga húzta le a gyűrűt az ujjáról, bár az igaz, hogy nem a saját lábán, de azért ellenkezés nélkül hagyta el a helyszínt.

-Demetri! Miért csinálod ezt? –a döbbenettől szóhoz sem jutottam. Nagyon jól tudtam micsoda szenvedés volt ez nekem. – Kifelejtettél fontos tényeket a történetből.

-Nem számít Bellám, hogy kerültél ide. Már közénk tartozol. Letetted az esküt.

-És szabad megtudni, hogy Demetri segédkezett-e a ceremónián? Vagy épp azokban a pillanatokba, amikor Bella nem tanúsított ellenállást?!

-Azt hiszem ez nem számít. Most adjátok meg magatokat és nem esik bajotok. Bella hozzánk tartozik. Nem szegheti meg az esküjét, és így csak mi jöhetünk ki győztesen az ügyből.

Edward szemszöge:

-Bella hozzánk tartozik. Csak mi győzhetünk.

MI ez az egész. Mintha elhallgatnának valamit. Különösen Demetri és Aro. Arot sokkal nehezebben tudnám kijátszani, így Demetrinél próbálkoztam. Sorra jöttek az egyre kényesebb képek, de már láttam, hogy nem mind igaz. Inkább képzelgések. Most már biztos voltam, hogy távol akar tartani tőlem bizonyos információkat. Egyre kényesebb szituációk jelentek meg. Bella semmit takaró fehérneműben fekszik az ágyon, és Demetri a mocskos kezeivel hozzá akart érni. Ezt még akkor sem bírom végig nézni, ha csak egy álom. Szemeimet összeszorítottam, alig kaptam levegőt. A vörös köd egyre jobban rátelepedett a valóságra. Erősebben kell próbálnom!

Hiába. A kép nem akart eltűnni. Nem tudtam, nem foglalkozni vele. Ha nem tudom meg, mit rejteget talán soha nem kapom vissza Bellát. Az én Bellámat…

Bella szemszöge:

Edward arca egyre nyugtalanítóbb lett. Mintha kínozták volna. Jane. Biztos voltam benne, hogy ő teszi ezt.

-Jane!!! Állj le!

-PH! Nem csinálok semmit, majd azt megérzed ne félj! Te leszel az első. –mondta ördögi vigyorral a képén. Igazat mond. De akkor… Ki? Szemeim tovább keresték az okot. Nem tudtam rájönni. Így inkább próbáltam Edwardnak üzenni. Ha egyszer sikerült több kilométerről idehívnom talán most enyhíthetem a fájdalmát.

Visszaemlékeztem az első találkozásunkra, amikor megláttam, ahogy megdobbant tőle a szívem. A réten töltött napunk. Átéreztem a kettőnk közt lévő szerelmet. Amikor megkérte a kezem. Ahogy vágyom rá minden pillanatban.

-Elég Bella! Köszönöm. – kinyitottam a szemem, és egyből megláttam a gyengéd tekintetét. Finoman intett, hogy menjek hozzá közelebb. És én elindultam, de újra megakadályoztak, de már csak a Volturi tagjai állítottak le. Élen Demetrivel.

-Nem megy sehova! – mondta határozottam, és megragadta a tarkómat és hevesen a számhoz nyomta az övéit. Rángattam a kezeim, a lábaim, de nem szabadulhattam. Nem akartam, hogy Edwardnak ezt kelljen látnia. Csak a karjaiban akartam lenni, és ölelni, elmenni, és újra Igent mondani neki.

20. fejezet (Bella Edward sztori)

Már majdnem átharapta a vékony bőrt a nyakamon. Amikor hirtelen erősen lüktetni kezdett minden. Az adrenalin szintem önkéntelenül feljebb csúszott, de én nyugodtan váram az éles fogakat. Nem tudom, hogy lettem ember, de sürgősen vissza kell változnom, és ezt csak ő teheti most meg. Így hát vártam. Csukott szemmel. A hangok élesebbek lettek. Tompa puffanásokat hallottam, morgásokat, vicsorgásokat. Talán képzelődök, de ez akkor is rossz jelnek számított. Kinyitottam a szemem, hogy lássam, mit vacakol már ennyit Demetri, de ő csak letaglózva nézett rám. Egyből megértettem, a sok szín körülöttem, az éles képek…

-Már megint vámpír vagyok. Nem is éreztem semmit. Fura.

-Nem csináltam semmit! Ez a fura!

Pillanatnyilag nem érdekeltek az új fejlemények. Edward bajban lesz, ha összetűzésbe kerül a Volturival.

-Menjünk! Segítenem kell.

-Mégis kinek? A szerelmednek? Vagy a Családodnak?

-Ők is a családom Demetri! Még akkor is ha nem fogadtam hűséget nekik. Még akkor is ha nem volt ceremóniája!

-Bella, Aro ezt meg fogja tudni! Nem fog elengedni! Pont ezért tartott itt! Pont ebben reménykedett veled kapcsolatban!

-Mit fog megtudni? Azt, hogy emberré tudok változni? Aztán meg vissza? Miért jó ez neki? Beépített kém legyek?

-Te nem csak magaddal tudod ezt megtenni. Idővel megtanulsz másokat is átváltoztatni, ami az ellenséggel szemben is jó lesz, de legfontosabb, hogy boldoggá tudod tenni a feleségeket. A vámpírnőket. És ezért minden vámpír az életénél is többet adna. Most nem állhatsz a rossz oldalra! Most nem!

Boldoggá tenni a vámpírnőket… Pontosan tudtam, hogy ez mit jelent. Tudtam, mit szeretne Rosalie… Tudtam mit szeretne Esmée, és titkon talán Alice is. Kisbabát. Én ezt megtudom adni nekik. Boldoggá tehetem őket! Ez nagyszerű! Ilyen jó képességet! Felhőtlen boldogság lett úrrá rajtam, ahogy előre látom a örömtől teli jövőt. Emberré.

Hirtelen bevillant egy kép. És ezt a szép gondolaton egy hatalmas árny suhant át. Edward. Ő sem szeretne vámpír maradni. Ha őt is átváltoztatom, akkor egy idő után őt is eléri majd a vég. Ezt nem tudnám megtenni. Még ha boldog éveket is töltünk el együtt, és együtt öregszünk is meg, nem tudnám elfogadni, hogy egy ilyen hiátlan lényt az elmúlásba sodorjam, hogy elveszítsem. Önző vagyok… De nekem még kell egy kis idő vele. Biztos megérti. Lehet, hogy még bele telik pár évbe, mire kifejlődik ez az erőm. Addig van idő. Addig nem is kell tudnia róla. Nehogy hamis reményeket keltsek benne. Hazugság. Ez az. De lényegében az ő érdeke is…

-Nem tudhatja meg senki!

-Aro tudni fogja! Nem tudom rejtegetni előle az emlékeimet! Tudni fogja!
-És azt is tudni fogja, hogy nem akarom, hogy erről bárki is tudjon! Mert ha igen emberré változtatom magam, és fejbe lövöm magam! Érted Aro? –Ezt Demetri szemébe mondtam, de Aronak címeztem. Ekkor villant be, hogy mekkora hatalmam is van! Szinte megrészegültem az érzéstől! – És Aro… Most jut eszembe… Ha bármit szeretnél kérni tőlem a jövőben akkor egy kis gesztust nem értana gyakorolnod az irányomba. Mondjuk eltekintünk ettől az 1000 évtől… és békén hagyod a Családom! –az utolsó szót mosolyogva erősen hangsúlyoztam.

-Bella! –Demetri rémülten nézett rám. - Aro meg fog ölni! Azért mindent vele sem lehet megtenni!

-Nem érdekel! Ha akar valamit, hát tegyen érte, hogy én is akarjam… Most pedig gyere, és állítsuk meg ezt a káoszt!

Futásnak eredtünk. Demetri folyamatosan zsörtölődött. De nem volt joga ellenkezni. Összekavarta az érzéseim. Manipulálni próbált, és majdnem elhittem, hogy már nem szeretem Őt. Mintha a levegőm egyre fogyott volna, ahogy az idő múlt, egyre kétségbeesettebben futottam Edward felé. Éreztem az illatát, ha halványan is de éreztem! Egyre jobban remegtem a vágytól, hogy átöleljem, és soha, soha el ne engedjem. A félelem is átjárt. Tudtam, hogy meg van az esélye annak, hogy már nem akar látni többé. De nem volt veszteni valóm. A vámpírok sűrűn álltak a mezőn. Az öltözékük különböztette csak meg őket. Demetri lassított, amikor megláttuk őket, de én egyenesen Edward karjaiba akartam vetni magam, csakhogy egyből elállták az utamat. Többen is. Először a Volturi tagjai, majd ismeretlen vámpírok is. Úgy éreztem magam, mint egy vergődő vadállat, mint egy béklyóba kötött oroszlán. Erős karok próbáltak lefogni, Edward nem reagált. Semmit. Pedig még az én fülemnek is sérő volt, olyan hangosan ordítottam a nevét, sikoltozva kérleltem. De semmi. Lesújtva ernyedtek el az izmaim.

19. fejezet (Bella és Edward)

Hát remélem tetszeni fog. Edward hamarosan képbe kerül!

A napok teltek el és Edward-ról nem hallottam egy szót sem. Valahol számítottam rá, hogy utánam jön, de tévedtem. Talán sikerült elfogadnia a történteket, és lemondott rólam. Már csak az a kérdés, hogy egyáltalán szeretne-e velem lenni annyi idő után… Még vámpírmércében is sok. Talán addig talál magának valaki mást.

Ahogy rájöttem, hogy még az is lehetséges, hogy nem vár rám és egy másik nő lesz az életében mikor innen elmegyek majd, tudatosult bennem, hogy a gondolat furcsa módon nem bánt már annyira. És ez egy idegen érzés volt számomra. Igen érzés. Mert hiába gondoltam, hogy megszabadultam tőlük, lassan visszatértek belém az érzések. Csakhogy nem abban a formában, ahogy voltak. Fájdalom nem volt. Szerelem nem volt. Edward iránt furcsa módon semmit nem éreztem. Már nem vártam rá. És ez volt a legérdekesebb. Ijesztő volt. Mintha nem is én lennék. Mintha nem is én éreznék.

De ez még mind semmi. Az, hogy nem ismerek magamra ijesztő volt, de még elfogadható. Az, hogy a környezetemben milyen idegen és ocsmány dolgok történnek ijesztő volt, de kibírom. A legfélelmetesebb érzés az volt, amit Demetri iránt éreztem. Vonzódás. Ez nem szerelem, és nem is engedem meg, hogy az legyen. Nekem Edwardot kell szeretnem, még akkor is, ha ő mást választ helyettem. Nem engedem meg magamnak ezt az érzést más felé. Kínlódtam. Nehéz volt nem a közelében lennem. Nehéz volt nem csodálnom. Az életösztönöm azt diktálta, hogy engedjek az érzésnek, de nem tehettem.

-Bella? Valami baj van? –térdelt le mellém Demetri.

-Csak gondolkodtam… - igen ez igaz.

Kérdőn nézett rám, várta a további folytatást, de az már hazugság lesz. Csak nem vallhatok be neki mindent.

-Hát… Azon gondolkodtam,hogy milyen erőm van? Mert eddig ez még ugye nem derült ki. Amióta itt vagyok semmit sem csinálok, mi értelme van ennek?

-Oh csak ez… - egyből derült arcot vágott. – Tudod amióta itt vagy egyfolytában használod a képességed, és tesztelünk.

Nem tudom, hogy mit láthatott az arcomon, de nagyot derült rajta.

-Bella te egy ellenpólus vagy. Képes vagy semlegesíteni mások képességét. Az egyetlen érdekes dolog ebben, hogy tudat alatt ki is tudod kapcsolni. Csak még azt nem tudjuk, hogy ez véletlenszerű-e vagy valamilyen rendszer van benne.

-Ellenpólus? De ez…- miért olyan hasznos? akartam folytatni, de aztán rájöttem. Persze, ha harcolni akarnak simán kitudnám iktatni az ellenfelet.

-Ez jó!

-Hátha te mondod… - mosolyogtam rá, de egyből el is komorodtam, amint a szívem nagyot dobbant. Ez nem az, nem lehet az! – Demetri, kérdezhetek valamit?

-Mondd! – fürkésző tekintettel nézett rám.

-Lehet, hogy… az érzéseimet is megtudom fordítani?

-Miért? Valami furcsát érzel? –szinte követelőző érdeklődéssel faggatott tovább.

Itt lett gyanús a helyzet. Demetri tud valamit. Valamit, amit nem mondd el nekem. A beszélgetésünk során próbáltam egyre kevesebbet mondani neki erről. Újra veszélyben éreztem magam. Próbáltam az egyetlen olyan személyre gondolni, aki segíthet rajtam. Edward.

Mindennap gondoltam rá. Segítséget kértem tőle, remélve, hogy egyszer megérzi és eljön hozzám. Alice-el is kapcsolatba tudok lépni, ha ki tudnám kapcsolni a képességem. Próbáltam levetítetni a szemem előtt mindenegyes nap, hogy nem akarok itt maradni, és segítsenek.

Az egyik nap a vámpírok a szokásosnál is jobban idegeskedtek. Mindenki óvatosan méregetett. Még Demetri is csendesebb volt a szokásosnál. Épp Aroval beszélgetett, amikor egyszer csak felállt és felém igyekezett.

-Beszélnünk kell!

-Miről?

-Nem itt. Gyere velem.

Már egy ideje csak mi ketten voltunk, amikor egyszer csak megállt, és nekem háttal kezdett el beszélni.

-Bella, ugye üzentél nekik?

-Kiknek? –próbáltam a hülyét adni.

-Szóval igen… -mérgesen fújtatott majd megfordult. – Én próbáltam rajtad segíteni… Én tényleg próbáltam! Elnyomtam az érzelmeidet, hogy ne fájjon annyira. Tudod… Tudod te, hogy mennyi energiámba került? Hogy végre elfelejtsd Edwardot? Én igazán próbáltam neked segíteni, de most már vége. Edward és a családja meghal. Még ma éjszaka. ÉS nem csak ők, a többiek is. Egy mészárlás lesz ma éjszaka. Feltudod fogni, hogy hány vámpír fog meghalni ma éjszaka? Ha nyugton maradtatok volna, talán Aro visszaengedett volna egy évezred múlva!

-Én.. én ezt nem értem… -hadováltam. Tényleg nem értettem.

-Valóban? Akkor segítek egy kicsit!

Ebben a pillanatban újra elleptek az érzelmeim, ledöntött a lábamról és ellepett, mint egy szökőár.

Több óráig feküdtem a sokk hatása miatt. A szememből záporoztak a könnyek és hevesen dobogott a szívem, az egész testem lüktetett és a levegőt is szaporán kapkodtam.

-Bella! Bella! Ébredj! Istenem jól vagy? – hangja rémülten csengett.

-Én… élek…

-HA ezt Aro megtudja! Ez nem lehet igaz! Ilyen még soha nem fordult elő! Várj kipróbálhatok valamit?

Rájöttem, hogy mit akar.

-Szolgáld ki magad...

Egymásnak teremtve 3. rész

-Hé, Jól vagy?

-Jól. Nincs semmi bajom. Basszus elájultam. Pedig azt hittem vissza tudok menni a hotelbe egy taxival. Köszi a segítséget most már meg leszek. Jobban vagyok. –De erre rácáfoltam azzal, hogy a lábamon se tudtam megállni, folyton kicsuklott alólam, hiába erőlködtem.

-Nah persze! Jakson lefejez, ha hagyom a barátnőjét ájultan a padlón hagyom. Visszaviszlek. Melyik hotelbe laksz?

-Nem vagyok a barátnője, és már nem fekszek ájultan a padlón. Amúgy a Hiltonban lakok.

-Remek, pont oda megyek én is. Szobaszám?

-Minek az neked?

-Hát ha elájulsz, nem adlak oda a recepciósnak, abban biztos lehetsz.

-Ha elájulnék, akkor a recepciós megmondja a szobaszámom. Megjegyeztek maguknak…

-Hát pedig nem vagy valami feltűnő jelenség. A barátnődről ezt viszont nem lehet elmondani.

-Oh, persze Jane melleit még a nők sem bírják nem észrevenni…

Lassan összevakart a földről és kitámogatott a hátsóajtón. Már egy sötétített autó várt rá odakint. A sofőr besegített mindkettőnket. Elég rosszul éreztem magam így kicsit lejjebb csúsztam az ülésen, és próbáltam nem rókázni.

-Meg vagy? Kezdesz… elzöldülni.

-Tudom. A sok koffein kiüt. Nem figyeltem oda, hogy mennyit iszok belőle. És te? Nem tetszett a koncert, hogy így lelépsz?

-Nem, igazából muszáj mindenhonnan hamarabb lelépnem, vagy épp ott éjszakáznom, mert a sok lesifotós, és rajongótól általában lebénul a forgalom egy időre.

-Hallottam a híredről. Nagy nőcsábász vagy.

-Ezt melyik pletykalapban olvastad?

-Nem olvastam. Elég egyértelmű… Nem mindenki kér feleségül naponta a ismeretlen nőket. De ha nem haragszol, nem nagyon szólalnék meg.

-Remek. Legalább van valaki aki a szemembe mondja a véleményét. Már ez is több mint a semmi.

-Hát őszinte leszek veled, ha nem fogod be te is azonnal kitaccsolok az öledbe, mert hányingert kapok a sok hülyeségtől, amit beszélsz!

-Kérlek!

-Köszönöm…

Ilyen véres csendben érkeztünk meg a szálloda hátsóbejáratához. Elég ciki volt, hogy ilyen bunkó vagyok vele, amikor ő csak segített rajtam, így amikor egy liftbe sikerült kerülnünk kicsit próbáltam javítani a helyzeten.

-Bocs, nem akartam bunkó lenni…

-Hát az voltál kétségtelen.

-Tudom, ezért kértem bocsánatot! és köszi, hogy tudod…

-Ezzel még nem felejtettem el, és jobb lenne ha nem magyaráznál annyit, még egy légtérben vagyunk.

-Kérlek! –próbáltam utánozni a kocsiban megütött hangnemét.

Ekkora bunkót… Bocsánatot kérek erre így viselkedik. És még egy emeleten is lakunk! Gondolom őfelsége is egy elnöki rezidenciát foglaltatott. Szerencsére a folyosón különböző irányban indultunk el. Így amikor sikeresen beestem a szobámba rögtön hívtam a szobapincért, hogy hozzanak fel vacsira valamit. Tudtam, hogy reggel óta nem ettem, szóval a rosszul létemhez ennek is köze lehet.

Egy fél órát pihenhettem a fürdőkádban, amikor meghallottam a kopogtatást. Amilyen gyorsan csak tudtam magamra kaptam egy köntöst, és siettem a vacsorám felé. Néha meg-megcsúszva, de sikerült elérnem az ajtóig.

-Szia!

-UH basszus! Én pedig már azt hittem a szobapincér! Ha szóltál volna, hogy te vagy, akkor felkaptam volna valami normális ruhát.

-Ha szóltam volna, hogy én vagyok, akkor nem sietsz kinyitni az ajtót, és mint aki semmit nem hallott pancsolsz tovább a kádban.

Ez az elevenembe talált, nem vitatkozhattam vele, mert olyan könnyedén vázolta fel a valóságot, hogy nem tiltakozhattam. Így hát bevallottam.

-Jó, igazad van. És miért jöttél?

-Szeretnék bocsánatot kérni. Kicsit rossz volt a kedvem, annyira maradtam volna még a koncerten, csak, tudod ha kivárom a végét, akkor a többiekkel együtt ott ragadtunk volna.

-Miért nem rázod le a rajongóidat? Nem kell sokat, csak mondjuk a felét. Talán könnyebb lenne az életed! – el sem hiszem, hogy még mindig az ajtóban cseverészünk, én pedig egy szál köntösben a hajam csupa víz.

-Az nem olyan könnyű, mint gondolod…

-Miért nem? Be kéne szerezned egy barátnőt, és le van tudva.

-Próbáltam.

Kérdőn felvontam a szemöldököm… Nem emlékszem, hogy olvastam volna ilyet a címlapokon…

-Tudod, a Kristenes pletykák. Igazából mi terjesztettük őket. Tudod, hogy ne legyen rajtunk akkora a nyomás. Muriból.

-Ah, én egy igazira gondoltam, mert ezzel ugye nem sokat értetek. Mégis milyen színészek vagytok ti?

-Jók. – mosolyodott el. És ettől a magabiztosságtól, megállt bennem az ütő? Vagy én nem is tudom. Soha nem éreztem ilyet, mintha egy pillanatra megállt volna az idő. Mintha minden lelassult volna. Dühös lennék? Nem, nem hiszem. Ez inkább jó mint rossz. Vagy én nem is tudom.

-Niki! Hahó! Jól vagy? Azt hiszem meg kéne sürgetned a vacsidat. Vagy hozzak neked valamit én? Nálam van egy kis rágcsa.

-Öh, ne, ne… Köszi, jól vagyok. Megvárom a pincért.

-Oké, de ha visszaértem a buliról, hozok neked hamburgert! Biztos, ami biztos!

-Jah a buli… tényleg. Megmondanád Jacksonnak, hogy… Ne inkább Jane-nek! Jane-nek mondd! JANE! Csak neki senki másnak! Majd ő elmondja annak, akinek kell.

-Oké akkor szia! Este jövök és megnézlek!

-Jó, jó szia!Becsuktam az ajtót és háttal nekidőltem. Istenem, direkt szólt! Direkt megkért, és te meg fecserészel… Ah! Borzalom. Jézusom! Este vissza is fog jönni! Basszus! Mondjuk azt nem mondtam, hogy nem is alszok el. Igen ez lesz…

Egymásnak teremtve 2. rész

-Uh megzavartam valamit? – huppant le mellénk barátnőm.

-Nem, nem… Csak Jackson kicsit feszült volt a koncert miatt.- de ahogy kimondtam már az arcára is fagyott a mosoly, amit kicsalogattam belőle. Kellett nekem szóba hozni!

-Ugyan Jakson, ez is ugyanolyan koncert lesz, mint a többi.

-Jah, de holnap elutaztok Vancouverbe a többiekkel. Elutaznak a kedvenc barátnőim.

-Holnap Vancouverbe?

-Jah, uh elfelejtettem neked mondani Niki! Ne haragudj! De ha gondolod itt maradhatsz Jacksonnal… - az asztal alatt finoman megrúgta a lábam, és szemével sejtelmesen jelezte, hogy többet lát kettőnk között, mint ami valójában van.

-Állítsd le magad Jane… De még nem is tudom. Átgondolom. De addig nem megyünk el sétálni a partra. Kicsit lazítanánk az este előtt.

-Jól hangzik! Ha végeztünk a reggelivel indulhatunk is.

A tengerparti séta jól sikerült, de a fejlemények kicsit felborzolták szegény Jakson idegeit. A visszafelé vezető úton megjelentek a lesifotósok, akihez eddig még nem volt szerencsénk. 10-20-an is lehettek, és bombázták Jackson-t mindenféle kérdéssel. Bevágottunk egy taxiba.

-Tehát már Rob a városban van. Ahol megjelenik teli lesz a város ezekkel. Ne haragudjatok, de jobb ha külön megyünk a koncertre. Uh és vegyetek napszemüveget, kapucnit, sapkát, sálat meg ilyesmit, küldök értetek pár testőrt. Majd az öltözőben átvehetitek a ruhátokat.

-Oh én akkor már nem öltözök át, jó leszek én úgy is.

-Én azért viszek magammal… - ki gondolta volna. Jane az egész utazás alatt erre a pillanatra készült. A nagy találkozás. Egy mély sóhajtással le is tudtam az egészet.

Jakson egyre idegesebb volt. Ahogy visszaértünk a hotelbe egyből előszedtem a Pesten vásárolt cuccaim. Akkor a mennyiség kedvéért vásároltam, így ezek teljesen átlagos és megfelelő ruhák lesznek. Épp öltöztem volna át, amikor kopogtak az ajtón. Érdekes Jane általában besétál, kaját, takarítást pedig nem rendeltem… de azért kinyitottam.

-Szia… Beszélhetnénk? –hangja lemondó volt

-Gyere be!

-Tudod, nem most akartam előállni ezzel, de nem tudnék most a zenére koncentrálni, ha ezt nem beszélem meg veled. Tudod, kicsit ideges vagyok, hogy ma találkozol Robbal, és én nem vagyok ott, és nem tudod, hogy nekem igazán tetszel.

Most lehet, hogy mondanom kellett volna valamit, de csak értetlenül pislogtam, nem szóltam egy szót se, mélyen hallgattam. Próbáltam összeszedni magam, és újra vissza rendbe tenni a felborult világot.

-Gyors voltam. Tudom. Jane mondta is, hogy nem biztos, hogy kész vagy erre.

-Jane?

-Igen. Nos ő elég jól ismer engem és észre vette, így kénytelen voltam neki beismerni, hogy ... tudod... de megkértem, hogy ne mondjon neked semmit.

-Értem…

Ez volt a legtöbb amit mondani tudtam. Így elég kínos hallgatás állt be köztünk, amit ismét ő tört meg, de előbb leült mellém.

-Tudod attól félek, hogy te is becsavarodsz Robtól. Minden nő elveszti a fejét mellette. Mindenkit megkap akit csak akar. És te kedves és gyönyörű vagy, vicces, és okos és… - hirtelen elhallgatott. - Szóval félek, hogy elvesz tőlem mielőtt elmondhattam volna. De nem akarom, hogy most egyből bármit is érezz irántam, csak annyit kérek, hogy legyél továbbra is a barátom, és ha úgy érzed, hogy készen állsz egy kapcsolatra, akkor adj egy esélyt nekem, kérlek.

-Uh én… Nem is tudom mit mondjak most Jakson.

-Nem kell semmit mondanod. Nyugodtan menj el majd a többiekkel Vancouverbe. Most hogy mindezt tudod, nyugodtabb leszek.

Lassan elindult az ajtó felé, de utána szóltam.

-Jakson! Maradok. Nem megyek Jane-nel.

-Köszönöm.

Hát már megint, megint belecsöppentem ebbe a „legalább adj egy esélyt” szituba. Ez az én keresztem. Adjak esélyt? Mindenkinek? Jajj, ha most velem lehetne a családom. Ők elmondanák az igazat. Tőlük nem kéne tartanom, hogy nem az én érdekeimet nézik. Ezt ismét magamnak kell megoldanom.

Felvettem a kikészített a ruhákat, a tükörben újra a régi önmagammal találtam szembe magam, de most már ez sem voltam én. Nem találom magam. Sem a csillogó márkás ruhák, sem az átlagos szürke kislány nem én vagyok. Akkor ki vagyok?

-Kisasszony? - szóltak az ajtón túlról.

-Egy pillanat és megyek.

Feltettem egy kis sminket a két állapot közt őrlődést szimbolizálva. Mélylevegőt vettem, és ahogy kiléptem az ajtón éreztem, hogy ez az este sok mindent meg fog változtatni. Éreztem a változást, de a felborított világomban nem tudtam még helyére rakni ezt az érzést. Csak a bizonytalanság volt biztos és egyre erősebb, arra intve, hogy legyek nagyon elővigyázatos.

Mikor odaértünk, már mindenki ott volt. Idegesen mutatkoztam be mindenkinek, így nem is nagyon próbálkoztak szóba elegyedni velem. Bezzeg Jane hozta a formáját, és le sem szállt Robról. Én viszont kerültem, mint a forró kását.

A koncertre se tudtam már figyelni. Észre se vettem, de egymás után ittam meg az energia italokat, nem is a hatásuk miatt, inkább az ízük miatt. Szóval eléggé rosszul lettem. Úgy éreztem, hogy menten lefordulok a székről. De úgy éreztem, hogy muszáj lefeküdnöm, mert különben itt ájulok el.Szerencsére a többiek semmit sem vettek észre, így lassan elbotorkáltam az öltözők felé, Ha nem sikerül a kocsikig eljutnom elterülök, a tagok számára fenntartott részlegben majd lepihenek.

Csakhogy odáig sem jutottam el, amikor egyszer végleg elsötétült minden. Még megpróbáltam tovább menni a falnak támaszkodva, de már csak azt éreztem, hogy zuhanok előre, és minden megszűnt.

18. fejezet (Edward Bella sztori)

Sokan összezavarodtatok, szóval ki fogok találni valamit amivel a két történet jobban elkülönül majd egymástól. Addig is itt a régi történet folytatása.

-Isabella, kedves mielőtt elkezdhetnénk a mulatságot, nyújts kezet a megállapodásra. –szinte már sóvárogva kapott a kezem után.

-Bella!- gyanakodva méregettem az arcát, miközben nem eresztette el a kezem. Kezdetben el-eltorzult az arca, aztán mintha valami nagyon tetszene neki felkacagott.
-Rendben Bella! Akkor felkérhetlek egy táncra?

-Nem köszönöm… Nincs kedvem az ünnepléshez. Majd talán 1000 év múlva. –Remélem érzékelte a szarkazmusom!

Sajnos nem hervadt le a vigyor az arcáról, pedig így már rég nem beszéltem senkivel. Körbe néztem, így sikerült észrevennem, hogy nem csak én nem rajongok azért, hogy itt kell vesztegetnem az időmet. Egy Alec-hez igencsak hasonlító ?kislány? eléggé mogorván méregetett. Ha jól gondolom akkor ő Jane. Minél előbb fel kell mérnem itt mindenki képességét. Így egyenesen Demetrihez fordultam. Ő volt az egyetlen, akit faggathattam.

-Hé.. ! –valahogy nem akaródzott a nevén szólítanom. így inkább csak nekivágtam egy kisebb kavicsot. De úgy nézett ki ebből is ért.

-Te voltál? –nézett hátra mosolyogva. –Tudtam, hogy esedezni fogsz a bocsánatomért.. Igazán nem haragszom, hirtelen értek az események. Megértem.

-MI? Nem fogok esedezni senkinek! Áh rossz ötlet volt, felejtsd el! –remek ez a bunkó mindent elszúr.

A falnak dőlve a padlóra csúsztam. Minden reménytelennek tűnt. Egyedül akartam lenni. Át akartam gondolni a dolgokat, ha már nem számíthatok senkire. Csakhogy még ez sem adatott meg. Demetri egy lépést sem tett mellőlem, felpillantottam rá és az arcán furcsa józanság uralkodott. Lassan mellém guggolt, felemelte az államat, hogy a szemembe nézhessen. A szemei együttérzést sugalltak.

-Minden rendben lesz! Itt leszek melletted… -mintha tovább is folytatta volna, és a szemeit lesütötte, hogy aztán egy fokkal gyötrőbben nézhessen fel, körbe pásztázva a termet.

Értettem. Sokan vagyunk, hogy folytassa. Itt nem csak a falaknak van füle. De a szemeit, most csak én láthattam. És nyomban megértettem, hogy ő valóban mellettem áll. Még nem tudhattam, hogy mit hoz a jövő, és pont ezért voltam kénytelen bízni benne. Ebben az elvarázsolt ismeretlen világban, csak ő tudott nekem segíteni. így reménytől izzó szemmel néztem rá.

-Kérlek segíts! Segíts… -csak erre a pár szóra volt elég remény bennem, így az ahogy az utolsó szót is kimondtam, újra magához ölelt az üresség. Csak reménykedni tudtam benne, hogy a megfelelő embernek kezébe adtam minden reményem. Hogy eltaláltak hozzá a szavaim.

Szorosan magához ölelt, felkészítve az újabb színjátékra. Felállt és maga után húzott engem is. Én pedig fogható könnyeket töröltem le az arcomról, már csak megszokásból is. Ezt a mozdulatot nem akarom elfelejteni. Ezt sosem akarom elfelejteni.

-Tehát ők ott a Volturi család fejei…. Kezdett bele mondókájába, bemutatva a családot, a helyet, a várost, a képességeket, a történelmet, néhol számomra értékes információkat rejtve a szavak közé.

-Felkérhetlek egy táncra? –kérdezte végül felém fordulva. Nem számítottam egy ilyen nekem szegezett kérésre, így kénytelenül fogadtam el a felkérést. A bál még javában állt, mindenki önfeledten mulatott a maga módján.

-Irigylem azt a fickót…

-Hogyan? –ugye nem Edwardról beszél? én a legkevésbé sem mondanám irigyelnivalónknak az ő és az én helyzetemet.

-Egy ilyen elbűvölő nő szereti, elfogadta a házassági ajánlatát, és mindezek után még saját magát is a földbe tipró döntést hoz, csakhogy megmentse szerelmét. Ilyen szerelmet, még a legnagyobb írók közül is csak kevesen írtak le. Ha nekem is lenne egy ilyen szerelem az örökkévalóságban, örömmel mondanék le az ember vérről.

-Hát akkor jobban teszed, ha tényleg lemondasz, mert lehet, hogy egyszer véletlenül azt a nőt ölöd meg, akire vágysz. – Azt hittem tiltakozni fog, de meglepetésemre elgondolkodott. Szemei mélyen fúródtak a sötétségbe.

-Lehet, hogy igazad van. Mostantól, csak férfi vérét fogom szívni. – mosolygott a saját viccén.

-Lehet, hogy neked ez, vicces, de én komolyan mondtam. Legalább megpróbálhatnád.

-Én soha nem próbálok semmit. Vagy teszek valamit, vagy nem. Ha eldöntöm, hogy többet nem élek emberi vérrel, akkor nem fogok. Ez számomra csak egy belső döntés lenne, semmi több. Persze biztos nehéz lenne, de képes lennék rá.

-Hát akkor eddig miért nem tetted meg, ha ez ilyen egyszerű neked?

-Eddig nem volt okom rá… Most már van.

A táncnak vége szakadt. De mi továbbra is egymással szemben álltunk. Szemei rabul ejtettek, nem értettem mit akart ezzel mondani.

egymásnak teremtve 1. rész

Ez a fic Robert Pattinsonról fog szólni, nah meg főhősnőnkről Nikiről. A háttértörténettel nem igazán akartam foglakozni az elején. Inkább lassan beleszövöm majd a történetbe. Remélem tetszik majd nektek!

-Niki, te mindig a legalját fogod ki! Mindig valami őrültet sikerül kifognod! De ez már több a soknál! Ha nem csinálsz valamit, még levegőt se fogsz tudni nélküle! Szakíts vele!

-Nem tehetem… Én próbáltam, de, ez lett a vége! –lassan felhúztam a pulcsimat, és megmutattam neki a lila foltokat a hátamon, és a bordáimon. –Az arcomon csak azért nem látszik mert elég jó alapozóm van.

-Fel kell jelentened, ez egy vadállat! Most azonnal elmegyünk hozzád és összepakolsz!

-De szüksége van rám! Nem voltam elég elővigyázatos… kiborítottam. Pedig már sokat fejlődött! Rávettem, hogy járjon el pszichológushoz, ha most itt hagyom, elrontok mindent amit eddig elértem nála! Visszasüllyed abba a színvonalba, ami nem hozzávaló! Annyival többet érdemel…

-Ennek már a fele se tréfa Niki! Ha véletlenül rosszul esel, rosszhelyre üt, akkor meg is halhatsz… Különben sem vagy szociálismunkás, ez nem a te dolgod, bízd az orvosára…

-Jane, nekem nincs senkim. Az én életem nem számít. Ha tehetek valamit a világért megteszem, bármi áron, de segítek neki!

-Ne csináld ezt velem… annyi menhelynek segítettél már! Annyi energiát fektetsz másokba, hogy saját magaddal nem is törődsz! Figyelj, gyere ki velem Amerikába, segíts nekem! Szükségem van rád, teljesen egyedül leszek ott!

-Ne beszélj hülyeségeket! Jacksonhoz mész! Milyen unalmas is lesz egy rock bandával együtt turnézni…

-Persze ők játszanak a színpadon, én meg álldogálok egyedül… Lehet hogy elrabolnak, ha egyedül megyek… Hisz Amerika! Öngyilkos merénylők, sorozatgyilkosok…

-Jó… Meggyőztél, de engedd meg, hogy elintézzem ezt a dokival.

Mindennél jobban féltettem a gyerekkori barátnőmet, Janet… És ő ezt pontosan tudta!

Már nem mentem haza, még nem mertem. Inkább ellátogattam dr. Bernáth-hoz. Beszámoltam neki a fejleményekről, és megígértettem vele, hogy oda fog figyleni a barátomra Dávidra. Aztán Jane-nel beugrottunk egy plázába, mivel gyorsan kellet vásárolnunk. Már holnap indult a gépünk New York-ba.

Mindenből újat kellett vennem. Az összes cuccom Dávidnál hagytam. Még mindig aggódtam érte, de rá kellett jönnöm, hogy ha nélkülem visszasüllyed abba az életbe amiből nehezen sikerült kirángatnom, akkor semmit sem sikerült elérnem. És ha nagy a baj a doki úgyis felhív majd.

Másnap már repülőn ültünk, a Business classon foglaltattuk helyet, ugyanis, még e repülőről is folyamatosan telefonálnom kellett, hogy minden rendben menjen nélkülem is.

A hosszú repülőút nem igazán viselt meg, jól bírom a bezártságot, az egyhelyben ülést. De sokat gondolkodtam. Amióta elvesztettem a családomat, szinte megtagadom magamtól az életet. Már több éve, hogy igazán jól éreztem volna magam. De talán a társaság is hiányzott. Soha nem találtam magamnak egy igazán jó barátot, akinek mindent elmondhatok, és megért. Jane jó barátom, sokat tud rólam. Mégsem ért meg a legapróbb mozdulatomból. nem olvas a szememből. Sosem tudja, hogy mit érzek valójában. Bármit eltudnék vele hitetni ha akarnék, sose venné észre, hogy nem mondok igazat.

Annyit álmodoztam a nagy szerelemről. De sosem találtam még hasonlót se hozzá. Mindig kihasználtak a fiúk a szépségem miatt. Amikor erre rájöttem, elkezdtem elcsúnyítni magam. Kócosan, régi kopott ruhákban jártam. Így viszont senki sem figyelt fel rám. Nem még, hogy az igazi! De talán így is volt jó. Dáviddal egy véletlen folyamán ismerkedtem meg az egyetemen, és barátok lettünk.

Talán azok is maradtunk volna, ha nem lát meg amikor egy üzleti találkozóra sietek. Onnantól kezdve addig ostromolt, hogy beadtam a derekam. Pedig nem szerettem. Most sem szeretem. De vele maradtam, mert jót tett neki. Leszokott a drogokról, már a cigiről is jön le. A munkahelyén is sikereket ér el. De most már útban New York felé kezdtem észrevenni, hogy el kell hagynom. Most magamra kell koncentrálnom. Magamon kel segítenem.

Ezt az utat élvezni fogom! Annyi pasit fogok meghódítani, amennyit csak tudok. És szórakozok, utána hazajövök és megkeresem az én igaz szerelmemet!

Ezzel az elhatározással léptem le a repülőgépről.

Most nem fogom elaprózni a pénzem. Elmentünk a Hilton hotelbe és kivettem az elnöki szobát. Egyet nekem és egyet a szomszédba Jane-nek. Ezután mondtam csak le az előző szobafoglalásunkat ami egy 4*-os hotelbe szólt. Most élvezni fogom az életet! Ezt határoztam el. Az eddig vásárolt holmikat hazaküldtem, és új ruhákat vettem. Méreg drága volt minden egyes darab, még a sport cipők is!

Volt mit költenem. Egyrészt a szüleim hagytak rám egy jól működő üzletet, én pedig tőlem telhetően tovább fejlesztettem. Így az eddig csak halmozódó pénzt, most gondolkodás nélkül költhettem.

Estig Jane átszervezte a szobafoglalásokat is.

-Ezt már szeretem Niki! Meglátod, hogy jól döntöttél. Jacksont imádni fogod nagyon cuki! És az egyik koncerten ott lesz A twillight-os cast is! Taylor, Kristen, Peter, Niki, Ash éééés persze Rob is! Alig várom! Imádom azt a pasit! Legalább egy csókot lopok tőle… -mosolyodott el jelentőség teljesen a legalább szónál.

-Kíváncsi vagyok a te Jakson barátodra! Azt mondtad, hogy szerepelt a Criminal Minds-ban is.

-Igen, igen, csak azt még nem adták le Magyarországon.

-Hát majd megnézem angolul. Nem számít. Kész vagy már?

-Igen, gyere nyugodtan, csak még egy kis parfüm. – ezzel a mondattal magára fújta a fél üveg parfümöt.

-Nah jó most már tényleg gyere ki, és szerintem szellőztesd magad egy kicsit az erkélyen, mert hát, ez egy kicsit tömény.

Sok év után újra sminkelni kezdtem magam. Mikor befejeztem mintha nem is magamat néztem volna a tükörben. Ez valahogy más volt. Szép, de nem éreztem magaménak ezt a szépséget. Túl jó volt ez az arc, hogy hozzám tartozzon, de az érzés amikor a betekert hajamat kiengedtem felerősödött. Ekkor jött be Jane az erkélyről..

-Ez tökéletes… -hangja halk és túlságosan csodálkozó volt. Mintha ő sem hitt volna a szemének.

-Melletted labdába se rúghatok, utaltam méretes melleire.

-Ugyan, neked legalább majd a szemedbe néznek! –nevetett, de láthatóan jól esett neki az elismerés.

Már a koncert elkezdődött mikor odaértünk. Jane-nek elég széles ismeretségi körének köszönhetően sikerült bejutnunk a színfalak mögé, és onnan élveztük a zenét. Egész élvezhető volt! De a hangerő kicsit bántotta a fülemet.

A koncert végén, lejöttek a színpadról, és Jakson hullafáradtan indult meg Jane felé, de azért egy mosolyra futotta még az erejéből.

-Szia Jane! Rég találkoztunk. Elintéztem, hogy hamarabb találkozhass Robbal. Privát vendégek lesztek a forgatáson.

-Jajj istenem! Annyira.. Oh! –ugrált örömében- Bemutatom neked Nikit, ő a gyerekkori barátnőm, akiről meséltem.

-Szia, én Jackson Rathbone vagyok.

-Szia, én pedig Kovács Nikolett. –sosem voltam hajlandó megfordítani a nevem. Az olyan mintha nem is én lennék.

-Jajj igen, tudom, hogy ti fordítva használjátok a neveteket. Jane már mesélte egyszer. Lenne kedvetek velünk jönni? A Hiltonban szálltunk meg.

-Igen mi is. –mosolyogtam rá, de éreztettem vele, hogy nem vagyunk rájuk szorulva. Ekkor vettem észre, hogy már megint védekező magatartást vettem fel.

-Tudod Nikinek elég nehéz időszaka volt mostanában, szeretne egy kicsit lazítani, szóval kivette az elnöki lakosztályt! - kacsintott, mintha ez jó pontot jelentett volna a sztárok világában. Hát ha ez az is volt, a nehéz időszak mindenhol rossz.

-Jane!

-Ugyan, Jacksonban meg lehet bízni, ő is gazdag! Ráadásul híres is. –súgta hogy csak én hajlam (úgy látszik nem értette miért szóltam rá) majd hangosan folytatta.- Ezért is hoztam el, ti majd megtanítjátok, hogy lazítson egy kicsit.

-Jane túl jól ismeri a rossz oldalunkat. Sokat buliztunk együtt.

A beszélgetés unalmasan folytatódott, de a hotelben amikor kicsit egyedül maradtunk Jacksonnal, egyből más arcot vett fel. Hajnalig beszélgettünk egymással. Leginkább Jane-t beszéltük ki, de közben lassan megismertük egymást. A következő napokban ez így is folytatódott.

Aztán eljött a várva várt nap Jane számára. Találkozhatott Robert Pattinson-nal az „álmai pasijával”. Én is vártam már a cast-tal való találkozást, ugyanis rengeteg jó színész volt köztük. Rob hihetetlenül tehetséges, Taylor eszméletlenül jól néz ki, és már most hatalmas sikert ért el, Peter-nek a személyiségét is imádtam. Az interjúkban eszméletlenül szimpatikusnak látszott, Kristen, epdig hát, elég mély érzésű lehet, legalábbis a megérzésem ez volt róla. Szeretem az ilyen bonyolult lelkeket. És persze a többiekről is csak csupa jót hallottam.

Jakson egyre feszültebbnek látszott a koncert közeledtével. Reggelinél alig szólalt meg.

Megpróbáltam kicsit felvidítani, szóval odadörgölőztem hozzá, mint egy cica, és elkezdtem nyávogni.

-Ezt miért csinálod? –kérdezte egy hatalmas vigyorral a száján.

-A cicám is így szokott felvidítani. Gondoltam nálad is bejön. –Vagy nem jól alakítottam a cica szerepét? Te szakértő vagy, kritikát követelek!

-Tökéletes volt! Tudsz dorombolni is?

-Na most megfogtál! –de azért elkezdtem próbálgatni, de sehogy se sikerült dorombolós hangot kiadnom. De ez eléggé felderítette a belőlem érkező hangsorozat.

-Jó-jó elég lesz! Bevallom, én sem tudok! – mondta nevetve.

-Mi? Egy ilyen híres színész, mint te? Hát, ha ezt a producer megtudja…

-Uh megzavartam valamit? – huppant le mellénk barátnőm.

17. fejezet

Hát itt a 17. fejezet is! Nem gondoltam hogy egyszer idáig is eljutok! kb. 4-5 fejezetesnek szántam. Csakhogy annyi írnivaló van még... :S

Kicsit más: Tegnap este eszembe jutott egy új történet, ha sikerül begépelnem akkor felrakom abból is az első fejezetet, és ha tetszik, akkor tovább írom.

Ezt a fejezetet Lindának, és Lilinek ajánlom!

Így hagytam el kedvesemet. A képek még most is felvillannak előttem, ahogy ott fekszik egy belső sötétségben, bezárva egy belső börtönbe. Így, hogy elvették tőle a külvilágot, sokkal könnyebb volt elhagyni. Nem is tudom, hogy lett-e volna elég merszem, ahhoz, hogy szemtől szemben adjam át neki a lelkemet jelképező gyűrűt, ami most már végleg az ő tulajdona. Talán mindig is az övé volt… Talán az én életem az övének lett alárendelve.

Most értettem meg igazán mit is jelent a feltétel nélküli szerelem. Mert én feltétel nélkül szeretem őt! Lehet tőlem 1000 km-re, lehet, hogy 1000 év múlva látom csak viszont akkor is szeretem, nem is tudnám nem szeretni. Megcsalhatna 1000 nővel több 1000-szer, akkor is szeretném. Több 1000 szörnyűséget követhet el akár ellenem, akár mások ellen, akkor is szeretem. És ez soha meg nem változhat!

Csukott szemmel merültem el a tenger meleg kékjében, a testem még mindig nem volt képes életjelet adni magáról, bénán sodort az áramlat, amit Félix kavart előttem. Hát már ilyen messze járok kedvesemtől? Még ha a hangom nem is ér el hozzád, én továbbra is szeretlek, és imádkozni fogok érted!

Megszokásból mélyet sóhajtottam, csakhogy most nem a levegő hanem a sós víz folyt a tüdőmbe, de szinte fel se tűnt. A levegő is épp ilyen nehéznek tűnt, amióta elváltunk. Hát lassan több ezer kilométer fog elválasztani bennünket. De még így is, ilyen távolból, minden nap rá fogok gondolni, a nap minden percében. Ha nem is érzem a mámorító örömöt az emlékképétől, én akkor is rá fogok gondolni. Felidézek minden egyes együtt töltött pillanatot, még akkor is, ha még a legapróbb érzelem sem pislákol fel bennem. Én akkor is őrizni fogom az emlékét, hogy enyhítsem a bennem lévő ürességet. Talán ha ketten élünk ebben a testben, talán akkor kevésbé lesz ijesztő ez a magány.

Kilélegeztem a tenger vizet, hogy frisset áramoltassak a tüdőmbe. Jól esett ez a víz súlya. Kicsit mintha a megfogható világ is, érezné az engem megsemmisítő erőt. Csakhogy a víz most már megszűnt körülöttem, és már újra éreztem a levegő könnyedségét, mintha nem is történt volna semmi. De igenis történt, csakhogy az idő már most el akarja emészteni a múltat. Homályba taszítani, de nem hagyom, nem én!

-Nem fogsz megfulladni, ne is próbálkozz! –szólalt meg Félix.

Most jött el az én időm. A tervem a következő: ha a Volturiban mindenki gyűlölni fog, akkor csak nem akarnak maguk közé venni? A remény újra felcsillant, és ettől a mámorító érzéstől vezérelve, kiharaptam egy jó darabot abból a marhából… Pfj… Olyan íze is!

-A jó édes….!!! Te krva! –szinte köpte a szavakat, és valóban úgy festett, mint egy veszett vadállat.

Ezzel neki hajított egy jó nagy sziklával, én pedig nyugodtan tűrve a következményeket felálltam és kiköptem, azt a borzalmat.

-Bocs, csak egy hirtelen ötlet volt. –próbáltam álszenteskedni. És mivel még láttam, hogy továbbra is tombol benne a düh, tovább folytattam- Kicsit szomjas vagyok. Ideje vadászni mennem… Vannak erre felé pumák? Ugyanis csak azt iszom. –próbálkoztam egy hirtelen jött ötlettel.

Nem adhatom fel a reményt, ki fogok találni valamit, hogy újra Edwardé lehessek.

-Nem adod fel mi? –mosolygott Demetri. –Nem is vártam mást tőled. Pedig már majdnem azt hittem csalódok benned…

Erre nem lehetett mit reagálni. Gyűlöltem a hízelgő modorát, hogy kedvességgel próbál lefegyverezni, de ez nem fog sikerülni neki. Kitartottam az ötletem mellett.

-Szóval van itt valahol, legalább egy fiatalabb puma, vagy kénytelen leszek elutazni Dél-Amerikába?

A kénytelen szót próbáltam a legfájdalmasabban kiejteni, de rá kellett jönnöm nem vagyok jó színésznő.

-Volterrából majd intézkedünk, van a közelben 1-2 állatkert. Onnan majd megoldjuk.

-Pfj! Ez ti se gondoltátok komolyan, akkor inkább harapok még egyet Félixből! Inkább, minthogy egy ketrecben nevelt állatból igyak! –szemeim undorodva villantak Félixre.

-Kinyírom ezt a … -ezek szerint már nem is talált jelzőt rám. Jól halad a tervem. –Nem érdekel Aro mit mondott, ez nem ér meg ennyit!

-Hűtsd le magad Félix! Nem veszed észre, hogy arra megy ki a játék, hogy felbosszantson?

-Hát akkor elérte a célját, mert mindjárt széttépem itt helyben!

Ez valóban valószínűleg tűnt, ahogy fortyogott dühében, csakhogy egyáltalán nem sikerült megrémisztenie ezzel a kirohanásával. Hidegvérrel –ugyan mivel mással?- vártam a kirohanását, és sorsom további menetét.

-Jó akkor én átveszem. Ha kellesz majd szólok.

Ezzel odalépett elém és a karjába kapott. Úgy merészelt felvenni, ahogy az én Edwardom! Azonnal kiugrottam a kezei közül.

-Mi a baj? –nézett ártatlanul.

Csak, hogy az a baj, hogy a szemei voltak csak látszólag őszinték, a hangja elárulta. A vigyor az arcán egyre jobban dühített. És még ezt is élvezte, hogy kiborított. Őt kell elsőnek kinyírnom! Fogadtam meg magamnak.

-Ki mondta, hogy nem tudok a saját lábamon menni?

-Hát jó, akkor menj a saját lábadon. Félix te menj előre, én hátulról figyelem…

Már bántam, hogy magamra haragítottam Félixet. De nem ellenkezhettem tovább, már így is késélen táncolok. Már csak annyit tehetek, hogy megszaporázom a lépteim, hogy a lehető legkevesebb ideig kelljen a hátam mögött tudni.

Nem láttam eddig Volterrát, és még Olaszországban sem jártam soha, de azonnal megéreztem, hogy ez a város fog rabjává tenni. Ezért mint a haldokló ember én is megpróbáltam a lehető legtöbb mindent az emlékezetembe vésni, a városon kívüli világból. A tekintetem túl futott a horizonton is, megpróbáltam meglátni a számomra legfontosabb személyt, de hiába. Átkoztam a szemeim, amiért nem képesek meglátni Őt akár a világ túloldalán is. De nem kutathattam tovább, már vártak rám. A föld alatt hideg félhomályban már felkészültek a fogadásunkra. Így hát letettem az 1000 évig tartó hűségeskümet. Aro a vámpírcsalád feje kitörő örömében egy vámpír bált is szervezett.

-Isabella, kedves mielőtt elkezdhetnénk a mulatságot, nyújts kezet a megállapodásra. –szinte már sóvárogva kapott a kezem után.

-Bella!- gyanakodva méregettem az arcát, miközben nem eresztette el a kezem. Kezdetben el-eltorzult az arca, aztán mintha valami nagyon tetszene neki felkacagott.

16. fejezet

A szavaival, mintha tőrt szúrt volna a szívemben, teljesen megsemmisültem már a gondolatra is… Hogy felbontani a jegyességet?! Nem erre nem lennék képes… Nem tudnám megtenni!

Aztán amikor a szívem még mindig emiatt a mondat miatt vérzett, a gondolataim tovább kúsztak az időben és végül egy még fájdalmasabb részt fogtam fel. Függetlennek lenni minden kívülállótól.

Most már a gondolataim is megfagytak, ahogy az idő és a tér is körülöttem. Dermesztő hideg járta át a testemet, pont ellenkezője annak a fájdalomnak, amit vámpírrá változásomkor éreztem. Nem forróság emésztett, hanem a kíméletlen fagy, nem fizikai fájdalom volt, amibe a testem bele roppant volna, ez belül fájt, olyannyira, hogy szinte hallottam a lelkem halál sikolyát. Mégsem akart kimúlni, még belekapaszkodott a homályos jövőbe, a csekély reménybe.

-És ha, ha Edward is…. Ha ő is… -hebegtem reménykedve.

-Ez nem lehetséges… Ugyanis a Volturi családnál, csak Aro-nak, Caius-nak, és Marcus-nak van párja. Még Jane és Alec is szerencsésnek érezhetik magukat, pedig ők csak testvérek…

Edward= élet. Edward nélkül= élet nélkül. Tehát ha nincs Edward meg fogok halni. De vámpír vagyok… Nem halhatok meg. De ha nem élek, és nem halok meg, akkor én egy élőhalott leszek? De hát most is az vagyok… Vagyis nem változik semmi. De mégis. Nem tudom, mi történne, ha újra elszakadnék Edwardtól, de érzem, hogy valaminek történnie kell.

De a kérdés az, hogy képes vagyok-e elhagyni Edwardot, hogy megóvjam őt és a családját. Elég erős lennék ahhoz, hogy megvédjem őt? Erősebb tudnék lenni a szerelemnél, hogy megmentsem a szerelmem?! Képes lennék őt is és magamat is 1000 évi szenvedésbe taszítani.

1000 év…. Egy évezred… 10szer Edward eddigi élete… Akárhogy ízlelgetem, mindig keserűnek tűnik. Semmilyen szemszögből nem lesz szebb, még csak nem is változik. Még Carlise se ilyen idős… Mennyi minden változhat addig… Az a jövő teljes bizonytalanság. Talán kimúlnak majd az érzései… Talán megutál majd a döntésemért. De Ő fontosabb nekem, mint a szerelmem. Inkább hulljon porrá minden amit iránta érzek, inkább gyűlöljön, sőt legyen közömbös, vegyen semmibe, minthogy az életét fenyegesse a Volturi.

Meg kell védenem. Lassan lehúztam az ujjamról a gyűrűt. Lassan mert minden pillanatot az emlékezetembe kellett vésnem. A lelkem eddigi halk nyöszörgését eddig halál sikolynak véltem. Milyen buta is voltam. A hang tudatta velem, hogy végleg élőhalott lettem. Eddig nem értettem mit akart mondani Edward, hogy léleknélküli szörny. Most magamra ismertem. Sírni nem tudtam, hogy megmutassam mennyire fáj ez… a kiáltás nem elég kifejező… így hát elkezdtem nevetni. Érzelmet akartam kicsalni magamból. De nem ment. Megszűnt a fájdalom. Megszűntek az érzelmek. Már csak az elmém létezett ebben a világban és az is elborult. Megőrültem. Ez szánalmas.

Oda léptem Edwardhoz és megsimítottam az arcát, de nem azért, mert úgy éreztem, hogy meg kell simítanom. Hanem azért mert tudtam, hogy azt kéne éreznem, hogy meg akarom simítani. És ugyanígy fogtam meg a kezét, és minden érzelem nélkül tettem bele a gyűrűt. Leheltem egy érzelemmentes csókot a szájára, nem azért volt érzelemmentes, mert ő nem viszonozta, nem azért mert nem szerettem, hanem azért mert tudtam, hogy szeretem. Éppen csak nem érzem.
Kezemmel beletúrtam a hajába, és a felkavarodó illatot mélyen belélegeztem. Próbáltam visszaidézni az érzést, amikor testem beleremegett a vágyba, ahogy megéreztem az illatát.

Próbáltam újra visszahozni az érzést, mert tudtam, hogy milyen jó is volt. Visszajött a remegés, azt pontosan tudtam utánozni, de az érzést sehogy se sikerült előhívni. Jó az illata, de semmi több. Selymes hajának érintésére, rengeteg hasonló jellegű anyag jutott eszembe, pár perce még semmi nem jutott volna eszembe. Túl különleges volt. Hát ezeket is elvesztettem. Az emlékeim meg voltak, de az érzéseket már nem tudtam visszaidézni. Tudtam, hogy jó volt, hogy körül írhatatlan mámor öntött el minden ilyen apróság miatt. Most ezeket már nem éreztem. De a legrosszabb talán az volt, hogy a fájdalmat sem éreztem. Pedig tudom, hogy hatalmas fájdalmat kéne most éreznem. Tudom, hogy szenvednem kéne, hogy mindezt elvesztettem, és tudom, hogy kínok közt kellene most elválnom tőle, de én egyszerűen csak ültem előtte, és néztem. Üresen.

Tehát ő adott nekem lelket, és én a gyűrűvel együtt visszaadtam neki. Ha most vissza venném, ha újra az ujjamra húznám, ha szorosan magamhoz ölelném, talán újra érezhetném. Csak utoljára. De nem.

Már nincsen szeszélyes cselekedet, nincs megfontolatlanság, és természetesen semmi érzelgősség, mivel most már csak az eszem van, és az eszem irányít. Mégse tudtam elmozdulni mellőle…

-Rendben. Ha jól értem, akkor nem találkozhatok vele többet.

-Igen, így van. És persze a többiekkel sem.

-Értem. Akkor el kell vinnetek. Vigyetek, ha akartok, mert én mellőle egy lépést se tudok megtenni. Még így se… -az utolsó mondatom már a vámpír füleknek is halk volt. Ezt inkább a saját kínzásomnak szántam, de természetesen nem jött be. Még a gúnyos kis megjegyzésem sem kapott választ céltalanul szálldogált a levegőben, egy érző lelket keresve, természetesen nem talált.

Még egy ideig furcsán méregettek, aztán Félix vállat vonva megemelt, és elsietett velem, amint Edward eltűnt a szemem elől behunytam a szemem, és reménykedtem, hogy soha többé nem kell kinyitnom.Viszont az illatok, amik a levegőben kavarogtak, sok mindent elárultak. Hiába hunytam be a szemem, még mindig láttam. Egyre élesebbé vált a szaglásom, és ismerős illatokat hozott a szél, valahonnan nyugatról. Gyengén éreztem, de tudtam. Már ott lehetnek vele. Majd ők megvédik, és vigyáznak rá. Majd ők elfeledtetnek vele mindent. Csak ebben reménykedhettem, hogy a fájdalom, ami engem egy érzéketlen szörnyeteggé változtatott, őt nem kínozza majd sokáig. Ég veled szerelmem...

15. fejezet

Ne harizzatok, hogy ennyit késett, az alváshiány megtette a magáét, és kidőltempár napra. Szörnyű volt, azt hiszem ezt az élményt is beleírom majd egy fejezetbe! Addig is ajánlom ezt a részt midnnekinek, aki türelmetlenül várta ezt a frisst!

-Nem, te nem… Viszont a családhoz, amelyhez csatlakozni készülsz annál is inkább! Megszegték a legfontosabb törvényt, amit még a lázadó vámpírok is betartanak. Elárulták a titkot egy embernek. Így csak Victoria közreműködésével, tudtuk orvosolni a hibát. De ezért cserébe 1000 évet a mi szolgálatunkban kell eltöltened!

A meglepetéstől a számra fagyott minden szó, amit csak ki akartam mondani. 1000 év?
-Mi lesz ha nem engedelmeskedem?

-Megölünk.

Mit akarnak ezek velem? Miért én? Én nem tudok ezekről a dolgokról semmit! És Victoria? Mindvégig őket szolgálta? Vagy Victoria is a család tagja lenne? Esetleg szövetségese? ………. Megölnek? Nem tudtam tovább folytatni a helyzet feltérképezését, mert ahogy folytatta már sehogy se tetszett.

-És nem csak téged. Az egész Cullen családot! Bár szívesebben vennénk, ha beállnál közénk!

-Én ebben nem dönthetek. Fiatal vagyok ahhoz, hogy ilyen dolgokat átlássak. Most egyenesen haza megyek és megbeszélem a többiekkel, hogy mi legyen. – Ez elég jó kitérőnek tűnt ebből a helyzetből. Istenem Alice! Ezt miért nem láttad?!

-Nem kell sehova menned… Hamarosan itt lesznek! Addig is Félix! Alec!

A sötét félhomályból 2 alak közeledett felénk. Az egyiknek hatalmas még Emett termetét is meghaladó test volt, a másik pont az ellentéte. Olyan mint egy gyerek gondoltam magamban.

-Félix jobb, ha már most lefogod, a párja hamarosan itt lesz, és ha jól sejtem elég ideges…

Edward… Mindenem vágyakozni kezdett utána, hamarosan itt lesz, újra láthatom. A már élettelen szívem, mintha hangosan dobbant volna, de azt hiszem képzelődtem. Minden porcikámmal sóvárogtam utána, és tudtam, hogy a segítségemre siet, mint mindig…

Most már a szégyen érzése is lecsapott rám. Annyi minden változott meg ebben a pár napban, hogy már nem tudtam mit csináljak, nem tudtam mi lenne a helyes, de egyszer csak cselekedtem.

Még mielőtt Félix elkaphatott volna elrugaszkodtam, és már az ablakban voltam, épp ki akartam ugrani, amikor valaki erősen elkapta a nyakamat, és erős szorítással húzott vissza az ablakból.

-Aranyos… Mint egy cica!

Ezt a sértést már végképp megelégeltem! Fejemet vesztve ütni rúgni kezdtem az előttem álló robosztus alakot. Semmi eredménye nem lett… Csupán a ruháján sikerült győzedelmeskednem, az ing cafatokban hullott le a földre. Erre mindhárman nevetni kezdetek.

-Úgy látom, szeretne valamit tőled… Csak ne előttünk, majd, ha lerendeztük a formaságokat kettesben lerendezhetitek… -nevetett Demetri

Erre mély morgással válaszoltam. Ezek ki akarnak borítani!

-Nézd már dorombol is! Ugyan cica, nincs mit szégyellned, nekem kevesen tudnak ellenállni!

Erősen magához szorított úgy, hogy a levegőt kipréselte a tüdőmből. Beleszagolt a hajamba, és a kezeit lassan lejjebb csúsztatta. Egyre jobban undorodtam ettől a brigádtól! Így akarnak rávenni, hogy csatlakozzam hozzájuk? Vagy direkt az ellenállásomra játszanak, hogy megölhessenek mindenkit?

Egyre csak vergődtem a hatalmas karok között, de semmit nem tehettem. Ekkor a zárt ablak hangosan millió darabbá tört szét, és az éjszakai hűvös egy imádott illatot hozott magával.
-Engedd el te szemét! –köpte a szavakat.

-Előbb tárgyalnunk kell! –szólt közbe Demetri, próbálva diplomatikus hangot megütni.

-Szó sem lehet egyikről sem! Bella, nem áll be közétek, ő már a mennyasszonyom, hozzám tartozik! Az enyém! –Az utolsó mondatott már ordítva mondta, és mintha az egész város ezt visszhangozta volna. Soha nem láttam ennyire kikelve magából. Most valóban úgy nézett ki mint egy vadállat, mint egy szörnyeteg. Még én is megijedtem tőle. És most nem is nyugtatta le az, hogy a szívem őrült tempót diktál, vagy hogy a lélegzetem elakad, mivel a szívem már nem ver, és a levegőt is hanyagolnom kellett Félix szorításában. Egyedül a szemem vált üvegessé. Nem ismertem rá Edwardra. Ezt az oldalát soha nem láttam.

-Utoljára mondom, engedd el!- ezt már valamivel higgadtabban mondta, de az őrület még mindig lángolt a szemében.

-Edward kérlek, mi parancsot teljesítünk, és addig innen nem megyünk el, amíg meg nem egyezünk az egyikben. Vagy elfogadjátok, hogy Bella a Volturihoz tartozik, vagy meghaltok, és jelen esetben kezdhetnék az érintettel…

Nem tudta befejezni a mondatot, mivel Edward a torkának ugrott. Ekkor valami váratlan történt, és Edward teste szinte élettelenül terült el a földön.

-Edward! Engedj el! Mit csináltatok! Edward!

-Nyugi semmi baja, csak Alec, hogy is mondjam, takarékra tette egy időre… Majd ha megérkezik a család tárgyalóképes fele, újra a régi lesz.

Riadtan kapkodtam a tekintetemet Edwardról Demetrire, Demetriről a kitört ablakra és minden porcikámmal az után vágyakoztam, hogy végre legyen vége ennek a rémálomnak.

Mit tettem? Mivel érdemeltem ki ezt a sok szörnyűséget, amelyek a boldogságom útjában állnak. Egy biztos, mindent meg kell tennem, hogy Edward biztonságban legyen. Csatlakoznom kell a Volturi családhoz. Ha önként megteszem talán, hajlandóak tárgyalni arról az 1000 évről…

-Ha önként elvállalom, akkor meghatározhatom, mikortól kezdődjön az 1000 éves szolgálat? –végülis lehet, hogy egész jó muri lesz, csak nem olyan szörnyű…-Persze, adhatunk pár napot, hogy elrendezd a dolgaid… például fel kell hogy bontsd az eljegyzésedet, ugyanis minden tagnak függetlennek kell lennie a kívülállóktól.

14. fejezet (azt hiszem)

Ezt a fejezetet ajánlom mindnekinek, akinek tetszett az akvárium, és a mi kis halacskáink! Nah persze a rendszeres olvasóknak, és a csetelős olvasóimnak is! Szívesen beszélgetek veletek, úgyhogy írjatok, csak írjatok! ;) ( én is megpróbálok... :D )

kicsit nyers verzió... de azért a lényeg a lényeg

Mint aki félre nyelt úgy prüszköltem a meglepettségtől. Ez mégis hogy jutott az eszébe?! Én Edwardon kívül senkit nem tudnék magam mellé képzelni, és az esküvőnket tervezzük… Még mindig nem tudtam fel dolgozni a kérdést, nem tudtam kibökni egy mondatot se csak hevesen ráztam a fejem.

-Ne haragudj, tudod én nem úgy gondoltam, csak tudod a képességem veled kapcsolatban kezd megzavarodni, mint egy rossz iránytű. Nem értem. Először azt látom, hogy meghalsz, utána semmit, és utána pedig képtelenségeket…

-Mit értesz az utóbbin? Mit láttál Alice?

Mosolyogva nézett rám.

-Ne aggódj, nem fog semmi történni, butaságok… Ezt a látomást még én sem fogom komolyan venni, de biztos ami biztos, amilyen hamar csak tudok utánad megyek. Nah meg persze megbeszélem ezt a dolgot Carlise-al… - Jó lesz így?

Még mindig kételkedve néztem rá. De ha Alice nem vesz komolyan egy látomást, akkor biztos jó oka van rá.

-Ahogy gondolod.

Kicsit félve szálltam fel a Madridba tartó gépre. Főleg, hogy Alice-t többször azon kaptam, hogy tanakodva méreget. Tényleg azt hiszi, hogy megcsalnám Edwardot?! Hát nem egyértelmű, hogy mennyire szeretem, hogy többet jelent nekem, mint az életem, mint bármi más a világon?
Egy külvárosi hotel luxus lakosztályát bérelte ki Alice, hogy kinek és mennyibe került ez, fogalmam sincs. Volt egy olyan érzésem, hogy nem akarok erről tudni. A hoteltől fél órás útra találtam csak eléggé kietlen vidéket a vadászathoz. A terepszemle után visszamentem a szobámba és készülődtem az első táncórámhoz. De akárhogy is keresgéltem a bőröndömben nem találtam azokat a ruhákat, amiket beraktam. Egyre idegesebben kutattam, lassan eljutottam arra a pontra, hogy egyesével dobáltam ki minden ruhadarabot. És a sejtésem beigazolódott, amikor a végére értem. a Táska alján egy papír volt. „Egy kicsit átválogattam a ruhatárad, és raktam hozzá 1-2 táncos ruhát is, ugyanis úgy láttam, hogy ezeket kifelejtetted… Érezd jól magad Madridban!”

Még hogy nem raktam be?!!!! Uh… Nah jó nézzük, miből válogathatunk… Túl kivágott, túl keveset takar, túl sokat mutat, uh ez jó lenne, ha nem lenne a derekamig felvágva a szoknya része… Talán ha összevarrnám…

Lassan sikerült egy megfelelő ruhát összehoznom a választékból. De még így is pironkodva sétáltam a táncterembe. Nyugi Bella, soha többé nem látnak majd! Csak ezt a pár napot kell kibírnod! Gondold azt hogy Edward fog rád ilyen szemekkel nézni….

Ehhez hasonló gondolatokkal próbáltam nyugtatni magam. Csakhogy lassan elkezdődött az óra.

-Uraim válasszanak maguknak párt! –adta ki az utasítást a tanár.

Lassan a fél csoport ( a férfi fele) közeledett felém. Kezdtem magam rosszul érezni… Néhány fiatal lány rosszallóan suttogott a hátam mögött. Így nem leszek valami népszerű itt… Ekkor hirtelen mindenki leblokkolt. A hátam mögül lépteket hallottam és mire megfordultam egy hihetetlenül jó képű vámpír állt az orrom előtt.

-Szabad? –kérdezte.

-Hogyne… -Nem tudtam mást mondani, teljesen leblokkoltam, a szemei valahogy mintha belém láttak volna… Teljesen elgyengültem. Istenem, ha Edward ezt látná...

Ekkor jutott eszembe, hogy Alice vajon mit láthatott. Abban a pillanatban elhatároztam, hogy lerázom magamról ezt a vérszívót… Ahogy belekezdtünk a táncba felnéztem rá, és jobban megnézve láttam, hogy kontaktlencsét visel… Tehát emberi életeket olt ki. Eggyel több ok, hogy lerázzam.

-Szabad a nevét kisasszony?

-Bella Swan, de hamarosan Mrs Cullen. Mint láthatja… - a gyűrűmet majdnem az orrába nyomva mutattam, hogy foglalt vagyok.

-Szép darab, de már tegnap sikerült megfigyelnem…

-Mit akar? –döbbentem le. Szóval követett. Kezdtem magam bajban érezni. Istenem Edward bárcsak itt lennél! Most jól jönne a képességed…

-Csupán egy táncot szerettem volna… - mondta ártatlanságot színlelve.

-Miért követett?

-Nyugodtan tegezzen kisasszony… és a nevem Demetri. - Szemével még mindig a ruhám mély kivágásán időzött. Sehogy se tetszett az arcán lévő mosoly.

-Jó tegeződjünk. Tehát miért követtél Demetri?

-Ez a dolgom. A gyanús vámpírokat szemmel tartani.

-Gyanús vámpír lennék? – a meglepődöttség átütött a hangomon.

-Minden bizonnyal… máskülönben nem lennék itt. Lenne pár kérdésem, s pár napig megfigyelés alatt kell, hogy tartsalak.

-Mit akar ez jelenteni? Mi vagy te? Inkvizítor vagy mi?

-Én képviselem a Volturi családot. Ezek szerint még fiatal vagy, ez igazán érdekes… Pedig a képességed nagyon erős… Tudod a Volturi család tart rendet a vámpírok között…

-Igen ezt tudom, csak nem gondoltam, hogy találkozom az egyikőjükkel.

Ravasz mosolyra húzta a száját. Nem tudom mit forgathatott a fejében, de egy pillanatra kihasználtam a pillanatnyi hallgatást és körbe néztem, senki nem figyelt fel a beszélgetésünkre. Talán túl halkan és gyorsan beszéltünk ahhoz, hogy az emberek bármit is elkapjanak a mondandókból.

-Tehát Cullen… Ha nem tévedek akkor Carlise családjához tartozol. Ők tagadták meg az emberi vért. Kíváncsi vagyok mit fog ehhez Aro szólni… Azt hiszem a megfigyelés után még lesz alkalmunk találkozni.

Kezdtem egyre jobban megijedni, a megfigyelés még oké, de hogy Carliseék nyakára hozom a Volturit, egy egyszerű táncóra miatt, kezdtem bepánikolni.

-Nem hiszem, hogy erőltetnünk kéne a találkozást. Vagy tettem valami törvénybe ütközőt?

Még jobban elmosolyodott. Olyan önelégülten vigyorgott, hogy már alig bírtam megállni, hogy ne húzzak be egy jó nagyot neki.

13. fejezet

-Öh, köszi Carlise… Ennyit szerettél volna mondani? –próbáltam lazán viselkedni, de az idegesség kihallatszott a hangomból.

-Igen és ha jól gondolom Edwardot már nem kell figyelmeztetnem, hogy legyen óvatos…

-Igen, szerintem is jól gondolod. –most már a hangnememet rosszallóra váltottam.

Ahogy kiléptem az ajtón természetesen Edwardba botlottam. Micsoda véletlen…

-Mióta vagy itt?

-Alice mondta, hogy hozzám indultál, és hát gondoltam megkereslek.

-És persze, ha már megtaláltál, hallgatóztál is…

-Tudod, hogy nem tehetek róla, ha meghallom a nevem, automatikusan figyelek.

Sértődötten fújtattam, ezzel próbáltam leplezni zavaromat. Persze azonnal meg akart vigasztalni, és bocsánatkérően magához ölelt. Ami feltűnt, hogy ez még az eddigieknél is gyengédebb ölelés volt, mintha porcelán baba lennék! Ha ez így fog tovább menni, abba biztos bele őrülök! Jobb is ez a 2 hét távollét. Legalább lesz ideje megemészteni a hallottakat. Nem utolsó sorban nekem is…

Lassan felkelt a nap, és Alice-el az egész család kíséretében kimentünk a reptérre. Bár még tegnap jó ötletnek tűnt az utazás, most elkezdtem tépelődni. Lehet, hogy inkább itt kéne maradnom vele. Kibírom én ezt a 2 hetet? Szinte még fel se fogtam, hogy a jegyesem. Az én jegyesem… Mély érzéki csókokat váltottunk egymással, búcsúképpen. De nem voltam biztos benne, hogy ez enyhítene a már most kialakult hiányérzetemen.

-Edward! Engedd már el, úgyis minden időt vele leszel az örökké valóságig, pár nap ne okozzon gondot! És csak megsúgom, neked is van programod. Meg kell tartanotok a legénybúcsút!

-Legénybúcsú?!!!! –kiáltottuk egyszerre, mondanom se kell, hogy mindenki minket nézett a reptéren.

-Ugyan öcsi, szerinted ki fog beavatni a18-as karikás részletekbe, ha nem a tesóid? Ha fel akarsz készülni, akkor jobb ha velünk jössz… - vigyorgott Emett kajánul.

-Nah jó én tapodtat sem megyek! Itt maradok! És a legénybúcsút a házban tartjátok és megtiltom…

-Nyugi, hugi! Neked meg amúgy sincs beleszólásod. Ez legénybúcsú! Lányok kizárva. Nah jó bizonyos lányok… - borzolta tovább az idegeim.

-Ne merészeld, elvinni olyan helyekre! – ezt szinte sipítottam. Éreztem, hogy a féltékenység most minden tervemet meghiúsítja.

-Ne hecceld, kérlek! Bella, szerelmem tudod, hogy soha nem csalnálak meg, és rajtad kívül más nő sem érdekel. Nem lesz semmi baj, megígérem! Bízz bennem! –próbált nyugtatni.

Idegesen tördelni kezdtem a kezem, nem tudtam mit csináljak, mennyek vagy maradjak? De edward szeret, és én is őt, meg kell lepnem. Megérdemel egy legénybúcsút is, csak… Kitudja mit tervez Emett? Ha valami történni fog, Alice úgyis időben figyelmeztet.

-Jó. –Hajtottam le a fejem szomorúan. És lassan elkezdtem befelé lépkedni, át a kapun.

-Búcsú nélkül akarsz elmenni? –kérdezte kicsit sértődötten.

-Igazából arra vártam, hogy utánam futsz… - mosolyodtam el hamiskásan.

-Akkor mire vársz? Itt vagyok!

Nem is kellett több, nyakába ugrottam, és hosszan megcsókoltam, a stewardess a hátunk mögött megköszörülte a torkát.

-Elnézést,de a gép felszálláshoz készül…

Nehezen engedtük el egymást.

-Hívj ha leszálltatok! –kiáltott utánam.

Megfordultam, de már késő lett volna bármit mondani, mikor elhelyezkedtem a repülőn, máris hiányzott, azt kívántam bárcsak tudná, mennyire szeretem. Most mindennél jobban akartam, hogy tudja mennyire hiányzik máris! Amint utazó magasságra értünk vissza kapcsoltam a mobilom, egy üzenet villogott még olvasatlanul. Edward küldte: "Nem tudom, hogy csináltad, de Te is hiányzol! Imádlak! Siess haza! Szeretlek!"

Meglepődtem, úgy éreztem, mintha olvasott volna a gondolataimban. Örültem neki, hogy ennyire egy hullámhosszon vagyunk. De mit csináltam? Nem értettem… Alice a repülőn mindent részletesen elmagyarázott. Mikor mindentelcsacsogott ami szerinte fontos volt, kicsit halkabbra vette a hangját és óvatosan nézett rám.

-Bella ugye nem akarod megcsalni a bátyámat?

12. fejezet

-Alice, most kérte meg a kezem! Nekem nem volt…

-Jó akkor ki kell találnunk valamit! Mit szólnál, mondjuk egy erotikus tánchoz a nászúton? Csipke fehérnemű… Csillogó gyémántok… Nah ez biztos tetszene neki!

-Ne is folytasd! Ez egy kicsit sok nekem…

-De most miért? Na jóó… akkor finomítok az ötletemen. Valami latin tánc? Tudok is Spanyolországban egy jó kis tánc sulit, éjjelente meg bármelyik klubban kipróbálhatod, amit megtanultál! Aztán ha befejeztem a ruha beszerzést jövök utánad és megtartjuk a leánybúcsút is!

-Tudod Alice nem nagyon szeretnék ilyet… Inkább csak legyünk el, úgy ahogy szoktunk, és ne nevezzük semminek, mert a végén akkor Edward is elmegy valami ilyesmire.

Erre a mondatomra elmosolyodta magát, csak később jöttem rá, hogy miért is…

-Alice kérlek, ne mondd el neki, hogy mit tervezek, meglepetésnek szeretném! –könyörögtem neki… Igazából abban se lehettem biztos, hogy nem tudja meg valahonnan máshonnan, hogy titkolok előle valamit…

-Gondoskodom róla, hogy ne tudja meg! –kacsintott rám. – Viszont nekem tényleg el kell intézni a ruhádat. Szóval együtt mehetnénk Franciaországba, úgyis gyanút fogna, ha nem nézhetné meg a repjegyeket.

-Jó ötlet! Akkor Spanyolországba megyek… Úgyis jó vagyok spanyolból!

- Latin táncok… -sóhajtott egy nagyot- El fogod csavarni a bátyám fejét… -és gonoszul mosolygott – megszervezem neked az éjszakai órákat! Mindent elrendezek nyugi, Edward semmiről nem fog tudni! De előtte meg kéne beszélnünk, hogy milyen fehérneműeket vegyek a nászutatokra.

-Uh Alice, nem hiszem, hogy ez lenne a legfontosabb. Majd valamikor beugrok egy boltba és veszek párat, de igazából a ruhákat illetően se tudom mit vegyek fel, Edward nem árulja el, hogy hova megyünk…

-Jó akkor bízd ezt rám, te csak gyakorolj! Már unom, hogy Edward sosem veszti el a fejét… Ha csak egyszer tudna engedni a vágyainak sokkal boldogabb lenne! Tudod, amikor Jasperrel tanultunk táncolni… Hát azt hiszem azok a hónapok felejthetetlenek lesznek mindörökké! Az egésznek a titka, hogy hagyd magad vezetni. Tudod ezt vámpírként nem is olyan könnyű megtenni, de ha egyszer bele jössz…

Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Még Renéevel sem beszéltem ilyen dolgokról és most ha nem lennék vámpír biztos fülig vörös lennék! Kezdtem magam meggondolni. Vajon tényleg olyan jó ötlet ez?

-Én nem is tudom Alice, biztos jó ötlet ez?

-Nyugi semmit nem fog megtudni! –kacsintott rám cinkosan –Holnap indulunk!

-Rendben, akkor megkeresem Edwardot, elmesélem neki a hivatalos tervet.

-Oké, de vigyázz nehogy gyanút fogjon, mert akkor nekünk annyi. Vagyis nekem.

El tudtam képzelni mi játszódik le a fejében. Edward oly sokszor ecsetelte, hogy mit tenne Alice-el, amikor mérges rá. És sokszor Jasper mentette csak meg a célja megvalósításától. Jasper viszont most nem jön velünk. Ahogy kiléptem a szobaajtón Carlise hangját hallottam. A dolgozó szobájában volt.

-Bella bejönnél pár pillanatra? –kérdezte még mindig az ajtón túlról.

Óvatosan benyitottam. Rengeteg könyvet láttam kiterítve az asztalán és ezekből sejtettem, hogy nem épp kellemes csevegést fogunk folytatni.

-Látom sejted miről szeretnék veled beszélni… -mondta óvatosan. Én leginkább csak egy aprót bólintottam, túl zavarban voltam ehhez a témához.

-Szóval ha jól tudom, te még szűz voltál az átváltozásodkor. –Ezt meg honnan a fenéből tudja?! Jelentőség teljesen elhallgatott. Megerősítésre várt. Ismét bólintottam. – Tudod az a helyzet, hogy ritka az ilyesmi, de nem példa nélküli. Azt feltétlenül tudnod kell, hogy az első alkalommal, amikor Edwarddal leszel, nem lesz épp elenyésző fájdalmad… Mivel a bőröd, és a szöveteid elég kemények, ezért lesz ez az első alkalommal kellemetlen. Azért szólok most előre, mert ahogy Edwardot látom, nem hiszem, hogy tudja magát elég ideig türtőztetni.

Egy apró morgás hallatszott odakintről. Remek! Végig hallgatta ezt az egész kínos beszélgetést! Megölöm! Utálom hogy mindig hallgatózik. Csak azt remélhetem, hogy a mi tervünket Alice-el nem hallgatta ki...

11. fejezet

-Bella, kérlek ne most! Ne vedd el az eszem!

-De miért ne Edward? Miért nem akarsz velem lenni?

-Ne butáskodj Bella… Még hogy nem akarok?! Mindennél jobban vágyom rád…

-De akkor nem értem –hebegtem durcásan és egyben értetlenül.

-Tudom, hogy ez már nem szokás, de amikor én születtem, még így volt- most mintha ő lett volna zavarban. –Szóval házasság előtt ezt nem nagyon lenne szabad.

-Azt akarod mondani, hogy nem leszel velem amíg össze nem házasodunk?

-Azt. De hidd el, ez nekem sokkal nehezebb mint neked! El se tudod hinni, mennyire kívánlak!

Durcásan prüszköltem egyet, csakhogy tudja mennyire nem tetszik nekem a várakozás.

-Jó akkor, minél hamarabb ejtsük meg az esküvőt! Úgyse szeretem a nagy felhajtásokat…

-Azt hiszem, azt nem fogjuk megúszni, Tudod amikor elhatároztam, hogy megkérem a kezed, Alice már egy félperc múlva mindent előre megtervezett. Még a nászajándékot is!

-Azért rohant el? - esett le nagy nehezen.

-Azért. – mosolyodott el. és lassan a hajamba túrt a kezével. – Örülök, hogy magammal hoztam a samponod! Hosszú hetekig életben tartott az illata! És most hogy itt vagy előttem, mint a feleségem, mintha ez nem is a valóság lene, mintha midig csak a képzeletem játszana velem.

-Te magaddal hoztad a samponomat?

-Igen, és be kell vallanom, hogy nem csak azt. A kék felső, ami most rajtad van… -Gyorsan megnéztem közelebbről. Ez az a felső, amit akkor viseltem, amikor elvitt vacsorázni. Nem akartam elhinni. –Nah és a biológia füzeted.

-Az meg miért? Már mint biológia óra, de akkor miért nem a díjunkat?

-Nem az volt az első óránk együtt… Akkor még nem voltam túl kedves hozzád, és hát te egész idő alatt valamit a füzetedbe firkáltál… - nevetett jó ízűen.

Nem bírtam megállni sírás nélkül! Bár a felszínre, fel nem törhetett, így csak a lelkemben éreztem. Ha tudtam volna, hogy így érez! Lassan hozzá simultam, és megcsókoltam. Tudtam nekem is be kell vallanom, neki az ellopott inget, de Alice hirtelen betoppant a szobába.

-Jajj hagy gratuláljak! Úgy örülök! Már alig bírtam kivárni, hogy bejöhessek! Amikor nem válaszoltál Bella, azt hittem, hogy végem lesz, hogy hiába készítem elő Edwardnak a terepet… Legközelebb ne csinálj ilyet! Na, jó igazad van, az én kis bátyuskám megérdemelte, hogy húzd egy kicsit az időt…

-Én nem azért…

-Tudom Bella tudom, de hát nem megérdemelte, ha hallgatott volna rám, akkor mindenkit megkímélhettünk volna egy rémes időszaktól! Ezt még egy évezred múlva is emlegetni fogom! Edward ezért tartozik nekünk! Szóval kénytelen lesz elviselni, hogy mi rendezzük meg az esküvőtöket! És nem Edward, nem szökhettek el Vegas-ba! Még csak ne is gondolj rá!

-Szóval Bella, mi holnap utaznunk Párizsba! Már lefoglaltam a jegyeket, meg kell csináltatni a ruhádat. Nah és 1-2 dolgot be kell vásárolnunk.

-Alice, mégis mennyi időre megyünk el?

-Hát az esküvő napjáig ott eszünk-leszünk, szóval 2 hetet. Gyere beszéljük meg a részleteket! Milyen ruhára gondoltál? Megmutassam neked a terveimet? Edward kifelé! A többiek is, csak én és Bella fogunk tudni róla… Így is elég nehéz lesz holnapig titokban tartani mindent.

Kétségbe esett pillantást váltottunk Edwarddal. 2 hét nélküle… De Alice kérdése eléggé felzaklatott, hogy ne gondoljak erre egy darabig.

-Nos mi lesz a nászajádékod Edwardnak? Gondolkodtál már rajta?