17. fejezet

Hát itt a 17. fejezet is! Nem gondoltam hogy egyszer idáig is eljutok! kb. 4-5 fejezetesnek szántam. Csakhogy annyi írnivaló van még... :S

Kicsit más: Tegnap este eszembe jutott egy új történet, ha sikerül begépelnem akkor felrakom abból is az első fejezetet, és ha tetszik, akkor tovább írom.

Ezt a fejezetet Lindának, és Lilinek ajánlom!

Így hagytam el kedvesemet. A képek még most is felvillannak előttem, ahogy ott fekszik egy belső sötétségben, bezárva egy belső börtönbe. Így, hogy elvették tőle a külvilágot, sokkal könnyebb volt elhagyni. Nem is tudom, hogy lett-e volna elég merszem, ahhoz, hogy szemtől szemben adjam át neki a lelkemet jelképező gyűrűt, ami most már végleg az ő tulajdona. Talán mindig is az övé volt… Talán az én életem az övének lett alárendelve.

Most értettem meg igazán mit is jelent a feltétel nélküli szerelem. Mert én feltétel nélkül szeretem őt! Lehet tőlem 1000 km-re, lehet, hogy 1000 év múlva látom csak viszont akkor is szeretem, nem is tudnám nem szeretni. Megcsalhatna 1000 nővel több 1000-szer, akkor is szeretném. Több 1000 szörnyűséget követhet el akár ellenem, akár mások ellen, akkor is szeretem. És ez soha meg nem változhat!

Csukott szemmel merültem el a tenger meleg kékjében, a testem még mindig nem volt képes életjelet adni magáról, bénán sodort az áramlat, amit Félix kavart előttem. Hát már ilyen messze járok kedvesemtől? Még ha a hangom nem is ér el hozzád, én továbbra is szeretlek, és imádkozni fogok érted!

Megszokásból mélyet sóhajtottam, csakhogy most nem a levegő hanem a sós víz folyt a tüdőmbe, de szinte fel se tűnt. A levegő is épp ilyen nehéznek tűnt, amióta elváltunk. Hát lassan több ezer kilométer fog elválasztani bennünket. De még így is, ilyen távolból, minden nap rá fogok gondolni, a nap minden percében. Ha nem is érzem a mámorító örömöt az emlékképétől, én akkor is rá fogok gondolni. Felidézek minden egyes együtt töltött pillanatot, még akkor is, ha még a legapróbb érzelem sem pislákol fel bennem. Én akkor is őrizni fogom az emlékét, hogy enyhítsem a bennem lévő ürességet. Talán ha ketten élünk ebben a testben, talán akkor kevésbé lesz ijesztő ez a magány.

Kilélegeztem a tenger vizet, hogy frisset áramoltassak a tüdőmbe. Jól esett ez a víz súlya. Kicsit mintha a megfogható világ is, érezné az engem megsemmisítő erőt. Csakhogy a víz most már megszűnt körülöttem, és már újra éreztem a levegő könnyedségét, mintha nem is történt volna semmi. De igenis történt, csakhogy az idő már most el akarja emészteni a múltat. Homályba taszítani, de nem hagyom, nem én!

-Nem fogsz megfulladni, ne is próbálkozz! –szólalt meg Félix.

Most jött el az én időm. A tervem a következő: ha a Volturiban mindenki gyűlölni fog, akkor csak nem akarnak maguk közé venni? A remény újra felcsillant, és ettől a mámorító érzéstől vezérelve, kiharaptam egy jó darabot abból a marhából… Pfj… Olyan íze is!

-A jó édes….!!! Te krva! –szinte köpte a szavakat, és valóban úgy festett, mint egy veszett vadállat.

Ezzel neki hajított egy jó nagy sziklával, én pedig nyugodtan tűrve a következményeket felálltam és kiköptem, azt a borzalmat.

-Bocs, csak egy hirtelen ötlet volt. –próbáltam álszenteskedni. És mivel még láttam, hogy továbbra is tombol benne a düh, tovább folytattam- Kicsit szomjas vagyok. Ideje vadászni mennem… Vannak erre felé pumák? Ugyanis csak azt iszom. –próbálkoztam egy hirtelen jött ötlettel.

Nem adhatom fel a reményt, ki fogok találni valamit, hogy újra Edwardé lehessek.

-Nem adod fel mi? –mosolygott Demetri. –Nem is vártam mást tőled. Pedig már majdnem azt hittem csalódok benned…

Erre nem lehetett mit reagálni. Gyűlöltem a hízelgő modorát, hogy kedvességgel próbál lefegyverezni, de ez nem fog sikerülni neki. Kitartottam az ötletem mellett.

-Szóval van itt valahol, legalább egy fiatalabb puma, vagy kénytelen leszek elutazni Dél-Amerikába?

A kénytelen szót próbáltam a legfájdalmasabban kiejteni, de rá kellett jönnöm nem vagyok jó színésznő.

-Volterrából majd intézkedünk, van a közelben 1-2 állatkert. Onnan majd megoldjuk.

-Pfj! Ez ti se gondoltátok komolyan, akkor inkább harapok még egyet Félixből! Inkább, minthogy egy ketrecben nevelt állatból igyak! –szemeim undorodva villantak Félixre.

-Kinyírom ezt a … -ezek szerint már nem is talált jelzőt rám. Jól halad a tervem. –Nem érdekel Aro mit mondott, ez nem ér meg ennyit!

-Hűtsd le magad Félix! Nem veszed észre, hogy arra megy ki a játék, hogy felbosszantson?

-Hát akkor elérte a célját, mert mindjárt széttépem itt helyben!

Ez valóban valószínűleg tűnt, ahogy fortyogott dühében, csakhogy egyáltalán nem sikerült megrémisztenie ezzel a kirohanásával. Hidegvérrel –ugyan mivel mással?- vártam a kirohanását, és sorsom további menetét.

-Jó akkor én átveszem. Ha kellesz majd szólok.

Ezzel odalépett elém és a karjába kapott. Úgy merészelt felvenni, ahogy az én Edwardom! Azonnal kiugrottam a kezei közül.

-Mi a baj? –nézett ártatlanul.

Csak, hogy az a baj, hogy a szemei voltak csak látszólag őszinték, a hangja elárulta. A vigyor az arcán egyre jobban dühített. És még ezt is élvezte, hogy kiborított. Őt kell elsőnek kinyírnom! Fogadtam meg magamnak.

-Ki mondta, hogy nem tudok a saját lábamon menni?

-Hát jó, akkor menj a saját lábadon. Félix te menj előre, én hátulról figyelem…

Már bántam, hogy magamra haragítottam Félixet. De nem ellenkezhettem tovább, már így is késélen táncolok. Már csak annyit tehetek, hogy megszaporázom a lépteim, hogy a lehető legkevesebb ideig kelljen a hátam mögött tudni.

Nem láttam eddig Volterrát, és még Olaszországban sem jártam soha, de azonnal megéreztem, hogy ez a város fog rabjává tenni. Ezért mint a haldokló ember én is megpróbáltam a lehető legtöbb mindent az emlékezetembe vésni, a városon kívüli világból. A tekintetem túl futott a horizonton is, megpróbáltam meglátni a számomra legfontosabb személyt, de hiába. Átkoztam a szemeim, amiért nem képesek meglátni Őt akár a világ túloldalán is. De nem kutathattam tovább, már vártak rám. A föld alatt hideg félhomályban már felkészültek a fogadásunkra. Így hát letettem az 1000 évig tartó hűségeskümet. Aro a vámpírcsalád feje kitörő örömében egy vámpír bált is szervezett.

-Isabella, kedves mielőtt elkezdhetnénk a mulatságot, nyújts kezet a megállapodásra. –szinte már sóvárogva kapott a kezem után.

-Bella!- gyanakodva méregettem az arcát, miközben nem eresztette el a kezem. Kezdetben el-eltorzult az arca, aztán mintha valami nagyon tetszene neki felkacagott.