Egymásnak teremtve 2. rész

-Uh megzavartam valamit? – huppant le mellénk barátnőm.

-Nem, nem… Csak Jackson kicsit feszült volt a koncert miatt.- de ahogy kimondtam már az arcára is fagyott a mosoly, amit kicsalogattam belőle. Kellett nekem szóba hozni!

-Ugyan Jakson, ez is ugyanolyan koncert lesz, mint a többi.

-Jah, de holnap elutaztok Vancouverbe a többiekkel. Elutaznak a kedvenc barátnőim.

-Holnap Vancouverbe?

-Jah, uh elfelejtettem neked mondani Niki! Ne haragudj! De ha gondolod itt maradhatsz Jacksonnal… - az asztal alatt finoman megrúgta a lábam, és szemével sejtelmesen jelezte, hogy többet lát kettőnk között, mint ami valójában van.

-Állítsd le magad Jane… De még nem is tudom. Átgondolom. De addig nem megyünk el sétálni a partra. Kicsit lazítanánk az este előtt.

-Jól hangzik! Ha végeztünk a reggelivel indulhatunk is.

A tengerparti séta jól sikerült, de a fejlemények kicsit felborzolták szegény Jakson idegeit. A visszafelé vezető úton megjelentek a lesifotósok, akihez eddig még nem volt szerencsénk. 10-20-an is lehettek, és bombázták Jackson-t mindenféle kérdéssel. Bevágottunk egy taxiba.

-Tehát már Rob a városban van. Ahol megjelenik teli lesz a város ezekkel. Ne haragudjatok, de jobb ha külön megyünk a koncertre. Uh és vegyetek napszemüveget, kapucnit, sapkát, sálat meg ilyesmit, küldök értetek pár testőrt. Majd az öltözőben átvehetitek a ruhátokat.

-Oh én akkor már nem öltözök át, jó leszek én úgy is.

-Én azért viszek magammal… - ki gondolta volna. Jane az egész utazás alatt erre a pillanatra készült. A nagy találkozás. Egy mély sóhajtással le is tudtam az egészet.

Jakson egyre idegesebb volt. Ahogy visszaértünk a hotelbe egyből előszedtem a Pesten vásárolt cuccaim. Akkor a mennyiség kedvéért vásároltam, így ezek teljesen átlagos és megfelelő ruhák lesznek. Épp öltöztem volna át, amikor kopogtak az ajtón. Érdekes Jane általában besétál, kaját, takarítást pedig nem rendeltem… de azért kinyitottam.

-Szia… Beszélhetnénk? –hangja lemondó volt

-Gyere be!

-Tudod, nem most akartam előállni ezzel, de nem tudnék most a zenére koncentrálni, ha ezt nem beszélem meg veled. Tudod, kicsit ideges vagyok, hogy ma találkozol Robbal, és én nem vagyok ott, és nem tudod, hogy nekem igazán tetszel.

Most lehet, hogy mondanom kellett volna valamit, de csak értetlenül pislogtam, nem szóltam egy szót se, mélyen hallgattam. Próbáltam összeszedni magam, és újra vissza rendbe tenni a felborult világot.

-Gyors voltam. Tudom. Jane mondta is, hogy nem biztos, hogy kész vagy erre.

-Jane?

-Igen. Nos ő elég jól ismer engem és észre vette, így kénytelen voltam neki beismerni, hogy ... tudod... de megkértem, hogy ne mondjon neked semmit.

-Értem…

Ez volt a legtöbb amit mondani tudtam. Így elég kínos hallgatás állt be köztünk, amit ismét ő tört meg, de előbb leült mellém.

-Tudod attól félek, hogy te is becsavarodsz Robtól. Minden nő elveszti a fejét mellette. Mindenkit megkap akit csak akar. És te kedves és gyönyörű vagy, vicces, és okos és… - hirtelen elhallgatott. - Szóval félek, hogy elvesz tőlem mielőtt elmondhattam volna. De nem akarom, hogy most egyből bármit is érezz irántam, csak annyit kérek, hogy legyél továbbra is a barátom, és ha úgy érzed, hogy készen állsz egy kapcsolatra, akkor adj egy esélyt nekem, kérlek.

-Uh én… Nem is tudom mit mondjak most Jakson.

-Nem kell semmit mondanod. Nyugodtan menj el majd a többiekkel Vancouverbe. Most hogy mindezt tudod, nyugodtabb leszek.

Lassan elindult az ajtó felé, de utána szóltam.

-Jakson! Maradok. Nem megyek Jane-nel.

-Köszönöm.

Hát már megint, megint belecsöppentem ebbe a „legalább adj egy esélyt” szituba. Ez az én keresztem. Adjak esélyt? Mindenkinek? Jajj, ha most velem lehetne a családom. Ők elmondanák az igazat. Tőlük nem kéne tartanom, hogy nem az én érdekeimet nézik. Ezt ismét magamnak kell megoldanom.

Felvettem a kikészített a ruhákat, a tükörben újra a régi önmagammal találtam szembe magam, de most már ez sem voltam én. Nem találom magam. Sem a csillogó márkás ruhák, sem az átlagos szürke kislány nem én vagyok. Akkor ki vagyok?

-Kisasszony? - szóltak az ajtón túlról.

-Egy pillanat és megyek.

Feltettem egy kis sminket a két állapot közt őrlődést szimbolizálva. Mélylevegőt vettem, és ahogy kiléptem az ajtón éreztem, hogy ez az este sok mindent meg fog változtatni. Éreztem a változást, de a felborított világomban nem tudtam még helyére rakni ezt az érzést. Csak a bizonytalanság volt biztos és egyre erősebb, arra intve, hogy legyek nagyon elővigyázatos.

Mikor odaértünk, már mindenki ott volt. Idegesen mutatkoztam be mindenkinek, így nem is nagyon próbálkoztak szóba elegyedni velem. Bezzeg Jane hozta a formáját, és le sem szállt Robról. Én viszont kerültem, mint a forró kását.

A koncertre se tudtam már figyelni. Észre se vettem, de egymás után ittam meg az energia italokat, nem is a hatásuk miatt, inkább az ízük miatt. Szóval eléggé rosszul lettem. Úgy éreztem, hogy menten lefordulok a székről. De úgy éreztem, hogy muszáj lefeküdnöm, mert különben itt ájulok el.Szerencsére a többiek semmit sem vettek észre, így lassan elbotorkáltam az öltözők felé, Ha nem sikerül a kocsikig eljutnom elterülök, a tagok számára fenntartott részlegben majd lepihenek.

Csakhogy odáig sem jutottam el, amikor egyszer végleg elsötétült minden. Még megpróbáltam tovább menni a falnak támaszkodva, de már csak azt éreztem, hogy zuhanok előre, és minden megszűnt.