Egymásnak teremtve 5.

Nah gondoltam teszek fel egy hosszabbat is, mivel ezt már egy ideje hanyagoltam, és elértük a 10000 látogatót is, szóval, minden okom meg van rá.

Niki szemszöge:

Úgy viselkedtem, mit egy kurva… Ez 100%! Nem értem, miért csinálom ezt. NE is kérdezze senki. Teljesen össze vagyok zavarodva. Szerencsémre Rob elhúzott Jane-nel együtt. Jacksonnal így nyugisan töltöttük el a napokat. De így is elérkezett az indulás napja.
Nehéz szívvel búcsúztam el, az estébe nyúló koncertektől. Már kívülről tudtam a 100 monkeys összes dalát. Jackson pedig közben igazán jó barátommá vált. Igen jó barát. Többet nem tudtam érezni iránta, pedig próbáltam. Annyira kedves velem. Mindig odafigyel rám.

Ennek ezzel vége. Elkezdődik a forgatás, és arra sem lesz ideje, hogy rám nézzen egy percre. Tudom milyen nyüzsivel jár ez. De Jane ott lesz és bizonyára be sem fog állni a szája a történjék bármi.
Tévedtem. Jane sehol, de még csak üzenetet sem hagyott. Kezdtem aggódni. Így az volt az első dolgom a lakókocsim felkutatása után, hogy felhívtam.

-Jane, itt Niki merre vagy?

-Oh, Niki ne haragudj, teljesen kiment a fejemből, hogy ma érkezel. Nekem haza kellett utaznom. Meghalt Phil bácsi, és az örökségi procedúra még eltart egy darabig.

-Részvétem. Meg volt már a temetés?

-Igen, engem se vártak meg vele. Nah mindegy. Most mennem kell, majd beszélünk, szia!

Ezt nem hiszem el. Most mehetek haza én is. Vége a vakációnak. Még szerencse, hogy ki sem csomagoltam.
Elterültem a megvetett ágyon, amikor kopogtattak.

-Szia, Te vagy Jackson barátnője igaz?

-Hát, hogy értve? Attól függ… Én vagyok a barát-barátnője. De inkább ismerőse. Annyi ideje még nem ismerjük egymást. – a hallgatás, rádöbbentett, hogy túl sokat beszélek, és túl feleslegesen. Így hát kezet nyújtottam. – Sziasztok Niki vagyok! És ti?

-Én Lara. Ő pedig itt a hugom, Wendy. Hallottuk, hogy nincs itt senki, akit ismersz és gondoltuk talán lenne kedved esténként velünk bulizni. Nah mit szólsz?

-Miért is ne? – mosolyogtam. Igazán aranyosak voltak. –Nem jöttök be? Még nem pakoltam ki, szóval még le tudtok ülni.

És… ti hogy kerültetek ide? –próbáltam megindítani az ismerkedést.

-Tudod, mi vagyunk Robert Pattinson legnagyobb rajongói, és azt mondta, ha kicsit lenyugtatjuk a rajongó tábort, akkor eljöhetünk a forgatásra.

-De persze az egész nem ér semmit. Alig látjuk, mert állandóan dolgoznak, a felvételeknél pedig tilos ott lenni. – vette át a szót Wendy.

-Szóval nekünk is kell a társaság. És te? Úgy értem te találkoztál már Robbal?

-Oh, igen. Volt alkalmam találkozni vele. Nem tett rám túl jó benyomást. De persze nagyon helyes, meg minden… -próbáltam védekezni, mert az arcukról a mosoly egyszerre hervadt le.

-Lehet nem ismered még elég jól. Majd mi mesélünk róla. Jobban fogod ismerni, mint ő saját magát.

És valóban napokon keresztül hallagattam Robról, mindenféle képzelgést. Amit biztosan tudtam, hogy Rob nem lehet ilyen. Amit én láttam belőle, és amit Jackson mesélt, valahogy hihetőbbnek tűnt, mint az a tündérmese amit ezek levágtak nekem. Nah aztán, ahogy egyre kényesebb témákhoz értünk kezdett elegem lenni.

-Ne haragudjatok, de én ezt nem hiszem el. Ti egy kicsit elfogultak vagytok, szerintem.

-Kétszer beszéltél vele, és azt hiszed jobban ismered mint mi? Mi egy iskolába jártunk vele! Igaz akkor elég nyüzüge alak volt…

-Én ezt akkor se tudom elhinni. –makacskodtam

-Hát akkor, majd szervezünk nektek egy közös programot, hogy jobban megismerd. Nem lehetsz rossz véleménnyel róla, megtiltom! – Wendy olyan komolyan mondta, hogy nem mertem ellenkezni.

-Jó, de akkor igyekezzetek, mert nekem haza kell utaznom. Már régen voltam otthon. Ügyintézés miegymás.

-Rendben. Akkor egyezünk meg abban, ha ezen a héten nem jön össze semmi, akkor elutazol, és miután lerendezted a családi látogatást, visszajössz, és akkor megejtjük. Persze nem lehettek kettesben! Rob az enyém! Eszedbe se jusson rámászni!

-Semmi esetre sem másznék rá. -újból – Nem maradok sokáig, ugyanis tényleg csak papír munkám van.

-Nem hiányzik a családod? – kérdezte meglepetten.

-Dehogyisnem nagyon hiányoznak… Bár velük lehetnék. Csak az a helyzet, hogy meghaltak. Baleset volt. – (állítólag) gyorsan felvettem újra a mosolygós arcom, hogy ne lássák a fájdalmam.

-Ne haragudj… Nem tudtam.

-Semmi gond. Csak olyan mintha tegnap történt volna. Egyik napról a másikra egyedül maradtam a világban. Szerintem erre senki nem számítana.

-Nincsenek rokonaid?

-Hát Jane, a barátnőm, aki itt volt egy ideig…, neki az apukája volt a bátyám keresztapja. Nagyjából ennyi.

-És akkor mit csinálsz karácsonykor?

-Jótékonykodok. Azoknak adok, akiknek tudok. Ennyi telik tőlem.

-Nah, meg is van az új terv! Nálunk töltöd a karácsonyt! Anyáék imádni fognak! Meg van egy nagyon helyes unokabátyánk… Ha nem lenne a rokonom, hozzá mennék! Jól néz ki, gazdag… Pont illene hozzád!

-Uh, Én nem szeretnék zavarni…

-Ugyan már most mondtam, hogy imádni fognak! Sőt, jöhetnél egy héttel korábban is. Legalább segítesz feldíszíteni a házat. Nálunk mindig nagy a puccparádé.

-Meggondolom, azért köszi! –őszintén jól esett a meghívás, de egy idegen helyen tölteni a karácsonyt… Ennél jobban nem lehetek elveszve.

-Nincs mit meggondolni! Jössz és kész.

A következő hetek gyorsan teltek. Lara és Wendy folyamatosan írták az emaileket, és néha-néha fel is hívtak. Folyamatosan tájékoztattak mindenről, amit majd be kell csomagolnom.

Nem ez még nem a karácsonyi buli. Kitalálták, hogy a forgatási szünetben ruccanjunk le az Alpokba síelni. Nah igen. Síelni. Előre láttam lelki szemeim előtt a bukásokat, töréseket, kék-zöld foltokat. Ha én megindulok a hegyről lefelé, akkor az csakis a lavina miatt lehet.
De nem tudtam ellent mondani új barátnőmnek. Így nem is csodálkoztam amikor, már egy külön kis faházban szürcsölgettem a forró csokit, méregetve a lefoglalt pálya nehézségét.
Hát ha síelve nem is gyalog mindenképp letudok jönni arról a hegyről. Holnap már úgysem odázhatom el a közös programot.

Reggel kopogtattak az ajtón.

-Szia, Niki látom készen állsz! Ne félj, szereztünk oktatót is. Hagyd, hozom a síléceket, azt majd csak ott kell felvenni.

-Köszi… Kedvesek voltatok meg minden, de miért akartok leégetni?!

-Hát azért, hogy ne csak Rob égjen! Hogy venné ki magát a többiek előtt?

-MI? Rob… is kezdő?

-Igen, együtt fogtok meg tanulni síelni! Ez egy igazán jó közös program, és ebben a ruhában a dekoltázsodat sem bámulhatja! Nah itt is vagyunk. Szia Rob!

És már szaladtak is a felvonók irányába. Kénytelen voltam megtörni a csendet.

-Szia.

-Szia.

-Mi most mire várunk tulajdonképpen?

-Az oktatóra, ha minden igaz ő lesz az, piros kabátban.
-Aham… Jó.. –újabb csend – Te sem tudsz még síelni? –istenem, miért ilyen csiga lassú az oktató?!

-Nem. És te?

-Nem, én sem.

-Aham.

-Mr. Pattinson? Ms. Kovacs?

-Igen. –mondtuk egyszerre, és nem tudom miért, de a nászinduló jutott eszembe.

Kínos volt. Az oktató meg elég szabadszellemű. Elmagyarázott pár dolgot, és aztán elindított minket. Mondanom sem kell, hogy egy hókupac tudott csak leállítani. Aztán elmagyarázta, hogy mit kell gyakorolnunk, és bement ebédelni, amíg mi próbálgattuk a lábainkat.
Sehogysem ment a fékezés. Ha pedig nem tudok megállni, akkor inkább ne is induljak el nem igaz?

-Niki! Neked is gyakorolnod kell! Így nem fogsz meg tanulni síelni.

-Síelni tudok, csak fékezni nem. Meg kanyarodni. A többi megy.

-Nah jó gyerünk indulj. Én pedig ideállok eléd, így vagy lefékezel, vagy elkanyarodsz. Más lehetőséged nincs.

-Én nem hisze…

-Csináld!

-Hát jó… te akartad!

Elindultam. Eleinte olyan lassan csúsztam, hogy kezdtem megnyugodni, hogy semmi baj nem lesz. Aztán begyorsultam, és egyre gyorsultam. Már Rob előtt voltam amikor rájöttem, hogy én hiba csinálok bármit is az nem működik.

-ÁH! Rob ugorj el!

Késő volt. Egyenesen neki ütköztem. Akkora sebességgel, hogy a levegő megakadta t tüdőmben. Őt egyenesen a hókupacba temettem én pedig róla legördülve próbáltam összeszedni magam.

-Ne haragudj! Úgy sajnálom! Fájt nagyon?

-Nem dehogy is, a ruha felfogta a becsapódásodat. Viszont a léceidet szerintem ki kéne cserélni. Szerintem túl könnyű vagy, és ezért nem tudsz fékezni vele. Keresünk egy jobbat, gyere!

Beültünk a kocsiba, és a városig végig beszélgettünk. Teljesen más volt, mint nyáron. Kezdett tényleg tündérmesébe illeni ez az egész sztori. Talán igazuk volt Wendyéknek. Késő este értünk vissza a táborhelyünkre. Rob egészen a házamig kísért.

-Szerintem, most már nem esznek meg a farkasok…

-A farkasok nem, nah de a vámpírok! – egyre közelebb hajolt imitálva a híres karakterét. Azt hittem nem játsza végig, de tévedtem. Kioldozta a sálamat, és a nyakamhoz hajolt, a forró leheletét éreztem és teljesen libabőrös lettem. Nem tudtam mire vélni. Talán csak a forróság utáni hideg miatt volt.

Kapkodva vettem a levegőt, és ő nem mozdult. De vajon miért? Talán vár valami reakciót?

Egymásnak teremtve 4.

Nah inkább hanyagoltam egy kicsit a tanulást és úgy döntöttem, nem ártana egy kicsit izgibb rész. Köszi mindenkinek aki olvas!

Úgy döntöttem nem érdekel. Már megint azt csinálom, amit otthon. Figyelmen kívül hagyom magamat. Ezt azonnal abba kell hagynom. Élvezni fogom az életet, és senkire sem leszek tekintettel.

Gondolataimat a kopogás zárta le. Tudtam kijön. Nem is volt kérdéses.

-Szia, gyere be! –mondtam egy felszabadult mosollyal az arcomon.

-Látom jobban vagy. De azért ezt még beléd tuszkolom, akkor is ha nem akarod! – Nem tudtam nem észre venni, a nyert ügyem van pillantásokat.

Épp hozzá látott, a kajához, amikor úgy éreztem lazára kéne vennem a dolgokat.

-Tudod, attól még, hogy le akarsz fektetni, nem kell megetetned, egy halom szeméttel. Inkább gyere és essünk túl rajta.

A hatás nem maradt el. A kóla amibe épphogy belekezdett, majdnem az orrán jött vissza. Egy ideig még nagyokat prüszkölt, majd megrökönyödve bámult rám. Hamar belátta, hogy felesleges tovább játszania magát.

-Mondták már neked, hogy illúzióromboló vagy?

-És neked, hogy pocsék színész?

-Hát nem vagy semmi… Nem ilyennek képzeltelek Jackson leírása alapján.

-Talán azért mert nem is ilyen vagyok. De ha elment a kedved én megértem. –lassan felálltam és elvettem a rámeső részt a kajából alig ettem pár falatot amikor Rob felállt, és egyenesen az ajtóhoz indult. Nem ment ki rajta. Elfordította a zárat és mire visszaért, én sikeresen lenyeltem az utolsó falatot is.

-Kössz, a kaját…

Lassan felhúzott a földről és meg akart csókolni, de nem hagytam. Finoman jeleztem, hogy ezt ki kéne hagyni a történetből. Soha nem csókolnék meg egy olyan embert, akit nem szeretek. Így a nyakamat kényeztette, miközben kezei végig siklottak a testemen. A hálóba érve, egyre hevesebbek lettünk, és nekem többször is befészkelődött az agyamba a gondolat, hogy mégis mi a fenét csinálok? De aztán mindig meggyőztem magam, hogy ez most buli. Skalp vadászat, mint ahogy a pasiknál. És most egy nagyon-nagyon híres trófeám lesz!

Lassan kerültek le a ruhák, így volt időm gondolkodni, és ezt nem engedhettem! A fenébe is jól fogom érezni magam! Kiélvezem minden percét! Így gyorsabb tempóra váltottunk. Amikor megállított, és a fiókban kezdett kotorászni.

-Most meg mit csinálsz?

-Itt szokott lenni… -mondta elgondolkodva – nézd meg a te oldaladon is légyszi!

-Te most a gumi miatt aggódsz? Ne izgulj gyógyszert szedek, és semmilyen betegségem nincs.
-Ne haragudj, de ez kell. Nem akarok gyerektartást fizetni senkinek. Különben is egy gyerek ártana a karrieremnek.

Szó nélkül kezdtem visszavenni a ruháimat. Egy ideig észre se vette, majd értetlenül nézett rám.

-Szerintem ezt most hagyjuk abba. Ez nekünk nem jön össze és kész. Jó lett volna… tényleg. De én ezt így már nem csinálom.

-Hé ne haragudj. Oké? Sajnálom… Bunkó voltam, csak tudod, nem egyszer kellett már ezt utólag korrigálni. Nekem ebből komoly bajom lehet.

-Egyáltalán nem haragszom. Igazad van. De nekem elment a kedvem az egésztől. Így is alig bírtam kikapcsolni. Szerintem jobb lenne ha most elmennél.

-Hát jó. Akkor ennyit a ma estéről.

Felállt és kisétált a szobából.

Rob szemszöge:

-Jackson értsd már meg, hogy nem csináltunk semmit. Rosszul volt és ezért visszakísértem a szobájába. Mi ebben a baj?

-Az a baj, hogy így csavarod el minden lány fejét! Törnéd össze a szívüket, azt kívánom. Úgy legalább tovább tudnának rajtad lépni. Nézd Rob, ő nagyon fontos nekem! Ilyen lánnyal még életemben nem találkoztam. Olyan törékeny, hogy szinte a nap 24 órájában mellette lennék, hogy vigyázzak rá.

-Jó… Elintézem. Összetöröm a szívét.

A terv készem állt. Bunkónak lenni, amennyire csak lehetséges. Előre végig sakkoztam a lehetőségeket, de a valóságnak nagyobb képzelő ereje volt, mint gondoltam. Semmire nem reagált így ahogy szerettem volna. És az, hogy a végén, ő küldött el engem… Visszajöttek a gyerekkori emlékek, amikor még sehol nem volt a hírnevem. Amikor a lányok rám sem néztek. Újra olyan kisfiúnak éreztem magam.

Nem bírtam aludni. A szobámban ültem és a plafont bámultam. Mintha vetítettek volna. Újra és újra megjelent Niki arca a szemeim előtt. Ha becsuktam a szemem még élesebben láttam mindent. A vékony csipke fehérneműjében lévő kecses alakja beleégett a fejembe.
A viselkedését sehova nem tudtam tenni. Nem ilyennek képzeltem. A legkevésbé sem. Talán csak előttem viselkedik így?

Jackson ódákat zengett Nikiről a stábnak. És ezt szó szerint is lehet venni. Az egyik este mikor Ashleyvel beszélt telefonon, eljátszott egy új dalt, amit a napokban írt róla.

Egyre kíváncsibb lettem. Meg akartam ismerni a valódi Nikit. Csakhogy ehhez segítőkre volt szükségem. Méghozzá a legnagyobb rajongóimat kell megkérnem erre a feladatra.
Tárcsáztam.

21. fejezet (Edward Bella sztori)

Nah végre elkészültem vele! Kicsit feltartóztattak páran. Nah meg a New Moont is meg kellett néznem... :D Tényleg ti mit szóltok hozzá? Nekem olyan... Hm nem rossz volt. De sajna semmi katarzis. Remélem azért nektek jobban tetszett.

Edward szemszöge

Demetri gondolatai egyenesen fejbe vágtak, olyannyira, hogy Bella egyre közeledő lényét sem tudtam követni. Pedig erre vártam, és azt hittem ő is, de ahogy a képek be-bevillanak eltakarva a szemem elől a valóságot. Pedig éreztem, annyira biztos voltam benne, hogy engem hív, hogy szeret, de ezek szerint mindez a képzeletem játéka. Megőrültem, és hangokat hallok. Egyre reálisabbnak tűnt Rosalie feltételezése.

Látom Bella arcán a mosolyt, amit egykor még csak felém mutatott. Táncoltak. Egyértelmű volt a helyzet. Nem akartam többet látni. Nem érdekelt. Ha törik, ha szakad Bella az enyém lesz! Erővel vették el, erővel veszem vissza! Nem számít senki. Nem számít kinek kell ezért meghalnia. Hogy újra enyém legyen bárkin átgázolnék.

-Áh! –fájdalmas sziszegésre felkaptam a fejem. Olyan erővel szorongatták, hogy csavarták ki a végtagjait, hogy a látvány is feldühített.

Bella szemszöge

Alig bírtam már visszafojtani a fájdalmas sikolyokat. Olyan mintha a vámpírságom ellenére könnyeket akarnának kifacsarni belőlem, és meg kell jegyeznem, hogy szerintem elég közel járnak hozzá.

-Engedjétek el! MOST! – Edward arcán kisérteties álarc félelmet keltett, és azt hiszem nem csak bennem. Az idegen vámpírok azonnal elengedtek, míg a Volturi, az állítólagos családom tagjai ijedtükben még erősebben vájták belém ujjaikat. Ez volt a végpont. Biztos voltam benne, hogy darabokra szakadok. Nem gondoltam volna, de a fájdalom enyhült. A karjaim sajogtak, de már közel sem annyira. Újra Edwardra néztem. Próbáltam elképzelni, hogy mi járhat a fejében. Szerettem volna tudni. Szerettem volna érteni, hogy csak a közönség miatt nem szaladt hozzám, vagy…

-Bella drágám, azt hiszem, nem a megfelelő alkalom ez a barátkozásra. Régi ismerőseink, egykori kedves barátaink – Itt jelentőségteljesen Carlise-ra nézett. –azért jöttek, hogy elpusztítsanak minket. Önös érdekük pedig, hogy átvegyék a hatalmat a kezünkből. Lépj hátrébb, és megtudnunk védeni tőlük.

Edward torkából felszaladt állatias morgás remegtette meg a földet. Nem értettem mi folyik itt. Tehát nem értem jöttek? A hatalmat akarják, és nem segíteni?

-Aro, nagyon jól tudod, hogy ez így nem igaz…

-Carlise… Ne próbáld szépíteni! Több ezer éves rendszert akartok tönkre tenni! Ezt nem engedem.

-A rendszer nem jó! A rendszer nem igazságos! A rendszer a ti tejhatalmatokat szolgálja, és a kényetek kedve szerint értelmezitek a törvényeket! Egyszerre vagytok törvényalkotók, bíráskodók és ítéletvégrehajtók. Ezt kell egy kicsit átértékelnünk! – Edward hangja még mindig félelmet keltő volt, de lassan és nyugodtan beszélt.

-Ha az bánt, hogy elvettük a barátnődet, akkor eljöhettél volna, és nyugodtan megbeszéljük. Megadom neked a jogot, és te is beállhatsz hozzánk. Persze a többiek is nyugodtan elmehetnének. Mindenféle következmény nélkül.

-Nem jól mondod Aro… Ti nem elvettétek, hanem elraboltátok, és nem a barátnőmet, hanem a menyasszonyomat! –sziszegte.

Éreztem, hogy még mindig szeret, de nem tudhattam, hogy megbocsájt-e azért, hogy elhagytam. Demetri pedig nem akarta megkönnyíteni a helyzetem.

-Nem tudom, hogy jól emlékszem-e Edward, de nekem nagyon úgy rémlik, hogy ő maga húzta le a gyűrűt az ujjáról, bár az igaz, hogy nem a saját lábán, de azért ellenkezés nélkül hagyta el a helyszínt.

-Demetri! Miért csinálod ezt? –a döbbenettől szóhoz sem jutottam. Nagyon jól tudtam micsoda szenvedés volt ez nekem. – Kifelejtettél fontos tényeket a történetből.

-Nem számít Bellám, hogy kerültél ide. Már közénk tartozol. Letetted az esküt.

-És szabad megtudni, hogy Demetri segédkezett-e a ceremónián? Vagy épp azokban a pillanatokba, amikor Bella nem tanúsított ellenállást?!

-Azt hiszem ez nem számít. Most adjátok meg magatokat és nem esik bajotok. Bella hozzánk tartozik. Nem szegheti meg az esküjét, és így csak mi jöhetünk ki győztesen az ügyből.

Edward szemszöge:

-Bella hozzánk tartozik. Csak mi győzhetünk.

MI ez az egész. Mintha elhallgatnának valamit. Különösen Demetri és Aro. Arot sokkal nehezebben tudnám kijátszani, így Demetrinél próbálkoztam. Sorra jöttek az egyre kényesebb képek, de már láttam, hogy nem mind igaz. Inkább képzelgések. Most már biztos voltam, hogy távol akar tartani tőlem bizonyos információkat. Egyre kényesebb szituációk jelentek meg. Bella semmit takaró fehérneműben fekszik az ágyon, és Demetri a mocskos kezeivel hozzá akart érni. Ezt még akkor sem bírom végig nézni, ha csak egy álom. Szemeimet összeszorítottam, alig kaptam levegőt. A vörös köd egyre jobban rátelepedett a valóságra. Erősebben kell próbálnom!

Hiába. A kép nem akart eltűnni. Nem tudtam, nem foglalkozni vele. Ha nem tudom meg, mit rejteget talán soha nem kapom vissza Bellát. Az én Bellámat…

Bella szemszöge:

Edward arca egyre nyugtalanítóbb lett. Mintha kínozták volna. Jane. Biztos voltam benne, hogy ő teszi ezt.

-Jane!!! Állj le!

-PH! Nem csinálok semmit, majd azt megérzed ne félj! Te leszel az első. –mondta ördögi vigyorral a képén. Igazat mond. De akkor… Ki? Szemeim tovább keresték az okot. Nem tudtam rájönni. Így inkább próbáltam Edwardnak üzenni. Ha egyszer sikerült több kilométerről idehívnom talán most enyhíthetem a fájdalmát.

Visszaemlékeztem az első találkozásunkra, amikor megláttam, ahogy megdobbant tőle a szívem. A réten töltött napunk. Átéreztem a kettőnk közt lévő szerelmet. Amikor megkérte a kezem. Ahogy vágyom rá minden pillanatban.

-Elég Bella! Köszönöm. – kinyitottam a szemem, és egyből megláttam a gyengéd tekintetét. Finoman intett, hogy menjek hozzá közelebb. És én elindultam, de újra megakadályoztak, de már csak a Volturi tagjai állítottak le. Élen Demetrivel.

-Nem megy sehova! – mondta határozottam, és megragadta a tarkómat és hevesen a számhoz nyomta az övéit. Rángattam a kezeim, a lábaim, de nem szabadulhattam. Nem akartam, hogy Edwardnak ezt kelljen látnia. Csak a karjaiban akartam lenni, és ölelni, elmenni, és újra Igent mondani neki.

20. fejezet (Bella Edward sztori)

Már majdnem átharapta a vékony bőrt a nyakamon. Amikor hirtelen erősen lüktetni kezdett minden. Az adrenalin szintem önkéntelenül feljebb csúszott, de én nyugodtan váram az éles fogakat. Nem tudom, hogy lettem ember, de sürgősen vissza kell változnom, és ezt csak ő teheti most meg. Így hát vártam. Csukott szemmel. A hangok élesebbek lettek. Tompa puffanásokat hallottam, morgásokat, vicsorgásokat. Talán képzelődök, de ez akkor is rossz jelnek számított. Kinyitottam a szemem, hogy lássam, mit vacakol már ennyit Demetri, de ő csak letaglózva nézett rám. Egyből megértettem, a sok szín körülöttem, az éles képek…

-Már megint vámpír vagyok. Nem is éreztem semmit. Fura.

-Nem csináltam semmit! Ez a fura!

Pillanatnyilag nem érdekeltek az új fejlemények. Edward bajban lesz, ha összetűzésbe kerül a Volturival.

-Menjünk! Segítenem kell.

-Mégis kinek? A szerelmednek? Vagy a Családodnak?

-Ők is a családom Demetri! Még akkor is ha nem fogadtam hűséget nekik. Még akkor is ha nem volt ceremóniája!

-Bella, Aro ezt meg fogja tudni! Nem fog elengedni! Pont ezért tartott itt! Pont ebben reménykedett veled kapcsolatban!

-Mit fog megtudni? Azt, hogy emberré tudok változni? Aztán meg vissza? Miért jó ez neki? Beépített kém legyek?

-Te nem csak magaddal tudod ezt megtenni. Idővel megtanulsz másokat is átváltoztatni, ami az ellenséggel szemben is jó lesz, de legfontosabb, hogy boldoggá tudod tenni a feleségeket. A vámpírnőket. És ezért minden vámpír az életénél is többet adna. Most nem állhatsz a rossz oldalra! Most nem!

Boldoggá tenni a vámpírnőket… Pontosan tudtam, hogy ez mit jelent. Tudtam, mit szeretne Rosalie… Tudtam mit szeretne Esmée, és titkon talán Alice is. Kisbabát. Én ezt megtudom adni nekik. Boldoggá tehetem őket! Ez nagyszerű! Ilyen jó képességet! Felhőtlen boldogság lett úrrá rajtam, ahogy előre látom a örömtől teli jövőt. Emberré.

Hirtelen bevillant egy kép. És ezt a szép gondolaton egy hatalmas árny suhant át. Edward. Ő sem szeretne vámpír maradni. Ha őt is átváltoztatom, akkor egy idő után őt is eléri majd a vég. Ezt nem tudnám megtenni. Még ha boldog éveket is töltünk el együtt, és együtt öregszünk is meg, nem tudnám elfogadni, hogy egy ilyen hiátlan lényt az elmúlásba sodorjam, hogy elveszítsem. Önző vagyok… De nekem még kell egy kis idő vele. Biztos megérti. Lehet, hogy még bele telik pár évbe, mire kifejlődik ez az erőm. Addig van idő. Addig nem is kell tudnia róla. Nehogy hamis reményeket keltsek benne. Hazugság. Ez az. De lényegében az ő érdeke is…

-Nem tudhatja meg senki!

-Aro tudni fogja! Nem tudom rejtegetni előle az emlékeimet! Tudni fogja!
-És azt is tudni fogja, hogy nem akarom, hogy erről bárki is tudjon! Mert ha igen emberré változtatom magam, és fejbe lövöm magam! Érted Aro? –Ezt Demetri szemébe mondtam, de Aronak címeztem. Ekkor villant be, hogy mekkora hatalmam is van! Szinte megrészegültem az érzéstől! – És Aro… Most jut eszembe… Ha bármit szeretnél kérni tőlem a jövőben akkor egy kis gesztust nem értana gyakorolnod az irányomba. Mondjuk eltekintünk ettől az 1000 évtől… és békén hagyod a Családom! –az utolsó szót mosolyogva erősen hangsúlyoztam.

-Bella! –Demetri rémülten nézett rám. - Aro meg fog ölni! Azért mindent vele sem lehet megtenni!

-Nem érdekel! Ha akar valamit, hát tegyen érte, hogy én is akarjam… Most pedig gyere, és állítsuk meg ezt a káoszt!

Futásnak eredtünk. Demetri folyamatosan zsörtölődött. De nem volt joga ellenkezni. Összekavarta az érzéseim. Manipulálni próbált, és majdnem elhittem, hogy már nem szeretem Őt. Mintha a levegőm egyre fogyott volna, ahogy az idő múlt, egyre kétségbeesettebben futottam Edward felé. Éreztem az illatát, ha halványan is de éreztem! Egyre jobban remegtem a vágytól, hogy átöleljem, és soha, soha el ne engedjem. A félelem is átjárt. Tudtam, hogy meg van az esélye annak, hogy már nem akar látni többé. De nem volt veszteni valóm. A vámpírok sűrűn álltak a mezőn. Az öltözékük különböztette csak meg őket. Demetri lassított, amikor megláttuk őket, de én egyenesen Edward karjaiba akartam vetni magam, csakhogy egyből elállták az utamat. Többen is. Először a Volturi tagjai, majd ismeretlen vámpírok is. Úgy éreztem magam, mint egy vergődő vadállat, mint egy béklyóba kötött oroszlán. Erős karok próbáltak lefogni, Edward nem reagált. Semmit. Pedig még az én fülemnek is sérő volt, olyan hangosan ordítottam a nevét, sikoltozva kérleltem. De semmi. Lesújtva ernyedtek el az izmaim.

19. fejezet (Bella és Edward)

Hát remélem tetszeni fog. Edward hamarosan képbe kerül!

A napok teltek el és Edward-ról nem hallottam egy szót sem. Valahol számítottam rá, hogy utánam jön, de tévedtem. Talán sikerült elfogadnia a történteket, és lemondott rólam. Már csak az a kérdés, hogy egyáltalán szeretne-e velem lenni annyi idő után… Még vámpírmércében is sok. Talán addig talál magának valaki mást.

Ahogy rájöttem, hogy még az is lehetséges, hogy nem vár rám és egy másik nő lesz az életében mikor innen elmegyek majd, tudatosult bennem, hogy a gondolat furcsa módon nem bánt már annyira. És ez egy idegen érzés volt számomra. Igen érzés. Mert hiába gondoltam, hogy megszabadultam tőlük, lassan visszatértek belém az érzések. Csakhogy nem abban a formában, ahogy voltak. Fájdalom nem volt. Szerelem nem volt. Edward iránt furcsa módon semmit nem éreztem. Már nem vártam rá. És ez volt a legérdekesebb. Ijesztő volt. Mintha nem is én lennék. Mintha nem is én éreznék.

De ez még mind semmi. Az, hogy nem ismerek magamra ijesztő volt, de még elfogadható. Az, hogy a környezetemben milyen idegen és ocsmány dolgok történnek ijesztő volt, de kibírom. A legfélelmetesebb érzés az volt, amit Demetri iránt éreztem. Vonzódás. Ez nem szerelem, és nem is engedem meg, hogy az legyen. Nekem Edwardot kell szeretnem, még akkor is, ha ő mást választ helyettem. Nem engedem meg magamnak ezt az érzést más felé. Kínlódtam. Nehéz volt nem a közelében lennem. Nehéz volt nem csodálnom. Az életösztönöm azt diktálta, hogy engedjek az érzésnek, de nem tehettem.

-Bella? Valami baj van? –térdelt le mellém Demetri.

-Csak gondolkodtam… - igen ez igaz.

Kérdőn nézett rám, várta a további folytatást, de az már hazugság lesz. Csak nem vallhatok be neki mindent.

-Hát… Azon gondolkodtam,hogy milyen erőm van? Mert eddig ez még ugye nem derült ki. Amióta itt vagyok semmit sem csinálok, mi értelme van ennek?

-Oh csak ez… - egyből derült arcot vágott. – Tudod amióta itt vagy egyfolytában használod a képességed, és tesztelünk.

Nem tudom, hogy mit láthatott az arcomon, de nagyot derült rajta.

-Bella te egy ellenpólus vagy. Képes vagy semlegesíteni mások képességét. Az egyetlen érdekes dolog ebben, hogy tudat alatt ki is tudod kapcsolni. Csak még azt nem tudjuk, hogy ez véletlenszerű-e vagy valamilyen rendszer van benne.

-Ellenpólus? De ez…- miért olyan hasznos? akartam folytatni, de aztán rájöttem. Persze, ha harcolni akarnak simán kitudnám iktatni az ellenfelet.

-Ez jó!

-Hátha te mondod… - mosolyogtam rá, de egyből el is komorodtam, amint a szívem nagyot dobbant. Ez nem az, nem lehet az! – Demetri, kérdezhetek valamit?

-Mondd! – fürkésző tekintettel nézett rám.

-Lehet, hogy… az érzéseimet is megtudom fordítani?

-Miért? Valami furcsát érzel? –szinte követelőző érdeklődéssel faggatott tovább.

Itt lett gyanús a helyzet. Demetri tud valamit. Valamit, amit nem mondd el nekem. A beszélgetésünk során próbáltam egyre kevesebbet mondani neki erről. Újra veszélyben éreztem magam. Próbáltam az egyetlen olyan személyre gondolni, aki segíthet rajtam. Edward.

Mindennap gondoltam rá. Segítséget kértem tőle, remélve, hogy egyszer megérzi és eljön hozzám. Alice-el is kapcsolatba tudok lépni, ha ki tudnám kapcsolni a képességem. Próbáltam levetítetni a szemem előtt mindenegyes nap, hogy nem akarok itt maradni, és segítsenek.

Az egyik nap a vámpírok a szokásosnál is jobban idegeskedtek. Mindenki óvatosan méregetett. Még Demetri is csendesebb volt a szokásosnál. Épp Aroval beszélgetett, amikor egyszer csak felállt és felém igyekezett.

-Beszélnünk kell!

-Miről?

-Nem itt. Gyere velem.

Már egy ideje csak mi ketten voltunk, amikor egyszer csak megállt, és nekem háttal kezdett el beszélni.

-Bella, ugye üzentél nekik?

-Kiknek? –próbáltam a hülyét adni.

-Szóval igen… -mérgesen fújtatott majd megfordult. – Én próbáltam rajtad segíteni… Én tényleg próbáltam! Elnyomtam az érzelmeidet, hogy ne fájjon annyira. Tudod… Tudod te, hogy mennyi energiámba került? Hogy végre elfelejtsd Edwardot? Én igazán próbáltam neked segíteni, de most már vége. Edward és a családja meghal. Még ma éjszaka. ÉS nem csak ők, a többiek is. Egy mészárlás lesz ma éjszaka. Feltudod fogni, hogy hány vámpír fog meghalni ma éjszaka? Ha nyugton maradtatok volna, talán Aro visszaengedett volna egy évezred múlva!

-Én.. én ezt nem értem… -hadováltam. Tényleg nem értettem.

-Valóban? Akkor segítek egy kicsit!

Ebben a pillanatban újra elleptek az érzelmeim, ledöntött a lábamról és ellepett, mint egy szökőár.

Több óráig feküdtem a sokk hatása miatt. A szememből záporoztak a könnyek és hevesen dobogott a szívem, az egész testem lüktetett és a levegőt is szaporán kapkodtam.

-Bella! Bella! Ébredj! Istenem jól vagy? – hangja rémülten csengett.

-Én… élek…

-HA ezt Aro megtudja! Ez nem lehet igaz! Ilyen még soha nem fordult elő! Várj kipróbálhatok valamit?

Rájöttem, hogy mit akar.

-Szolgáld ki magad...

Egymásnak teremtve 3. rész

-Hé, Jól vagy?

-Jól. Nincs semmi bajom. Basszus elájultam. Pedig azt hittem vissza tudok menni a hotelbe egy taxival. Köszi a segítséget most már meg leszek. Jobban vagyok. –De erre rácáfoltam azzal, hogy a lábamon se tudtam megállni, folyton kicsuklott alólam, hiába erőlködtem.

-Nah persze! Jakson lefejez, ha hagyom a barátnőjét ájultan a padlón hagyom. Visszaviszlek. Melyik hotelbe laksz?

-Nem vagyok a barátnője, és már nem fekszek ájultan a padlón. Amúgy a Hiltonban lakok.

-Remek, pont oda megyek én is. Szobaszám?

-Minek az neked?

-Hát ha elájulsz, nem adlak oda a recepciósnak, abban biztos lehetsz.

-Ha elájulnék, akkor a recepciós megmondja a szobaszámom. Megjegyeztek maguknak…

-Hát pedig nem vagy valami feltűnő jelenség. A barátnődről ezt viszont nem lehet elmondani.

-Oh, persze Jane melleit még a nők sem bírják nem észrevenni…

Lassan összevakart a földről és kitámogatott a hátsóajtón. Már egy sötétített autó várt rá odakint. A sofőr besegített mindkettőnket. Elég rosszul éreztem magam így kicsit lejjebb csúsztam az ülésen, és próbáltam nem rókázni.

-Meg vagy? Kezdesz… elzöldülni.

-Tudom. A sok koffein kiüt. Nem figyeltem oda, hogy mennyit iszok belőle. És te? Nem tetszett a koncert, hogy így lelépsz?

-Nem, igazából muszáj mindenhonnan hamarabb lelépnem, vagy épp ott éjszakáznom, mert a sok lesifotós, és rajongótól általában lebénul a forgalom egy időre.

-Hallottam a híredről. Nagy nőcsábász vagy.

-Ezt melyik pletykalapban olvastad?

-Nem olvastam. Elég egyértelmű… Nem mindenki kér feleségül naponta a ismeretlen nőket. De ha nem haragszol, nem nagyon szólalnék meg.

-Remek. Legalább van valaki aki a szemembe mondja a véleményét. Már ez is több mint a semmi.

-Hát őszinte leszek veled, ha nem fogod be te is azonnal kitaccsolok az öledbe, mert hányingert kapok a sok hülyeségtől, amit beszélsz!

-Kérlek!

-Köszönöm…

Ilyen véres csendben érkeztünk meg a szálloda hátsóbejáratához. Elég ciki volt, hogy ilyen bunkó vagyok vele, amikor ő csak segített rajtam, így amikor egy liftbe sikerült kerülnünk kicsit próbáltam javítani a helyzeten.

-Bocs, nem akartam bunkó lenni…

-Hát az voltál kétségtelen.

-Tudom, ezért kértem bocsánatot! és köszi, hogy tudod…

-Ezzel még nem felejtettem el, és jobb lenne ha nem magyaráznál annyit, még egy légtérben vagyunk.

-Kérlek! –próbáltam utánozni a kocsiban megütött hangnemét.

Ekkora bunkót… Bocsánatot kérek erre így viselkedik. És még egy emeleten is lakunk! Gondolom őfelsége is egy elnöki rezidenciát foglaltatott. Szerencsére a folyosón különböző irányban indultunk el. Így amikor sikeresen beestem a szobámba rögtön hívtam a szobapincért, hogy hozzanak fel vacsira valamit. Tudtam, hogy reggel óta nem ettem, szóval a rosszul létemhez ennek is köze lehet.

Egy fél órát pihenhettem a fürdőkádban, amikor meghallottam a kopogtatást. Amilyen gyorsan csak tudtam magamra kaptam egy köntöst, és siettem a vacsorám felé. Néha meg-megcsúszva, de sikerült elérnem az ajtóig.

-Szia!

-UH basszus! Én pedig már azt hittem a szobapincér! Ha szóltál volna, hogy te vagy, akkor felkaptam volna valami normális ruhát.

-Ha szóltam volna, hogy én vagyok, akkor nem sietsz kinyitni az ajtót, és mint aki semmit nem hallott pancsolsz tovább a kádban.

Ez az elevenembe talált, nem vitatkozhattam vele, mert olyan könnyedén vázolta fel a valóságot, hogy nem tiltakozhattam. Így hát bevallottam.

-Jó, igazad van. És miért jöttél?

-Szeretnék bocsánatot kérni. Kicsit rossz volt a kedvem, annyira maradtam volna még a koncerten, csak, tudod ha kivárom a végét, akkor a többiekkel együtt ott ragadtunk volna.

-Miért nem rázod le a rajongóidat? Nem kell sokat, csak mondjuk a felét. Talán könnyebb lenne az életed! – el sem hiszem, hogy még mindig az ajtóban cseverészünk, én pedig egy szál köntösben a hajam csupa víz.

-Az nem olyan könnyű, mint gondolod…

-Miért nem? Be kéne szerezned egy barátnőt, és le van tudva.

-Próbáltam.

Kérdőn felvontam a szemöldököm… Nem emlékszem, hogy olvastam volna ilyet a címlapokon…

-Tudod, a Kristenes pletykák. Igazából mi terjesztettük őket. Tudod, hogy ne legyen rajtunk akkora a nyomás. Muriból.

-Ah, én egy igazira gondoltam, mert ezzel ugye nem sokat értetek. Mégis milyen színészek vagytok ti?

-Jók. – mosolyodott el. És ettől a magabiztosságtól, megállt bennem az ütő? Vagy én nem is tudom. Soha nem éreztem ilyet, mintha egy pillanatra megállt volna az idő. Mintha minden lelassult volna. Dühös lennék? Nem, nem hiszem. Ez inkább jó mint rossz. Vagy én nem is tudom.

-Niki! Hahó! Jól vagy? Azt hiszem meg kéne sürgetned a vacsidat. Vagy hozzak neked valamit én? Nálam van egy kis rágcsa.

-Öh, ne, ne… Köszi, jól vagyok. Megvárom a pincért.

-Oké, de ha visszaértem a buliról, hozok neked hamburgert! Biztos, ami biztos!

-Jah a buli… tényleg. Megmondanád Jacksonnak, hogy… Ne inkább Jane-nek! Jane-nek mondd! JANE! Csak neki senki másnak! Majd ő elmondja annak, akinek kell.

-Oké akkor szia! Este jövök és megnézlek!

-Jó, jó szia!Becsuktam az ajtót és háttal nekidőltem. Istenem, direkt szólt! Direkt megkért, és te meg fecserészel… Ah! Borzalom. Jézusom! Este vissza is fog jönni! Basszus! Mondjuk azt nem mondtam, hogy nem is alszok el. Igen ez lesz…