16. fejezet

A szavaival, mintha tőrt szúrt volna a szívemben, teljesen megsemmisültem már a gondolatra is… Hogy felbontani a jegyességet?! Nem erre nem lennék képes… Nem tudnám megtenni!

Aztán amikor a szívem még mindig emiatt a mondat miatt vérzett, a gondolataim tovább kúsztak az időben és végül egy még fájdalmasabb részt fogtam fel. Függetlennek lenni minden kívülállótól.

Most már a gondolataim is megfagytak, ahogy az idő és a tér is körülöttem. Dermesztő hideg járta át a testemet, pont ellenkezője annak a fájdalomnak, amit vámpírrá változásomkor éreztem. Nem forróság emésztett, hanem a kíméletlen fagy, nem fizikai fájdalom volt, amibe a testem bele roppant volna, ez belül fájt, olyannyira, hogy szinte hallottam a lelkem halál sikolyát. Mégsem akart kimúlni, még belekapaszkodott a homályos jövőbe, a csekély reménybe.

-És ha, ha Edward is…. Ha ő is… -hebegtem reménykedve.

-Ez nem lehetséges… Ugyanis a Volturi családnál, csak Aro-nak, Caius-nak, és Marcus-nak van párja. Még Jane és Alec is szerencsésnek érezhetik magukat, pedig ők csak testvérek…

Edward= élet. Edward nélkül= élet nélkül. Tehát ha nincs Edward meg fogok halni. De vámpír vagyok… Nem halhatok meg. De ha nem élek, és nem halok meg, akkor én egy élőhalott leszek? De hát most is az vagyok… Vagyis nem változik semmi. De mégis. Nem tudom, mi történne, ha újra elszakadnék Edwardtól, de érzem, hogy valaminek történnie kell.

De a kérdés az, hogy képes vagyok-e elhagyni Edwardot, hogy megóvjam őt és a családját. Elég erős lennék ahhoz, hogy megvédjem őt? Erősebb tudnék lenni a szerelemnél, hogy megmentsem a szerelmem?! Képes lennék őt is és magamat is 1000 évi szenvedésbe taszítani.

1000 év…. Egy évezred… 10szer Edward eddigi élete… Akárhogy ízlelgetem, mindig keserűnek tűnik. Semmilyen szemszögből nem lesz szebb, még csak nem is változik. Még Carlise se ilyen idős… Mennyi minden változhat addig… Az a jövő teljes bizonytalanság. Talán kimúlnak majd az érzései… Talán megutál majd a döntésemért. De Ő fontosabb nekem, mint a szerelmem. Inkább hulljon porrá minden amit iránta érzek, inkább gyűlöljön, sőt legyen közömbös, vegyen semmibe, minthogy az életét fenyegesse a Volturi.

Meg kell védenem. Lassan lehúztam az ujjamról a gyűrűt. Lassan mert minden pillanatot az emlékezetembe kellett vésnem. A lelkem eddigi halk nyöszörgését eddig halál sikolynak véltem. Milyen buta is voltam. A hang tudatta velem, hogy végleg élőhalott lettem. Eddig nem értettem mit akart mondani Edward, hogy léleknélküli szörny. Most magamra ismertem. Sírni nem tudtam, hogy megmutassam mennyire fáj ez… a kiáltás nem elég kifejező… így hát elkezdtem nevetni. Érzelmet akartam kicsalni magamból. De nem ment. Megszűnt a fájdalom. Megszűntek az érzelmek. Már csak az elmém létezett ebben a világban és az is elborult. Megőrültem. Ez szánalmas.

Oda léptem Edwardhoz és megsimítottam az arcát, de nem azért, mert úgy éreztem, hogy meg kell simítanom. Hanem azért mert tudtam, hogy azt kéne éreznem, hogy meg akarom simítani. És ugyanígy fogtam meg a kezét, és minden érzelem nélkül tettem bele a gyűrűt. Leheltem egy érzelemmentes csókot a szájára, nem azért volt érzelemmentes, mert ő nem viszonozta, nem azért mert nem szerettem, hanem azért mert tudtam, hogy szeretem. Éppen csak nem érzem.
Kezemmel beletúrtam a hajába, és a felkavarodó illatot mélyen belélegeztem. Próbáltam visszaidézni az érzést, amikor testem beleremegett a vágyba, ahogy megéreztem az illatát.

Próbáltam újra visszahozni az érzést, mert tudtam, hogy milyen jó is volt. Visszajött a remegés, azt pontosan tudtam utánozni, de az érzést sehogy se sikerült előhívni. Jó az illata, de semmi több. Selymes hajának érintésére, rengeteg hasonló jellegű anyag jutott eszembe, pár perce még semmi nem jutott volna eszembe. Túl különleges volt. Hát ezeket is elvesztettem. Az emlékeim meg voltak, de az érzéseket már nem tudtam visszaidézni. Tudtam, hogy jó volt, hogy körül írhatatlan mámor öntött el minden ilyen apróság miatt. Most ezeket már nem éreztem. De a legrosszabb talán az volt, hogy a fájdalmat sem éreztem. Pedig tudom, hogy hatalmas fájdalmat kéne most éreznem. Tudom, hogy szenvednem kéne, hogy mindezt elvesztettem, és tudom, hogy kínok közt kellene most elválnom tőle, de én egyszerűen csak ültem előtte, és néztem. Üresen.

Tehát ő adott nekem lelket, és én a gyűrűvel együtt visszaadtam neki. Ha most vissza venném, ha újra az ujjamra húznám, ha szorosan magamhoz ölelném, talán újra érezhetném. Csak utoljára. De nem.

Már nincsen szeszélyes cselekedet, nincs megfontolatlanság, és természetesen semmi érzelgősség, mivel most már csak az eszem van, és az eszem irányít. Mégse tudtam elmozdulni mellőle…

-Rendben. Ha jól értem, akkor nem találkozhatok vele többet.

-Igen, így van. És persze a többiekkel sem.

-Értem. Akkor el kell vinnetek. Vigyetek, ha akartok, mert én mellőle egy lépést se tudok megtenni. Még így se… -az utolsó mondatom már a vámpír füleknek is halk volt. Ezt inkább a saját kínzásomnak szántam, de természetesen nem jött be. Még a gúnyos kis megjegyzésem sem kapott választ céltalanul szálldogált a levegőben, egy érző lelket keresve, természetesen nem talált.

Még egy ideig furcsán méregettek, aztán Félix vállat vonva megemelt, és elsietett velem, amint Edward eltűnt a szemem elől behunytam a szemem, és reménykedtem, hogy soha többé nem kell kinyitnom.Viszont az illatok, amik a levegőben kavarogtak, sok mindent elárultak. Hiába hunytam be a szemem, még mindig láttam. Egyre élesebbé vált a szaglásom, és ismerős illatokat hozott a szél, valahonnan nyugatról. Gyengén éreztem, de tudtam. Már ott lehetnek vele. Majd ők megvédik, és vigyáznak rá. Majd ők elfeledtetnek vele mindent. Csak ebben reménykedhettem, hogy a fájdalom, ami engem egy érzéketlen szörnyeteggé változtatott, őt nem kínozza majd sokáig. Ég veled szerelmem...