Egymásnak teremtve 2. rész

-Uh megzavartam valamit? – huppant le mellénk barátnőm.

-Nem, nem… Csak Jackson kicsit feszült volt a koncert miatt.- de ahogy kimondtam már az arcára is fagyott a mosoly, amit kicsalogattam belőle. Kellett nekem szóba hozni!

-Ugyan Jakson, ez is ugyanolyan koncert lesz, mint a többi.

-Jah, de holnap elutaztok Vancouverbe a többiekkel. Elutaznak a kedvenc barátnőim.

-Holnap Vancouverbe?

-Jah, uh elfelejtettem neked mondani Niki! Ne haragudj! De ha gondolod itt maradhatsz Jacksonnal… - az asztal alatt finoman megrúgta a lábam, és szemével sejtelmesen jelezte, hogy többet lát kettőnk között, mint ami valójában van.

-Állítsd le magad Jane… De még nem is tudom. Átgondolom. De addig nem megyünk el sétálni a partra. Kicsit lazítanánk az este előtt.

-Jól hangzik! Ha végeztünk a reggelivel indulhatunk is.

A tengerparti séta jól sikerült, de a fejlemények kicsit felborzolták szegény Jakson idegeit. A visszafelé vezető úton megjelentek a lesifotósok, akihez eddig még nem volt szerencsénk. 10-20-an is lehettek, és bombázták Jackson-t mindenféle kérdéssel. Bevágottunk egy taxiba.

-Tehát már Rob a városban van. Ahol megjelenik teli lesz a város ezekkel. Ne haragudjatok, de jobb ha külön megyünk a koncertre. Uh és vegyetek napszemüveget, kapucnit, sapkát, sálat meg ilyesmit, küldök értetek pár testőrt. Majd az öltözőben átvehetitek a ruhátokat.

-Oh én akkor már nem öltözök át, jó leszek én úgy is.

-Én azért viszek magammal… - ki gondolta volna. Jane az egész utazás alatt erre a pillanatra készült. A nagy találkozás. Egy mély sóhajtással le is tudtam az egészet.

Jakson egyre idegesebb volt. Ahogy visszaértünk a hotelbe egyből előszedtem a Pesten vásárolt cuccaim. Akkor a mennyiség kedvéért vásároltam, így ezek teljesen átlagos és megfelelő ruhák lesznek. Épp öltöztem volna át, amikor kopogtak az ajtón. Érdekes Jane általában besétál, kaját, takarítást pedig nem rendeltem… de azért kinyitottam.

-Szia… Beszélhetnénk? –hangja lemondó volt

-Gyere be!

-Tudod, nem most akartam előállni ezzel, de nem tudnék most a zenére koncentrálni, ha ezt nem beszélem meg veled. Tudod, kicsit ideges vagyok, hogy ma találkozol Robbal, és én nem vagyok ott, és nem tudod, hogy nekem igazán tetszel.

Most lehet, hogy mondanom kellett volna valamit, de csak értetlenül pislogtam, nem szóltam egy szót se, mélyen hallgattam. Próbáltam összeszedni magam, és újra vissza rendbe tenni a felborult világot.

-Gyors voltam. Tudom. Jane mondta is, hogy nem biztos, hogy kész vagy erre.

-Jane?

-Igen. Nos ő elég jól ismer engem és észre vette, így kénytelen voltam neki beismerni, hogy ... tudod... de megkértem, hogy ne mondjon neked semmit.

-Értem…

Ez volt a legtöbb amit mondani tudtam. Így elég kínos hallgatás állt be köztünk, amit ismét ő tört meg, de előbb leült mellém.

-Tudod attól félek, hogy te is becsavarodsz Robtól. Minden nő elveszti a fejét mellette. Mindenkit megkap akit csak akar. És te kedves és gyönyörű vagy, vicces, és okos és… - hirtelen elhallgatott. - Szóval félek, hogy elvesz tőlem mielőtt elmondhattam volna. De nem akarom, hogy most egyből bármit is érezz irántam, csak annyit kérek, hogy legyél továbbra is a barátom, és ha úgy érzed, hogy készen állsz egy kapcsolatra, akkor adj egy esélyt nekem, kérlek.

-Uh én… Nem is tudom mit mondjak most Jakson.

-Nem kell semmit mondanod. Nyugodtan menj el majd a többiekkel Vancouverbe. Most hogy mindezt tudod, nyugodtabb leszek.

Lassan elindult az ajtó felé, de utána szóltam.

-Jakson! Maradok. Nem megyek Jane-nel.

-Köszönöm.

Hát már megint, megint belecsöppentem ebbe a „legalább adj egy esélyt” szituba. Ez az én keresztem. Adjak esélyt? Mindenkinek? Jajj, ha most velem lehetne a családom. Ők elmondanák az igazat. Tőlük nem kéne tartanom, hogy nem az én érdekeimet nézik. Ezt ismét magamnak kell megoldanom.

Felvettem a kikészített a ruhákat, a tükörben újra a régi önmagammal találtam szembe magam, de most már ez sem voltam én. Nem találom magam. Sem a csillogó márkás ruhák, sem az átlagos szürke kislány nem én vagyok. Akkor ki vagyok?

-Kisasszony? - szóltak az ajtón túlról.

-Egy pillanat és megyek.

Feltettem egy kis sminket a két állapot közt őrlődést szimbolizálva. Mélylevegőt vettem, és ahogy kiléptem az ajtón éreztem, hogy ez az este sok mindent meg fog változtatni. Éreztem a változást, de a felborított világomban nem tudtam még helyére rakni ezt az érzést. Csak a bizonytalanság volt biztos és egyre erősebb, arra intve, hogy legyek nagyon elővigyázatos.

Mikor odaértünk, már mindenki ott volt. Idegesen mutatkoztam be mindenkinek, így nem is nagyon próbálkoztak szóba elegyedni velem. Bezzeg Jane hozta a formáját, és le sem szállt Robról. Én viszont kerültem, mint a forró kását.

A koncertre se tudtam már figyelni. Észre se vettem, de egymás után ittam meg az energia italokat, nem is a hatásuk miatt, inkább az ízük miatt. Szóval eléggé rosszul lettem. Úgy éreztem, hogy menten lefordulok a székről. De úgy éreztem, hogy muszáj lefeküdnöm, mert különben itt ájulok el.Szerencsére a többiek semmit sem vettek észre, így lassan elbotorkáltam az öltözők felé, Ha nem sikerül a kocsikig eljutnom elterülök, a tagok számára fenntartott részlegben majd lepihenek.

Csakhogy odáig sem jutottam el, amikor egyszer végleg elsötétült minden. Még megpróbáltam tovább menni a falnak támaszkodva, de már csak azt éreztem, hogy zuhanok előre, és minden megszűnt.

18. fejezet (Edward Bella sztori)

Sokan összezavarodtatok, szóval ki fogok találni valamit amivel a két történet jobban elkülönül majd egymástól. Addig is itt a régi történet folytatása.

-Isabella, kedves mielőtt elkezdhetnénk a mulatságot, nyújts kezet a megállapodásra. –szinte már sóvárogva kapott a kezem után.

-Bella!- gyanakodva méregettem az arcát, miközben nem eresztette el a kezem. Kezdetben el-eltorzult az arca, aztán mintha valami nagyon tetszene neki felkacagott.
-Rendben Bella! Akkor felkérhetlek egy táncra?

-Nem köszönöm… Nincs kedvem az ünnepléshez. Majd talán 1000 év múlva. –Remélem érzékelte a szarkazmusom!

Sajnos nem hervadt le a vigyor az arcáról, pedig így már rég nem beszéltem senkivel. Körbe néztem, így sikerült észrevennem, hogy nem csak én nem rajongok azért, hogy itt kell vesztegetnem az időmet. Egy Alec-hez igencsak hasonlító ?kislány? eléggé mogorván méregetett. Ha jól gondolom akkor ő Jane. Minél előbb fel kell mérnem itt mindenki képességét. Így egyenesen Demetrihez fordultam. Ő volt az egyetlen, akit faggathattam.

-Hé.. ! –valahogy nem akaródzott a nevén szólítanom. így inkább csak nekivágtam egy kisebb kavicsot. De úgy nézett ki ebből is ért.

-Te voltál? –nézett hátra mosolyogva. –Tudtam, hogy esedezni fogsz a bocsánatomért.. Igazán nem haragszom, hirtelen értek az események. Megértem.

-MI? Nem fogok esedezni senkinek! Áh rossz ötlet volt, felejtsd el! –remek ez a bunkó mindent elszúr.

A falnak dőlve a padlóra csúsztam. Minden reménytelennek tűnt. Egyedül akartam lenni. Át akartam gondolni a dolgokat, ha már nem számíthatok senkire. Csakhogy még ez sem adatott meg. Demetri egy lépést sem tett mellőlem, felpillantottam rá és az arcán furcsa józanság uralkodott. Lassan mellém guggolt, felemelte az államat, hogy a szemembe nézhessen. A szemei együttérzést sugalltak.

-Minden rendben lesz! Itt leszek melletted… -mintha tovább is folytatta volna, és a szemeit lesütötte, hogy aztán egy fokkal gyötrőbben nézhessen fel, körbe pásztázva a termet.

Értettem. Sokan vagyunk, hogy folytassa. Itt nem csak a falaknak van füle. De a szemeit, most csak én láthattam. És nyomban megértettem, hogy ő valóban mellettem áll. Még nem tudhattam, hogy mit hoz a jövő, és pont ezért voltam kénytelen bízni benne. Ebben az elvarázsolt ismeretlen világban, csak ő tudott nekem segíteni. így reménytől izzó szemmel néztem rá.

-Kérlek segíts! Segíts… -csak erre a pár szóra volt elég remény bennem, így az ahogy az utolsó szót is kimondtam, újra magához ölelt az üresség. Csak reménykedni tudtam benne, hogy a megfelelő embernek kezébe adtam minden reményem. Hogy eltaláltak hozzá a szavaim.

Szorosan magához ölelt, felkészítve az újabb színjátékra. Felállt és maga után húzott engem is. Én pedig fogható könnyeket töröltem le az arcomról, már csak megszokásból is. Ezt a mozdulatot nem akarom elfelejteni. Ezt sosem akarom elfelejteni.

-Tehát ők ott a Volturi család fejei…. Kezdett bele mondókájába, bemutatva a családot, a helyet, a várost, a képességeket, a történelmet, néhol számomra értékes információkat rejtve a szavak közé.

-Felkérhetlek egy táncra? –kérdezte végül felém fordulva. Nem számítottam egy ilyen nekem szegezett kérésre, így kénytelenül fogadtam el a felkérést. A bál még javában állt, mindenki önfeledten mulatott a maga módján.

-Irigylem azt a fickót…

-Hogyan? –ugye nem Edwardról beszél? én a legkevésbé sem mondanám irigyelnivalónknak az ő és az én helyzetemet.

-Egy ilyen elbűvölő nő szereti, elfogadta a házassági ajánlatát, és mindezek után még saját magát is a földbe tipró döntést hoz, csakhogy megmentse szerelmét. Ilyen szerelmet, még a legnagyobb írók közül is csak kevesen írtak le. Ha nekem is lenne egy ilyen szerelem az örökkévalóságban, örömmel mondanék le az ember vérről.

-Hát akkor jobban teszed, ha tényleg lemondasz, mert lehet, hogy egyszer véletlenül azt a nőt ölöd meg, akire vágysz. – Azt hittem tiltakozni fog, de meglepetésemre elgondolkodott. Szemei mélyen fúródtak a sötétségbe.

-Lehet, hogy igazad van. Mostantól, csak férfi vérét fogom szívni. – mosolygott a saját viccén.

-Lehet, hogy neked ez, vicces, de én komolyan mondtam. Legalább megpróbálhatnád.

-Én soha nem próbálok semmit. Vagy teszek valamit, vagy nem. Ha eldöntöm, hogy többet nem élek emberi vérrel, akkor nem fogok. Ez számomra csak egy belső döntés lenne, semmi több. Persze biztos nehéz lenne, de képes lennék rá.

-Hát akkor eddig miért nem tetted meg, ha ez ilyen egyszerű neked?

-Eddig nem volt okom rá… Most már van.

A táncnak vége szakadt. De mi továbbra is egymással szemben álltunk. Szemei rabul ejtettek, nem értettem mit akart ezzel mondani.

egymásnak teremtve 1. rész

Ez a fic Robert Pattinsonról fog szólni, nah meg főhősnőnkről Nikiről. A háttértörténettel nem igazán akartam foglakozni az elején. Inkább lassan beleszövöm majd a történetbe. Remélem tetszik majd nektek!

-Niki, te mindig a legalját fogod ki! Mindig valami őrültet sikerül kifognod! De ez már több a soknál! Ha nem csinálsz valamit, még levegőt se fogsz tudni nélküle! Szakíts vele!

-Nem tehetem… Én próbáltam, de, ez lett a vége! –lassan felhúztam a pulcsimat, és megmutattam neki a lila foltokat a hátamon, és a bordáimon. –Az arcomon csak azért nem látszik mert elég jó alapozóm van.

-Fel kell jelentened, ez egy vadállat! Most azonnal elmegyünk hozzád és összepakolsz!

-De szüksége van rám! Nem voltam elég elővigyázatos… kiborítottam. Pedig már sokat fejlődött! Rávettem, hogy járjon el pszichológushoz, ha most itt hagyom, elrontok mindent amit eddig elértem nála! Visszasüllyed abba a színvonalba, ami nem hozzávaló! Annyival többet érdemel…

-Ennek már a fele se tréfa Niki! Ha véletlenül rosszul esel, rosszhelyre üt, akkor meg is halhatsz… Különben sem vagy szociálismunkás, ez nem a te dolgod, bízd az orvosára…

-Jane, nekem nincs senkim. Az én életem nem számít. Ha tehetek valamit a világért megteszem, bármi áron, de segítek neki!

-Ne csináld ezt velem… annyi menhelynek segítettél már! Annyi energiát fektetsz másokba, hogy saját magaddal nem is törődsz! Figyelj, gyere ki velem Amerikába, segíts nekem! Szükségem van rád, teljesen egyedül leszek ott!

-Ne beszélj hülyeségeket! Jacksonhoz mész! Milyen unalmas is lesz egy rock bandával együtt turnézni…

-Persze ők játszanak a színpadon, én meg álldogálok egyedül… Lehet hogy elrabolnak, ha egyedül megyek… Hisz Amerika! Öngyilkos merénylők, sorozatgyilkosok…

-Jó… Meggyőztél, de engedd meg, hogy elintézzem ezt a dokival.

Mindennél jobban féltettem a gyerekkori barátnőmet, Janet… És ő ezt pontosan tudta!

Már nem mentem haza, még nem mertem. Inkább ellátogattam dr. Bernáth-hoz. Beszámoltam neki a fejleményekről, és megígértettem vele, hogy oda fog figyleni a barátomra Dávidra. Aztán Jane-nel beugrottunk egy plázába, mivel gyorsan kellet vásárolnunk. Már holnap indult a gépünk New York-ba.

Mindenből újat kellett vennem. Az összes cuccom Dávidnál hagytam. Még mindig aggódtam érte, de rá kellett jönnöm, hogy ha nélkülem visszasüllyed abba az életbe amiből nehezen sikerült kirángatnom, akkor semmit sem sikerült elérnem. És ha nagy a baj a doki úgyis felhív majd.

Másnap már repülőn ültünk, a Business classon foglaltattuk helyet, ugyanis, még e repülőről is folyamatosan telefonálnom kellett, hogy minden rendben menjen nélkülem is.

A hosszú repülőút nem igazán viselt meg, jól bírom a bezártságot, az egyhelyben ülést. De sokat gondolkodtam. Amióta elvesztettem a családomat, szinte megtagadom magamtól az életet. Már több éve, hogy igazán jól éreztem volna magam. De talán a társaság is hiányzott. Soha nem találtam magamnak egy igazán jó barátot, akinek mindent elmondhatok, és megért. Jane jó barátom, sokat tud rólam. Mégsem ért meg a legapróbb mozdulatomból. nem olvas a szememből. Sosem tudja, hogy mit érzek valójában. Bármit eltudnék vele hitetni ha akarnék, sose venné észre, hogy nem mondok igazat.

Annyit álmodoztam a nagy szerelemről. De sosem találtam még hasonlót se hozzá. Mindig kihasználtak a fiúk a szépségem miatt. Amikor erre rájöttem, elkezdtem elcsúnyítni magam. Kócosan, régi kopott ruhákban jártam. Így viszont senki sem figyelt fel rám. Nem még, hogy az igazi! De talán így is volt jó. Dáviddal egy véletlen folyamán ismerkedtem meg az egyetemen, és barátok lettünk.

Talán azok is maradtunk volna, ha nem lát meg amikor egy üzleti találkozóra sietek. Onnantól kezdve addig ostromolt, hogy beadtam a derekam. Pedig nem szerettem. Most sem szeretem. De vele maradtam, mert jót tett neki. Leszokott a drogokról, már a cigiről is jön le. A munkahelyén is sikereket ér el. De most már útban New York felé kezdtem észrevenni, hogy el kell hagynom. Most magamra kell koncentrálnom. Magamon kel segítenem.

Ezt az utat élvezni fogom! Annyi pasit fogok meghódítani, amennyit csak tudok. És szórakozok, utána hazajövök és megkeresem az én igaz szerelmemet!

Ezzel az elhatározással léptem le a repülőgépről.

Most nem fogom elaprózni a pénzem. Elmentünk a Hilton hotelbe és kivettem az elnöki szobát. Egyet nekem és egyet a szomszédba Jane-nek. Ezután mondtam csak le az előző szobafoglalásunkat ami egy 4*-os hotelbe szólt. Most élvezni fogom az életet! Ezt határoztam el. Az eddig vásárolt holmikat hazaküldtem, és új ruhákat vettem. Méreg drága volt minden egyes darab, még a sport cipők is!

Volt mit költenem. Egyrészt a szüleim hagytak rám egy jól működő üzletet, én pedig tőlem telhetően tovább fejlesztettem. Így az eddig csak halmozódó pénzt, most gondolkodás nélkül költhettem.

Estig Jane átszervezte a szobafoglalásokat is.

-Ezt már szeretem Niki! Meglátod, hogy jól döntöttél. Jacksont imádni fogod nagyon cuki! És az egyik koncerten ott lesz A twillight-os cast is! Taylor, Kristen, Peter, Niki, Ash éééés persze Rob is! Alig várom! Imádom azt a pasit! Legalább egy csókot lopok tőle… -mosolyodott el jelentőség teljesen a legalább szónál.

-Kíváncsi vagyok a te Jakson barátodra! Azt mondtad, hogy szerepelt a Criminal Minds-ban is.

-Igen, igen, csak azt még nem adták le Magyarországon.

-Hát majd megnézem angolul. Nem számít. Kész vagy már?

-Igen, gyere nyugodtan, csak még egy kis parfüm. – ezzel a mondattal magára fújta a fél üveg parfümöt.

-Nah jó most már tényleg gyere ki, és szerintem szellőztesd magad egy kicsit az erkélyen, mert hát, ez egy kicsit tömény.

Sok év után újra sminkelni kezdtem magam. Mikor befejeztem mintha nem is magamat néztem volna a tükörben. Ez valahogy más volt. Szép, de nem éreztem magaménak ezt a szépséget. Túl jó volt ez az arc, hogy hozzám tartozzon, de az érzés amikor a betekert hajamat kiengedtem felerősödött. Ekkor jött be Jane az erkélyről..

-Ez tökéletes… -hangja halk és túlságosan csodálkozó volt. Mintha ő sem hitt volna a szemének.

-Melletted labdába se rúghatok, utaltam méretes melleire.

-Ugyan, neked legalább majd a szemedbe néznek! –nevetett, de láthatóan jól esett neki az elismerés.

Már a koncert elkezdődött mikor odaértünk. Jane-nek elég széles ismeretségi körének köszönhetően sikerült bejutnunk a színfalak mögé, és onnan élveztük a zenét. Egész élvezhető volt! De a hangerő kicsit bántotta a fülemet.

A koncert végén, lejöttek a színpadról, és Jakson hullafáradtan indult meg Jane felé, de azért egy mosolyra futotta még az erejéből.

-Szia Jane! Rég találkoztunk. Elintéztem, hogy hamarabb találkozhass Robbal. Privát vendégek lesztek a forgatáson.

-Jajj istenem! Annyira.. Oh! –ugrált örömében- Bemutatom neked Nikit, ő a gyerekkori barátnőm, akiről meséltem.

-Szia, én Jackson Rathbone vagyok.

-Szia, én pedig Kovács Nikolett. –sosem voltam hajlandó megfordítani a nevem. Az olyan mintha nem is én lennék.

-Jajj igen, tudom, hogy ti fordítva használjátok a neveteket. Jane már mesélte egyszer. Lenne kedvetek velünk jönni? A Hiltonban szálltunk meg.

-Igen mi is. –mosolyogtam rá, de éreztettem vele, hogy nem vagyunk rájuk szorulva. Ekkor vettem észre, hogy már megint védekező magatartást vettem fel.

-Tudod Nikinek elég nehéz időszaka volt mostanában, szeretne egy kicsit lazítani, szóval kivette az elnöki lakosztályt! - kacsintott, mintha ez jó pontot jelentett volna a sztárok világában. Hát ha ez az is volt, a nehéz időszak mindenhol rossz.

-Jane!

-Ugyan, Jacksonban meg lehet bízni, ő is gazdag! Ráadásul híres is. –súgta hogy csak én hajlam (úgy látszik nem értette miért szóltam rá) majd hangosan folytatta.- Ezért is hoztam el, ti majd megtanítjátok, hogy lazítson egy kicsit.

-Jane túl jól ismeri a rossz oldalunkat. Sokat buliztunk együtt.

A beszélgetés unalmasan folytatódott, de a hotelben amikor kicsit egyedül maradtunk Jacksonnal, egyből más arcot vett fel. Hajnalig beszélgettünk egymással. Leginkább Jane-t beszéltük ki, de közben lassan megismertük egymást. A következő napokban ez így is folytatódott.

Aztán eljött a várva várt nap Jane számára. Találkozhatott Robert Pattinson-nal az „álmai pasijával”. Én is vártam már a cast-tal való találkozást, ugyanis rengeteg jó színész volt köztük. Rob hihetetlenül tehetséges, Taylor eszméletlenül jól néz ki, és már most hatalmas sikert ért el, Peter-nek a személyiségét is imádtam. Az interjúkban eszméletlenül szimpatikusnak látszott, Kristen, epdig hát, elég mély érzésű lehet, legalábbis a megérzésem ez volt róla. Szeretem az ilyen bonyolult lelkeket. És persze a többiekről is csak csupa jót hallottam.

Jakson egyre feszültebbnek látszott a koncert közeledtével. Reggelinél alig szólalt meg.

Megpróbáltam kicsit felvidítani, szóval odadörgölőztem hozzá, mint egy cica, és elkezdtem nyávogni.

-Ezt miért csinálod? –kérdezte egy hatalmas vigyorral a száján.

-A cicám is így szokott felvidítani. Gondoltam nálad is bejön. –Vagy nem jól alakítottam a cica szerepét? Te szakértő vagy, kritikát követelek!

-Tökéletes volt! Tudsz dorombolni is?

-Na most megfogtál! –de azért elkezdtem próbálgatni, de sehogy se sikerült dorombolós hangot kiadnom. De ez eléggé felderítette a belőlem érkező hangsorozat.

-Jó-jó elég lesz! Bevallom, én sem tudok! – mondta nevetve.

-Mi? Egy ilyen híres színész, mint te? Hát, ha ezt a producer megtudja…

-Uh megzavartam valamit? – huppant le mellénk barátnőm.

17. fejezet

Hát itt a 17. fejezet is! Nem gondoltam hogy egyszer idáig is eljutok! kb. 4-5 fejezetesnek szántam. Csakhogy annyi írnivaló van még... :S

Kicsit más: Tegnap este eszembe jutott egy új történet, ha sikerül begépelnem akkor felrakom abból is az első fejezetet, és ha tetszik, akkor tovább írom.

Ezt a fejezetet Lindának, és Lilinek ajánlom!

Így hagytam el kedvesemet. A képek még most is felvillannak előttem, ahogy ott fekszik egy belső sötétségben, bezárva egy belső börtönbe. Így, hogy elvették tőle a külvilágot, sokkal könnyebb volt elhagyni. Nem is tudom, hogy lett-e volna elég merszem, ahhoz, hogy szemtől szemben adjam át neki a lelkemet jelképező gyűrűt, ami most már végleg az ő tulajdona. Talán mindig is az övé volt… Talán az én életem az övének lett alárendelve.

Most értettem meg igazán mit is jelent a feltétel nélküli szerelem. Mert én feltétel nélkül szeretem őt! Lehet tőlem 1000 km-re, lehet, hogy 1000 év múlva látom csak viszont akkor is szeretem, nem is tudnám nem szeretni. Megcsalhatna 1000 nővel több 1000-szer, akkor is szeretném. Több 1000 szörnyűséget követhet el akár ellenem, akár mások ellen, akkor is szeretem. És ez soha meg nem változhat!

Csukott szemmel merültem el a tenger meleg kékjében, a testem még mindig nem volt képes életjelet adni magáról, bénán sodort az áramlat, amit Félix kavart előttem. Hát már ilyen messze járok kedvesemtől? Még ha a hangom nem is ér el hozzád, én továbbra is szeretlek, és imádkozni fogok érted!

Megszokásból mélyet sóhajtottam, csakhogy most nem a levegő hanem a sós víz folyt a tüdőmbe, de szinte fel se tűnt. A levegő is épp ilyen nehéznek tűnt, amióta elváltunk. Hát lassan több ezer kilométer fog elválasztani bennünket. De még így is, ilyen távolból, minden nap rá fogok gondolni, a nap minden percében. Ha nem is érzem a mámorító örömöt az emlékképétől, én akkor is rá fogok gondolni. Felidézek minden egyes együtt töltött pillanatot, még akkor is, ha még a legapróbb érzelem sem pislákol fel bennem. Én akkor is őrizni fogom az emlékét, hogy enyhítsem a bennem lévő ürességet. Talán ha ketten élünk ebben a testben, talán akkor kevésbé lesz ijesztő ez a magány.

Kilélegeztem a tenger vizet, hogy frisset áramoltassak a tüdőmbe. Jól esett ez a víz súlya. Kicsit mintha a megfogható világ is, érezné az engem megsemmisítő erőt. Csakhogy a víz most már megszűnt körülöttem, és már újra éreztem a levegő könnyedségét, mintha nem is történt volna semmi. De igenis történt, csakhogy az idő már most el akarja emészteni a múltat. Homályba taszítani, de nem hagyom, nem én!

-Nem fogsz megfulladni, ne is próbálkozz! –szólalt meg Félix.

Most jött el az én időm. A tervem a következő: ha a Volturiban mindenki gyűlölni fog, akkor csak nem akarnak maguk közé venni? A remény újra felcsillant, és ettől a mámorító érzéstől vezérelve, kiharaptam egy jó darabot abból a marhából… Pfj… Olyan íze is!

-A jó édes….!!! Te krva! –szinte köpte a szavakat, és valóban úgy festett, mint egy veszett vadállat.

Ezzel neki hajított egy jó nagy sziklával, én pedig nyugodtan tűrve a következményeket felálltam és kiköptem, azt a borzalmat.

-Bocs, csak egy hirtelen ötlet volt. –próbáltam álszenteskedni. És mivel még láttam, hogy továbbra is tombol benne a düh, tovább folytattam- Kicsit szomjas vagyok. Ideje vadászni mennem… Vannak erre felé pumák? Ugyanis csak azt iszom. –próbálkoztam egy hirtelen jött ötlettel.

Nem adhatom fel a reményt, ki fogok találni valamit, hogy újra Edwardé lehessek.

-Nem adod fel mi? –mosolygott Demetri. –Nem is vártam mást tőled. Pedig már majdnem azt hittem csalódok benned…

Erre nem lehetett mit reagálni. Gyűlöltem a hízelgő modorát, hogy kedvességgel próbál lefegyverezni, de ez nem fog sikerülni neki. Kitartottam az ötletem mellett.

-Szóval van itt valahol, legalább egy fiatalabb puma, vagy kénytelen leszek elutazni Dél-Amerikába?

A kénytelen szót próbáltam a legfájdalmasabban kiejteni, de rá kellett jönnöm nem vagyok jó színésznő.

-Volterrából majd intézkedünk, van a közelben 1-2 állatkert. Onnan majd megoldjuk.

-Pfj! Ez ti se gondoltátok komolyan, akkor inkább harapok még egyet Félixből! Inkább, minthogy egy ketrecben nevelt állatból igyak! –szemeim undorodva villantak Félixre.

-Kinyírom ezt a … -ezek szerint már nem is talált jelzőt rám. Jól halad a tervem. –Nem érdekel Aro mit mondott, ez nem ér meg ennyit!

-Hűtsd le magad Félix! Nem veszed észre, hogy arra megy ki a játék, hogy felbosszantson?

-Hát akkor elérte a célját, mert mindjárt széttépem itt helyben!

Ez valóban valószínűleg tűnt, ahogy fortyogott dühében, csakhogy egyáltalán nem sikerült megrémisztenie ezzel a kirohanásával. Hidegvérrel –ugyan mivel mással?- vártam a kirohanását, és sorsom további menetét.

-Jó akkor én átveszem. Ha kellesz majd szólok.

Ezzel odalépett elém és a karjába kapott. Úgy merészelt felvenni, ahogy az én Edwardom! Azonnal kiugrottam a kezei közül.

-Mi a baj? –nézett ártatlanul.

Csak, hogy az a baj, hogy a szemei voltak csak látszólag őszinték, a hangja elárulta. A vigyor az arcán egyre jobban dühített. És még ezt is élvezte, hogy kiborított. Őt kell elsőnek kinyírnom! Fogadtam meg magamnak.

-Ki mondta, hogy nem tudok a saját lábamon menni?

-Hát jó, akkor menj a saját lábadon. Félix te menj előre, én hátulról figyelem…

Már bántam, hogy magamra haragítottam Félixet. De nem ellenkezhettem tovább, már így is késélen táncolok. Már csak annyit tehetek, hogy megszaporázom a lépteim, hogy a lehető legkevesebb ideig kelljen a hátam mögött tudni.

Nem láttam eddig Volterrát, és még Olaszországban sem jártam soha, de azonnal megéreztem, hogy ez a város fog rabjává tenni. Ezért mint a haldokló ember én is megpróbáltam a lehető legtöbb mindent az emlékezetembe vésni, a városon kívüli világból. A tekintetem túl futott a horizonton is, megpróbáltam meglátni a számomra legfontosabb személyt, de hiába. Átkoztam a szemeim, amiért nem képesek meglátni Őt akár a világ túloldalán is. De nem kutathattam tovább, már vártak rám. A föld alatt hideg félhomályban már felkészültek a fogadásunkra. Így hát letettem az 1000 évig tartó hűségeskümet. Aro a vámpírcsalád feje kitörő örömében egy vámpír bált is szervezett.

-Isabella, kedves mielőtt elkezdhetnénk a mulatságot, nyújts kezet a megállapodásra. –szinte már sóvárogva kapott a kezem után.

-Bella!- gyanakodva méregettem az arcát, miközben nem eresztette el a kezem. Kezdetben el-eltorzult az arca, aztán mintha valami nagyon tetszene neki felkacagott.

16. fejezet

A szavaival, mintha tőrt szúrt volna a szívemben, teljesen megsemmisültem már a gondolatra is… Hogy felbontani a jegyességet?! Nem erre nem lennék képes… Nem tudnám megtenni!

Aztán amikor a szívem még mindig emiatt a mondat miatt vérzett, a gondolataim tovább kúsztak az időben és végül egy még fájdalmasabb részt fogtam fel. Függetlennek lenni minden kívülállótól.

Most már a gondolataim is megfagytak, ahogy az idő és a tér is körülöttem. Dermesztő hideg járta át a testemet, pont ellenkezője annak a fájdalomnak, amit vámpírrá változásomkor éreztem. Nem forróság emésztett, hanem a kíméletlen fagy, nem fizikai fájdalom volt, amibe a testem bele roppant volna, ez belül fájt, olyannyira, hogy szinte hallottam a lelkem halál sikolyát. Mégsem akart kimúlni, még belekapaszkodott a homályos jövőbe, a csekély reménybe.

-És ha, ha Edward is…. Ha ő is… -hebegtem reménykedve.

-Ez nem lehetséges… Ugyanis a Volturi családnál, csak Aro-nak, Caius-nak, és Marcus-nak van párja. Még Jane és Alec is szerencsésnek érezhetik magukat, pedig ők csak testvérek…

Edward= élet. Edward nélkül= élet nélkül. Tehát ha nincs Edward meg fogok halni. De vámpír vagyok… Nem halhatok meg. De ha nem élek, és nem halok meg, akkor én egy élőhalott leszek? De hát most is az vagyok… Vagyis nem változik semmi. De mégis. Nem tudom, mi történne, ha újra elszakadnék Edwardtól, de érzem, hogy valaminek történnie kell.

De a kérdés az, hogy képes vagyok-e elhagyni Edwardot, hogy megóvjam őt és a családját. Elég erős lennék ahhoz, hogy megvédjem őt? Erősebb tudnék lenni a szerelemnél, hogy megmentsem a szerelmem?! Képes lennék őt is és magamat is 1000 évi szenvedésbe taszítani.

1000 év…. Egy évezred… 10szer Edward eddigi élete… Akárhogy ízlelgetem, mindig keserűnek tűnik. Semmilyen szemszögből nem lesz szebb, még csak nem is változik. Még Carlise se ilyen idős… Mennyi minden változhat addig… Az a jövő teljes bizonytalanság. Talán kimúlnak majd az érzései… Talán megutál majd a döntésemért. De Ő fontosabb nekem, mint a szerelmem. Inkább hulljon porrá minden amit iránta érzek, inkább gyűlöljön, sőt legyen közömbös, vegyen semmibe, minthogy az életét fenyegesse a Volturi.

Meg kell védenem. Lassan lehúztam az ujjamról a gyűrűt. Lassan mert minden pillanatot az emlékezetembe kellett vésnem. A lelkem eddigi halk nyöszörgését eddig halál sikolynak véltem. Milyen buta is voltam. A hang tudatta velem, hogy végleg élőhalott lettem. Eddig nem értettem mit akart mondani Edward, hogy léleknélküli szörny. Most magamra ismertem. Sírni nem tudtam, hogy megmutassam mennyire fáj ez… a kiáltás nem elég kifejező… így hát elkezdtem nevetni. Érzelmet akartam kicsalni magamból. De nem ment. Megszűnt a fájdalom. Megszűntek az érzelmek. Már csak az elmém létezett ebben a világban és az is elborult. Megőrültem. Ez szánalmas.

Oda léptem Edwardhoz és megsimítottam az arcát, de nem azért, mert úgy éreztem, hogy meg kell simítanom. Hanem azért mert tudtam, hogy azt kéne éreznem, hogy meg akarom simítani. És ugyanígy fogtam meg a kezét, és minden érzelem nélkül tettem bele a gyűrűt. Leheltem egy érzelemmentes csókot a szájára, nem azért volt érzelemmentes, mert ő nem viszonozta, nem azért mert nem szerettem, hanem azért mert tudtam, hogy szeretem. Éppen csak nem érzem.
Kezemmel beletúrtam a hajába, és a felkavarodó illatot mélyen belélegeztem. Próbáltam visszaidézni az érzést, amikor testem beleremegett a vágyba, ahogy megéreztem az illatát.

Próbáltam újra visszahozni az érzést, mert tudtam, hogy milyen jó is volt. Visszajött a remegés, azt pontosan tudtam utánozni, de az érzést sehogy se sikerült előhívni. Jó az illata, de semmi több. Selymes hajának érintésére, rengeteg hasonló jellegű anyag jutott eszembe, pár perce még semmi nem jutott volna eszembe. Túl különleges volt. Hát ezeket is elvesztettem. Az emlékeim meg voltak, de az érzéseket már nem tudtam visszaidézni. Tudtam, hogy jó volt, hogy körül írhatatlan mámor öntött el minden ilyen apróság miatt. Most ezeket már nem éreztem. De a legrosszabb talán az volt, hogy a fájdalmat sem éreztem. Pedig tudom, hogy hatalmas fájdalmat kéne most éreznem. Tudom, hogy szenvednem kéne, hogy mindezt elvesztettem, és tudom, hogy kínok közt kellene most elválnom tőle, de én egyszerűen csak ültem előtte, és néztem. Üresen.

Tehát ő adott nekem lelket, és én a gyűrűvel együtt visszaadtam neki. Ha most vissza venném, ha újra az ujjamra húznám, ha szorosan magamhoz ölelném, talán újra érezhetném. Csak utoljára. De nem.

Már nincsen szeszélyes cselekedet, nincs megfontolatlanság, és természetesen semmi érzelgősség, mivel most már csak az eszem van, és az eszem irányít. Mégse tudtam elmozdulni mellőle…

-Rendben. Ha jól értem, akkor nem találkozhatok vele többet.

-Igen, így van. És persze a többiekkel sem.

-Értem. Akkor el kell vinnetek. Vigyetek, ha akartok, mert én mellőle egy lépést se tudok megtenni. Még így se… -az utolsó mondatom már a vámpír füleknek is halk volt. Ezt inkább a saját kínzásomnak szántam, de természetesen nem jött be. Még a gúnyos kis megjegyzésem sem kapott választ céltalanul szálldogált a levegőben, egy érző lelket keresve, természetesen nem talált.

Még egy ideig furcsán méregettek, aztán Félix vállat vonva megemelt, és elsietett velem, amint Edward eltűnt a szemem elől behunytam a szemem, és reménykedtem, hogy soha többé nem kell kinyitnom.Viszont az illatok, amik a levegőben kavarogtak, sok mindent elárultak. Hiába hunytam be a szemem, még mindig láttam. Egyre élesebbé vált a szaglásom, és ismerős illatokat hozott a szél, valahonnan nyugatról. Gyengén éreztem, de tudtam. Már ott lehetnek vele. Majd ők megvédik, és vigyáznak rá. Majd ők elfeledtetnek vele mindent. Csak ebben reménykedhettem, hogy a fájdalom, ami engem egy érzéketlen szörnyeteggé változtatott, őt nem kínozza majd sokáig. Ég veled szerelmem...

15. fejezet

Ne harizzatok, hogy ennyit késett, az alváshiány megtette a magáét, és kidőltempár napra. Szörnyű volt, azt hiszem ezt az élményt is beleírom majd egy fejezetbe! Addig is ajánlom ezt a részt midnnekinek, aki türelmetlenül várta ezt a frisst!

-Nem, te nem… Viszont a családhoz, amelyhez csatlakozni készülsz annál is inkább! Megszegték a legfontosabb törvényt, amit még a lázadó vámpírok is betartanak. Elárulták a titkot egy embernek. Így csak Victoria közreműködésével, tudtuk orvosolni a hibát. De ezért cserébe 1000 évet a mi szolgálatunkban kell eltöltened!

A meglepetéstől a számra fagyott minden szó, amit csak ki akartam mondani. 1000 év?
-Mi lesz ha nem engedelmeskedem?

-Megölünk.

Mit akarnak ezek velem? Miért én? Én nem tudok ezekről a dolgokról semmit! És Victoria? Mindvégig őket szolgálta? Vagy Victoria is a család tagja lenne? Esetleg szövetségese? ………. Megölnek? Nem tudtam tovább folytatni a helyzet feltérképezését, mert ahogy folytatta már sehogy se tetszett.

-És nem csak téged. Az egész Cullen családot! Bár szívesebben vennénk, ha beállnál közénk!

-Én ebben nem dönthetek. Fiatal vagyok ahhoz, hogy ilyen dolgokat átlássak. Most egyenesen haza megyek és megbeszélem a többiekkel, hogy mi legyen. – Ez elég jó kitérőnek tűnt ebből a helyzetből. Istenem Alice! Ezt miért nem láttad?!

-Nem kell sehova menned… Hamarosan itt lesznek! Addig is Félix! Alec!

A sötét félhomályból 2 alak közeledett felénk. Az egyiknek hatalmas még Emett termetét is meghaladó test volt, a másik pont az ellentéte. Olyan mint egy gyerek gondoltam magamban.

-Félix jobb, ha már most lefogod, a párja hamarosan itt lesz, és ha jól sejtem elég ideges…

Edward… Mindenem vágyakozni kezdett utána, hamarosan itt lesz, újra láthatom. A már élettelen szívem, mintha hangosan dobbant volna, de azt hiszem képzelődtem. Minden porcikámmal sóvárogtam utána, és tudtam, hogy a segítségemre siet, mint mindig…

Most már a szégyen érzése is lecsapott rám. Annyi minden változott meg ebben a pár napban, hogy már nem tudtam mit csináljak, nem tudtam mi lenne a helyes, de egyszer csak cselekedtem.

Még mielőtt Félix elkaphatott volna elrugaszkodtam, és már az ablakban voltam, épp ki akartam ugrani, amikor valaki erősen elkapta a nyakamat, és erős szorítással húzott vissza az ablakból.

-Aranyos… Mint egy cica!

Ezt a sértést már végképp megelégeltem! Fejemet vesztve ütni rúgni kezdtem az előttem álló robosztus alakot. Semmi eredménye nem lett… Csupán a ruháján sikerült győzedelmeskednem, az ing cafatokban hullott le a földre. Erre mindhárman nevetni kezdetek.

-Úgy látom, szeretne valamit tőled… Csak ne előttünk, majd, ha lerendeztük a formaságokat kettesben lerendezhetitek… -nevetett Demetri

Erre mély morgással válaszoltam. Ezek ki akarnak borítani!

-Nézd már dorombol is! Ugyan cica, nincs mit szégyellned, nekem kevesen tudnak ellenállni!

Erősen magához szorított úgy, hogy a levegőt kipréselte a tüdőmből. Beleszagolt a hajamba, és a kezeit lassan lejjebb csúsztatta. Egyre jobban undorodtam ettől a brigádtól! Így akarnak rávenni, hogy csatlakozzam hozzájuk? Vagy direkt az ellenállásomra játszanak, hogy megölhessenek mindenkit?

Egyre csak vergődtem a hatalmas karok között, de semmit nem tehettem. Ekkor a zárt ablak hangosan millió darabbá tört szét, és az éjszakai hűvös egy imádott illatot hozott magával.
-Engedd el te szemét! –köpte a szavakat.

-Előbb tárgyalnunk kell! –szólt közbe Demetri, próbálva diplomatikus hangot megütni.

-Szó sem lehet egyikről sem! Bella, nem áll be közétek, ő már a mennyasszonyom, hozzám tartozik! Az enyém! –Az utolsó mondatott már ordítva mondta, és mintha az egész város ezt visszhangozta volna. Soha nem láttam ennyire kikelve magából. Most valóban úgy nézett ki mint egy vadállat, mint egy szörnyeteg. Még én is megijedtem tőle. És most nem is nyugtatta le az, hogy a szívem őrült tempót diktál, vagy hogy a lélegzetem elakad, mivel a szívem már nem ver, és a levegőt is hanyagolnom kellett Félix szorításában. Egyedül a szemem vált üvegessé. Nem ismertem rá Edwardra. Ezt az oldalát soha nem láttam.

-Utoljára mondom, engedd el!- ezt már valamivel higgadtabban mondta, de az őrület még mindig lángolt a szemében.

-Edward kérlek, mi parancsot teljesítünk, és addig innen nem megyünk el, amíg meg nem egyezünk az egyikben. Vagy elfogadjátok, hogy Bella a Volturihoz tartozik, vagy meghaltok, és jelen esetben kezdhetnék az érintettel…

Nem tudta befejezni a mondatot, mivel Edward a torkának ugrott. Ekkor valami váratlan történt, és Edward teste szinte élettelenül terült el a földön.

-Edward! Engedj el! Mit csináltatok! Edward!

-Nyugi semmi baja, csak Alec, hogy is mondjam, takarékra tette egy időre… Majd ha megérkezik a család tárgyalóképes fele, újra a régi lesz.

Riadtan kapkodtam a tekintetemet Edwardról Demetrire, Demetriről a kitört ablakra és minden porcikámmal az után vágyakoztam, hogy végre legyen vége ennek a rémálomnak.

Mit tettem? Mivel érdemeltem ki ezt a sok szörnyűséget, amelyek a boldogságom útjában állnak. Egy biztos, mindent meg kell tennem, hogy Edward biztonságban legyen. Csatlakoznom kell a Volturi családhoz. Ha önként megteszem talán, hajlandóak tárgyalni arról az 1000 évről…

-Ha önként elvállalom, akkor meghatározhatom, mikortól kezdődjön az 1000 éves szolgálat? –végülis lehet, hogy egész jó muri lesz, csak nem olyan szörnyű…-Persze, adhatunk pár napot, hogy elrendezd a dolgaid… például fel kell hogy bontsd az eljegyzésedet, ugyanis minden tagnak függetlennek kell lennie a kívülállóktól.