20. fejezet (Bella Edward sztori)

Már majdnem átharapta a vékony bőrt a nyakamon. Amikor hirtelen erősen lüktetni kezdett minden. Az adrenalin szintem önkéntelenül feljebb csúszott, de én nyugodtan váram az éles fogakat. Nem tudom, hogy lettem ember, de sürgősen vissza kell változnom, és ezt csak ő teheti most meg. Így hát vártam. Csukott szemmel. A hangok élesebbek lettek. Tompa puffanásokat hallottam, morgásokat, vicsorgásokat. Talán képzelődök, de ez akkor is rossz jelnek számított. Kinyitottam a szemem, hogy lássam, mit vacakol már ennyit Demetri, de ő csak letaglózva nézett rám. Egyből megértettem, a sok szín körülöttem, az éles képek…

-Már megint vámpír vagyok. Nem is éreztem semmit. Fura.

-Nem csináltam semmit! Ez a fura!

Pillanatnyilag nem érdekeltek az új fejlemények. Edward bajban lesz, ha összetűzésbe kerül a Volturival.

-Menjünk! Segítenem kell.

-Mégis kinek? A szerelmednek? Vagy a Családodnak?

-Ők is a családom Demetri! Még akkor is ha nem fogadtam hűséget nekik. Még akkor is ha nem volt ceremóniája!

-Bella, Aro ezt meg fogja tudni! Nem fog elengedni! Pont ezért tartott itt! Pont ebben reménykedett veled kapcsolatban!

-Mit fog megtudni? Azt, hogy emberré tudok változni? Aztán meg vissza? Miért jó ez neki? Beépített kém legyek?

-Te nem csak magaddal tudod ezt megtenni. Idővel megtanulsz másokat is átváltoztatni, ami az ellenséggel szemben is jó lesz, de legfontosabb, hogy boldoggá tudod tenni a feleségeket. A vámpírnőket. És ezért minden vámpír az életénél is többet adna. Most nem állhatsz a rossz oldalra! Most nem!

Boldoggá tenni a vámpírnőket… Pontosan tudtam, hogy ez mit jelent. Tudtam, mit szeretne Rosalie… Tudtam mit szeretne Esmée, és titkon talán Alice is. Kisbabát. Én ezt megtudom adni nekik. Boldoggá tehetem őket! Ez nagyszerű! Ilyen jó képességet! Felhőtlen boldogság lett úrrá rajtam, ahogy előre látom a örömtől teli jövőt. Emberré.

Hirtelen bevillant egy kép. És ezt a szép gondolaton egy hatalmas árny suhant át. Edward. Ő sem szeretne vámpír maradni. Ha őt is átváltoztatom, akkor egy idő után őt is eléri majd a vég. Ezt nem tudnám megtenni. Még ha boldog éveket is töltünk el együtt, és együtt öregszünk is meg, nem tudnám elfogadni, hogy egy ilyen hiátlan lényt az elmúlásba sodorjam, hogy elveszítsem. Önző vagyok… De nekem még kell egy kis idő vele. Biztos megérti. Lehet, hogy még bele telik pár évbe, mire kifejlődik ez az erőm. Addig van idő. Addig nem is kell tudnia róla. Nehogy hamis reményeket keltsek benne. Hazugság. Ez az. De lényegében az ő érdeke is…

-Nem tudhatja meg senki!

-Aro tudni fogja! Nem tudom rejtegetni előle az emlékeimet! Tudni fogja!
-És azt is tudni fogja, hogy nem akarom, hogy erről bárki is tudjon! Mert ha igen emberré változtatom magam, és fejbe lövöm magam! Érted Aro? –Ezt Demetri szemébe mondtam, de Aronak címeztem. Ekkor villant be, hogy mekkora hatalmam is van! Szinte megrészegültem az érzéstől! – És Aro… Most jut eszembe… Ha bármit szeretnél kérni tőlem a jövőben akkor egy kis gesztust nem értana gyakorolnod az irányomba. Mondjuk eltekintünk ettől az 1000 évtől… és békén hagyod a Családom! –az utolsó szót mosolyogva erősen hangsúlyoztam.

-Bella! –Demetri rémülten nézett rám. - Aro meg fog ölni! Azért mindent vele sem lehet megtenni!

-Nem érdekel! Ha akar valamit, hát tegyen érte, hogy én is akarjam… Most pedig gyere, és állítsuk meg ezt a káoszt!

Futásnak eredtünk. Demetri folyamatosan zsörtölődött. De nem volt joga ellenkezni. Összekavarta az érzéseim. Manipulálni próbált, és majdnem elhittem, hogy már nem szeretem Őt. Mintha a levegőm egyre fogyott volna, ahogy az idő múlt, egyre kétségbeesettebben futottam Edward felé. Éreztem az illatát, ha halványan is de éreztem! Egyre jobban remegtem a vágytól, hogy átöleljem, és soha, soha el ne engedjem. A félelem is átjárt. Tudtam, hogy meg van az esélye annak, hogy már nem akar látni többé. De nem volt veszteni valóm. A vámpírok sűrűn álltak a mezőn. Az öltözékük különböztette csak meg őket. Demetri lassított, amikor megláttuk őket, de én egyenesen Edward karjaiba akartam vetni magam, csakhogy egyből elállták az utamat. Többen is. Először a Volturi tagjai, majd ismeretlen vámpírok is. Úgy éreztem magam, mint egy vergődő vadállat, mint egy béklyóba kötött oroszlán. Erős karok próbáltak lefogni, Edward nem reagált. Semmit. Pedig még az én fülemnek is sérő volt, olyan hangosan ordítottam a nevét, sikoltozva kérleltem. De semmi. Lesújtva ernyedtek el az izmaim.