10. fejezet! :D

Ezt a fejezetet Grétussh-nak és minden kommentelőnek ajándék! :) Remélem tetszik!

Lélegzetem elakadt. Nem tudtam mit mondani. Amikor az emberi életem végetért, úgy éreztem, velem együtt minden érzés meghalt. Úgy gondoltam, hogy ez a vámpír lét vele járója, és hogy ezért gondolja Edward, hogy nincs lelkünk. Csakhogy amikor újra a karjai közt tartott, amikor megcsókolt, hirtelen újra fellobbant bennem a tűz. Az átfagyott testemet mintha valami belülről szép lassan felmelegítené. És most mintha újra vámpírrá változnék. A testem úgy felhevült, hogy hiába akartam válaszolni a szavak az ajkamon ragadtak, de ez a forróság más volt, éreztem hogy más. Nem a pusztítás lángja, sokkal inkább a boldogság tüze. Félre értelmezhette a hallgatásom, mivel arcán a fájdalom hullámzott át.

-Akárhogy is döntesz Bella megértem, de nem foglak elengedni! Már nem! Önző lettem, a halálba is követnélek, semmi és senki nem számít már nekem, csak te!

Nem bírtam tovább hallgatni a szavait, de mivel a túlcsordult érzelmeim némaságra kárhoztattak, így lassan letérdeltem hozzá. Felemeltem állát és mélyen a szemébe néztem. Kezeimet az arcáról a mellkasára, majd a válla vonalán keresztül a hátára csúsztattam. A kezeim szinte ösztönösen mozogtak. Az inge alatt kirajzolódott izmai, vágyakozó sóhajtásra késztettek. Azt hiszem hogy erre a jelre várt, és szorosan magához ölelt, és lágyan csókoltuk meg egymást. Ez a csók, talán a gyengédsége miatt a régi emberi életemre emlékeztetett, újra embernek éreztem magam, és amikor lassan eltolt magától, még jobban felerősödött bennem az érzés. De hiszen már vámpír vagyok! Kezdtem volna dühbe gurulni… És erősebben akartam magamhoz szorítani, de ő újra eltolt. Mérhetetlen csalódottságot éreztem…

-Kérlek Bella! Ne kínozz!! – Nézett vissza rám könyörgő tekintettel – Ez most igen akart lenne vagy egy jó elterelő hadművelet? Ha Alice ezt is látta volna, most nem lennék ennyire ideges. –motyogta az orra alá.

Oh persze nem válaszoltam, vált világossá minden. Mosoly lángolt fel az arcomon, és boldogan mondtam ki a szavakat: Igen, a feleséged leszek! Minden vágyam, hogy örökre veled legyek, hogy a tiéd legyek… - az utóbbit kicsit kétértelműen fogalmaztam, tudva, hogy biztosan nem pirulok bele. Épp tudatni akartam vele, hogy ezt hogy értem, de ő megfogta a kezem.

-Akkor ha megengeded- és lassan az ujjamra húzta a gyűrűt.- Remélem tetszik… az édesanyámé volt.

-Edward ez gyönyörű! – megbabonázva forgattam az ujjam és úgy tűnt, hogy a kövek egyre szebben csillognak a foglalatban. Úgy éreztem magam mint egy gyerek, aki megkapta, a legszebb és legnagyobb ajándékot, amiről még csak álmodni sem mert. Meghatódva tekintettem Edwardra, aki az arcomat fürkészhette ez idáig. Most már diadalittasan mosolygott, és az öröm csak sugárzott a tekintetéből, amivel újra elvarázsolt. Csókjával ébresztett a boldog révületből. Újra gyengéden csókolt, és én már nem bírtam tovább türtőztetni magam, a vágy kiakart törni belőlem. Szinte elevenen akartam felfalni! Most és azzonal kell nekem! Minden erőmet és gyorsaságomat bevetve az ágyra döntöttem, de megint eltolt magától…

Úgy éreztem végem van. Hát még se akarna engem?

S.O.S. + egy kis előzetes!

Légyszi segítsetek nekem vmiben... Sajnos alkotói fantáziám most döcög egy kicsit, ezért sokat segítenétek, ha elárulnátok, hogy nektek melyik a kedvenc résztek eddig. Hogy kommenteltek, vagy a csetbe írtok mind1, akár füst jeleket is küldhettek, de azt nem biztos, hogy megértem... :D :D

De hogy egy kicsit árulkodjak is a jövőről, határozott szándékom beleírni a történetbe Demetrit! :D De hogy hogyan kerül a képbe, és milyen szerepe lesz az titok! :)

9. fejezet

Remélem nem gond, ha betettem az egyik kedvenc idézetem a New Moonból... :) Oyan szép, hogy pont illik az alkalomhoz! :)

Rose még mindig nem volt hajlandó velem foglalkozni. Ezzel szemben Esmée szinte minden szavamat itta miközben beszéltem, Carlise örömmel nyugtázta, hogy rég nem látott barátai milyen nemes szívűek voltak.

-Csak azt nem értem, hogy miért nem látta Alice, hogy mi történt…-tanakodott Carlise, inkább csak magával, mivel úgy látszott, hogy Edward nem igazán akart, most ezzel foglalkozni. Esmée, pedig felpattant, és sürgölődni kezdett.

-Jajj, Bella most hogy itt vagy, helyet kell csinálnom Edward szekrényében neked is! Persze előbb utóbb beszerzünk egy sajátot is neked, de mire megtaláljuk a megfelelő darabot, egy egész ruhatárad lesz! Keresek is neked vmit, amibe át tudsz öltözni. Persze ilyen kihívó darabjai csak Rosenak vannak… -nézett rám elgondolkodó szemekkel.

-Öh, jó nekem minden tökéletesen megfelel, csak valamivel emberibben szeretnék kinézni. Ugyanis így elég nehéz lenne sajátlábra állnom… A ruháimat pedig az amazonoknál hagytam.

-Saját lábra állni?! Nem hiszem, hogy ez szükséges… - jelentőség teljesen Edwardra nézett, majd elmosolyogta magát – Jajj Bella, úgy örülök, hogy itt vagy velünk!

Majd magával húzott és felpakolt egy kisebb stóc ruhát Edward szekrényébe. Csak sodródtam az árral, nem voltam biztos abban, hogy Edward ezt akarja… Ő elhagyott. Nem akart többé. Miért változott volna ez meg? Hiszen mikor ember voltam, gyűlölve gondolt arra a lehetőségre, hogy egyszer én is vámpír leszek. És még emberként is elhagyott. A gondolataimat a tusoló alatt folytattam. Lassan lemállott rólam a több hetes sárréteg. Végleg lemostam magamról az őserdő illatát, ami már most is hiányzott. A ruhámból is sikerült kibújnom, bár szinte már a részemmé vált annyira megszoktam. Hajamat is meg akartam mosni, és ahogy a samponért nyúltam… A kedvencem! Ugyan ilyet használtam… Mégis honnan szereztek hirtelen ugyan ilyet? Nem hiszem, hogy Edward ezt használná… Nem sokáig akartam a víz alatt lenni, hiányzott. Gyorsan felkapkodtam magamra a ruhákat, amiket Esmée kikészített nekem. Nem is figyeltem, hogy mik azok. Kiléptem a fürdőből, vizes hajam a vállamra hullott. Edward a szobában várt.

-Azt hiszem beszélnünk kéne… -mintha az ítélőszék elé lépdeltem volna, úgy mentem be a szobába, lassan az ajtó is becsukódott.

-Először is talán bocsánatot kérek… Én… tudod csak megpróbáltalak biztonságba tudni téged.
Megóvni minden veszélytől… Megóvni még saját magamtól is. Fogalmam se volt róla, hogy a halál közelebb jár hozzád, mint gondoltam… Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy nem voltam ott veled. Hogy nem vigyáztam rád eléggé! Talán most is élhetnéd a régi életedet, ha elég erős lettem volna hozzá… -Keserűen bámult ki az ablakon, arcán fájdalom tükröződött, amit alig bírtam elviselni! Nekem is fájt őt szenvedni látnom. így én folytattam.

-Edward kérlek ne hibáztasd magad! Én voltam túl gyenge… Ez volt a sorsom. Alice is látta! Vagy meghalok, vagy vámpír leszek. Ez ellen senki nem tehetett, főleg te nem!

-Nagyon jól tudod, hogy ez így nem igaz! Ha Victoria nem lett volna, akkor most is ember lehetnél, ha veled maradtam volna még talán most is élhetnél… - egy percre elhallgatott, majd újra folytatta – Tudod, amikor olvastam a leveled… én majd bele haltam a fájdalomba. Soha nem gondoltam arra, hogy a halálba taszítalak, azzal ha elmegyek… én pont fordítva gondoltam, azt hittem megmentelek téged… - minden szavát nehezen ejtette ki. A kín már az én arcomat is eltorzította. Nem akartam az emlékeket, nem akartam neki fájdalmat okozni. Hirtelen felnézett és kicsit könnyebben folytatta. –Tudod már nem is vámpírnak éreztem magam, sokkal inkább egy zombinak. –Húzta a száját egy erőtlen félmosolyra, de a szemei még mindig bánatban úsztak.

-Te… olvastad a levelem? De hisz azt… -mondtam inkább magamnak… Tudtam nagyon jól, hogy ha elégetem akkor most nem lennék ekkora bajban.

-Mikor vámpír lettem , úgy gondoltam, hogy jobb lesz mindkettőnknek, ha nem hall többet a másikról. Nem akartam… nem akartam ilyen fájdalmat okozni! El kellett volna égetnem!

-Egy cseppet sem bánom a fájdalmat, amit az alatt az idő alatt éreztem, amikor nem voltál mellettem. Ennél jóval többet kellett volna szenvednem. A fájdalmam, csak megerősítette az irántad érzett szerelmem, de önzőbbé is lettem általa. Már soha többé nem tudnálak elengedni. Túl kevés vagyok ahhoz, hogy akár egy percet is átéljek nélküled!

-De Edward, vámpír lettem! Én azt hittem ez téged zavar… - mondtam kételkedve, nem akartam elfogadni a boldogság reményét sem. Túl sok volt ez egyszerre, mintha a tajtékzó hullámok elől akarnék kitérni. Bár mindennél jobban vágytam rá, hogy beborítsanak. Azért még is tovább folytattam – Te nem akartál vámpírként látni, ég a gondolatát is utáltad… és most hirtelen ilyeneket mondasz, és én nem értelek.. – már nem tudtam tovább mondani, elcsuklott a hangom, és valahol vágytam rá, hogy meggyőzzön.

-Hát akkor engedd meg, hogy megértessem veled! – először elszántan nézett rám, majd ekintete ellágyult, és így folytatta.

– Mielőtt megismertelek Bella az életem olyan volt mint egy holdtalan éjszaka. Nagyon sötét, de azért akadtak csillagok, az életem apró fénypontjai… Aztán egyszer csak te átszáguldottál az egemen, mint valami meteor, s hirtelen minden lánga borult, miden csupa szépség és ragyogás lett. Amikor elváltunk, amikor a meteor lehullt a látóhatár mögé, minden elsötétült. Csakhogy a szememet már elvakította a fény: nem láttam többé a csillagokat, és így már nem volt értelme semminek… Azt hiszem nem értetted, hogy miért nem akartam, hogy vámpír légy. Túlságosan szeretlek ahhoz, még most is, hogy ilyen létet kívánjak neked, de titkon valahol mindig is azt kívántam, hogy örökidőkig létezz, hiszen, ha a világ elveszítene egy ilyen csodát, ilyen szépséget mint te, minden olyan más, kietlen és sivár lenne. Legalábbis számomra biztosan. Ezért mikor azt hittem, hogy meghaltál, meg próbáltam utánad menni. Azt hittem ha megtagadom a vámpír létem, azt aki vagyok. Talán lesz esélyem a túlvilágon, hozzád kerülni. Tudom, butaság, de meg kellett próbálnom, ez volt az utolsó reményem, hogy veled lehessek! De most a mennyország jött el elém, még mielőtt végleg elgyengültem volna. Ennél a boldogságnál, egy vágyam beteljesülése tudna nagyobb örömet okozni, ha az örök időket velem töltenéd el.

Térdre rogyott, és én azt hittem megint elgyengült, ijedten fogtam meg karjait, hogy újra felhúzhassam, de végül ő fogta meg az én kezem. És a felismerés lassan érlelődött bennem, és alig akartam hinni a körülöttem lévő világban, minden olyan álomszerű volt. Ő pedig csak megvárta, amíg az értelem újra kiül az arcomra, és tekintetét a szemembe fúrva továb folytatta.

-Isabella Marie Swan, kérlek légy a feleségem, és én ígérem, hogy az idők végezetéig melletted leszek és boldoggá teszlek!

8. fejezet

-Edward! Edward? Jól vagy?

Közben végig néztem rajta és észrevettem, hogy teljesen le van fogyva, szörnyű állapotban volt! A szeme éjfeketék! Szinte elnyelt a szeme sötétsége.

-Ne, kérlek! Nem akarlak egy percre sem elveszíteni! Annyi mindennel tartozom! Sajnálom! Kérlek bocsáss meg nekem! Bocsáss meg, azért hogy nem védtelek meg! Minden fájdalom az én hibám. Kérlek, gyere vissza, olyan messze vagy! Tudom, hogy nem kérhetek tőled semmit, de szükségem van rád!

Azonnal hozzábújtam, átöleltem. Közben Alice mosolyogva betoppant, egy bögre vérrel.

-Carlise előre bekészítette, szükség esetére. Állat vér nyugi, a kedvenced! – Majd közelebb lépett és lassan megitatta Edwarddal. – Szedd össze magad, a fiúk elvisznek vadászni, és mire visszatérsz, mi is kibellázuk magunkat! Aztán csak a tiéd lehet!
-Nem… Nem megyek el nélküle sehova! –Majd lassan felém fordult, és a legellenállhatatlanabb mosolyával nézett rám, biztosra akart menni…- Nem lenne kedved velem vadászni?
-Uh, öhhh… szívesen. –Kicsit zavarba hozott. Nem tudtam mire gondoljak.
-Akkor családi vadászatra megyünk! Szuper! Én is látni akarom Bellát vadászni! –Ezzel kiszaladt a szobából, én felálltam, hogy utána menjek, de előtte felsegítettem Edwardot az ágyról... (ugyanis beszereztek egy szép kis francia ágyat)
Épp fordultam volna meg, mikor Edward utánam nyúlt. A szemeimbe nézett, aztán tetőtől-talpig végéig mért. Majd belepirultam
-Gyönyörű vagy! –és egyre közelebb hajolt.
-Khmm… Edward! Azt hiszem előbb vadásznod kéne… - szólalt meg Alice az ajtóban toporogva.
-Gyere Edward! Nem vagy kíváncsi, hogy ügyesebb vagyok-e nálad? –Kérdeztem tőle kedvesen. Ki akartam csalogatni vadászni, bár legszívesebben az orr elé vittem volna a zsákmányt, de tudtam, hogy ez nem lenne helyes.

Így hát szaladtunk be az erdőbe. Az egész Cullen család és én. Csoportban még soha nem vadásztam, az amazonok sosem jöttek velem. De a vadász stílusokat szívesen tanítgatták. A kecses mozgásukat hamar eltanultam én is. Így hát miközben leterítettem egy kifejlett grizlit a lehető legkecsesebb mozdulatokkal (ugyanis el akartam bűvölni Edwardot), éreztem, hogy mindenki tekintete rám tapad.

Edward szinte megbabonázva nézett és zsákmánya erőtlenül ficánkolt a kezében. De nem foglalkozott vele, amíg én rá nem tapasztottam a számat a medvém ütőerére. Abban a pillanatban ő is gyorsan elintézte az állatot. A ruházatomat illetően sokkal nagyobb előnyben voltam mint a többiek… Mivel szorosan rám feszült futás közben nem lassított le, Sokkal könnyebben mozogtam. Kicsit furcsán éreztem ennek ellenére Cullenék közt. Alice néha-néha oda csapódott hozzám, hogy elújságolja mennyire örül, hogy újra velük vagyok, és hogy mennyire hiányoztam mindenkinek.

Kicsit zavarba hoztak a fiúk pillantásai. Eddig csak az amazonok láttak ilyen ruhában, szóval kicsit olyan érzés volt, mintha ruha nélkül állnék előttük. De hamar eltűnt zavarom, mikor a tekintetem Edwardra szegeződött. Lassan sétált felém a fák közül, ajkáról egészen a mellkasáig csorgott a leterített állatok vére, ezzel a szememet tökéletes izmaira terelve. Sokkal jobban nézett ki! A lélegzetem is elállt tőle. Ellenállást nem tűrve lépett mellém, felkapott a kezei közé, és szaladni kezdett a ház irányába.

-Edward, ha letennél gyorsabban visszaérnénk… -Mutattam rá a nyilvánvaló tényre, bár be kell vallanom jólesett a karjai közt lenni. Így észrevétlenül bújhattam hozzá. Olyan volt a nélküle töltött idő, mintha csak rémálom lett volna. De még mindig nem mertem reménykedni, hogy újra az enyém lesz… Gondolat menetem végére, már az egész család a nappaliban ült, és mindenki engem nézett.

-Bella? –szólt kedvesen Carlise. Tudtam hamarosan el kell mondanom nekik mindent…
-Azt hiszem most mesélnem kéne… -mondtam zavartan, mire midnneki, helyeslően bólintott még Rosalie is. Így hát elmeséltem, hogy kórházba kerültem, és a találkozásomat Victoriával, Majd végül az amazonokat is.
-Tehát nem hozzánk jöttél? Úgy akartál elmenni, hogy nem is szólsz nekünk? –Kérdezte Alice szomorúan.
-Igazából a szüleimről akartam gondoskodni. Ha már ilyen fájdalmat kellett átélniük miattam…
-Ezzel ne legyen gondod, Edward kézben tartja ezt az ügyet. –zavartan néztem Edwardra, aki továbbra is ott állt mellettem, ismeretlen tűz égett a szemében. Olyan határozottságot sugalt mint még eddig soha!
-Jajj Edward, ez annyira jó! Úgy örülök! Hozzá is látok! –Majd hozzám lépett, az arcán szétterülő mosoly nem akart csillapodni. – Bella, most el kell intéznem 1-2 dolgot, de csakis a te érdekedbe.
Még annyi időnk lesz beszélgetni, hiszen úgyis… úgyis…. Szóval vámpír lettél ez a lényeg!
Ezzel a lendülettel szinte trillázva repült ki az ajtón, Jasper pedig sejtelmes mosollyal a nyomában.

-Utálom, ha ezt csinálják! Gondolom a mi kis agykurkászunk sem fog mondani egy szót se! –szólt bosszankodva Emett.

7. fejezet

-Hát akkor búcsúzunk? – kérdezte csalódottan Zafrina. – reménykedtem benne, hogy velünk maradsz, de hagyok időt. Próbálj csak ki nyugodtan minden életformát, de tudd, hogy belül mindig is egy amazon maradsz. Vissza fog húzni hozzánk a szíved. Így nem is búcsúzom hosszú időre.

- Nem is akartam hosszú időre elhagyni titeket, csak gondoskodni szeretnék a szüleimről, amíg élnek… Túl sok hálával tartozom ahhoz, hogy csak úgy lelépjek!

-Hát jó, megértjük. De aztán siess vissza, még várnak a maja templomok… - Köszönt el Senna.

Kachirival csak összeölelkeztünk, ő nem volt az a búcsúzós fajta. Egyenlőre nem öltözök át, először úgyis csak meglátogatom őket, az út alatt pedig a ruha pont jó lesz. Először Jaksonville-be tartottam, anyámhoz. Ott is meg volt még mindig a szobám, senki nem nyúlt hozzá. Az íróasztalomon viszont képek voltak. Istenem! Hiszen 2 példányt csináltattam mindből! Gyorsan kikerestem Edwardot a képek közül. Azt amelyiken még csillogott a szeme. Még gyönyörűbb volt mint emlékeztem, én még vámpírként se illenék hozzá. Elfogott a keserűség. A képeket jól az emlékezetembe véstem. Tudtam, hogy soha nem fogom elfelejteni. Anyám hazaért, én csak távolról figyeltem, majd amikor elaludt búcsú puszit adtam a homlokára.

És útban voltam Forks felé. Amint beléptem a házba, tudtam, hogy apám nincs egyedül, egy nővel aludt Örültem és egyszerre voltam zavarban. De így legalább nem kellett féltenem az éhen halástól… Kiugrottam a szobám ablakán és már fordultam is visszafelé. Bár nem tudtam hova akarok menni, és mihez kezdek, de elindultam a hegyek felé. Amikor megéreztem egy vámpír szagát. Futásnak eredtem, ahogy csak tudtam, de rám vetette magát. Hassal előre estem, így még sarasabb lettem, de mintha csak az öltözékemen akartam volna csinosítani, jobban ált rajtam a ruha mint előtte. A futástól kisé összeborzolódott a hajam.

-Eressz el! –nyögtem.
-Bella?! –hüledezett a hang. S ahogy lassan megfordultam Emettet ismertem fel. –Én most teljesen hülye vagyok, ugye Jasper?!

Gyorsan pásztáztam a terepet, keresve a többieket. De közben Emett még mindig vasmarokkal fogott.

-Ezt nem hiszem el, ez tényleg Bella! Ráadásul vámpírbőrben… És ahogy látom az amazonok kikupálták! –mért végig szemével Jasper. –Edward még megbánja, hogy lemondott a vadászatról…
-Jajj, úgy örülök, hugi! De hát miért nem kerestél meg minket? Több hónapja, hogy azt hittük meghaltál! Edward meg halálra idegesíti Jaspert! Nah, de úgy érzem hamarosan fordul a kocka! CAAARLIIIISE! –ordította el magát teli torokból Emett, úgy hogy az erdő is beleremegett.
-Bella, mesélj, mi történt veled? Jah és sajnálom, ami 2 éve történt! De Edward hajthatatlan volt! Nem tehettünk semmit. Esküszöm, többet soha nem hallgatunk rá!
Közben Carlise is megérkezett. Szőke haja most egy kicsit csapzott volt, egy-két vérfolt piroslott a szája körül. Tehát épp vadásztak.
-Ez hihetetlen, Bella! Te élsz? És vámpír lettél? A szemed aranybarna? Ezt nem hiszem el, hogy bírtad megállni? Ráadásul… - majd végig nézett a ruhámon.
-Nem teljesen egyedül…. –Sütöttem le a szemem, de a szavai jó estek. Büszke rám, amiért nekem is sikerült ezt az életformát választanom.
-De hisz ez csodálatos! Alice ezt vajon miért nem látta? Gyere velünk Bella az-az érzésem, hogy te vagy az egyetlen, aki segíthet a családomon. – nem értettem miért mondja, azt hittem teher vagyok a számukra. Az értetlenségtől csak bambán bámultam.
-Én… nem is tudom… nem hiszem, hogy… Edw… - majd mindenki szúrós szemmel nézett rám.

Azonnal elszégyelltem magam, és a lábammal a földet piszkáltam zavaromba. Most mi a fenét, tegyek, nem akarok Edward szeme elé kerülni.

- Nah biztos, ami biztos –ezzel felkapott a hátára és futásnak eredt nyomában a többiekkel.
Nem voltunk messze a háztól amikor Emett lassított, és hangosan kiabálta Edwardnak:
-Hé, Öcsi gyere ki, nézd mit fogtam neked! Jobb, mint egy hegyi oroszlán garantálom! –közben nem bírta megállni, hogy ne nevessen saját viccén.
De Edward nem jelent meg… Nem akar látni. Emett pedig türelmetlenségétől vezérelve, felugrott az ablakába, és bele dobott egyenesen Edward ölébe.
-Nah itt az amazonod! Remélem jól kiéheztetted magad, mert most ez egy bő fogás lesz! - Majd elégedetten vizsgálta Edward sóvárgó arcát. – Nah a futár fiú most lelép, majd később kifizetsz.

Kicsit kezdett számomra kényelmetlenné válni a helyzet. A csönd és, hogy Edward mélyeket szippantott belőlem.

-Hát ez a mennyország lenne? – mohón vizsgálta az arcomat. De én is az övét. Olyan tökéletes volt! És az illata majd megrészegített, egy pillanatra elvesztettem a fejem, és csókot leheltem az ajkára. Majd amint ráébredtem mit tettem, hátrébb rebbentem. De alig pár centit mivel szorosan ölelt magához, így szégyenkezve sütöttem le a szemem.

-Sajnálom, nem a…- Félbe szakította a mondatomat egy vad csókkal. Heves vággyal fűtött csók volt ez. Amiről csak álmodoztam eddig a pillanatig. Testemet szorosan magához húzta. Olyannyira, hogy a levegő kipréselődött a tüdőmből, egy sóhaj kíséretében. De tovább csókolt, nem akartuk abbahagyni.

Mintha újra álmodta volna. Elvarázsolt a pillanat. De egyszer csak gyengülni kezdett és gyorsan vette a levegőt. Felugrottam – már nem volt ereje magához ölelni sem.

6. fejezet

Csak hogy vámpír szagot éreztem, nem is egyet. De amint sarkon fordultam volna, szembe találtam magam az egyikükkel.

-Nocsak? Egyedül? Nézd Zafrina, ez állatokra vadászik!
-Látam én is…. –Majd hozzám fordult- Ne haragudj, illene bemutatkoznunk. Az én nevem Zafrina, ő Senna és a hátad mögött találod Kachirit. Ez itt a mi területünk. Ki vagy te és mit keresel itt?
-A nevem Bella, és hát újszülött lévén nem nagyon ismerem a terület felosztásokat, így ha megzavartalak benneteket sajnálom…-tovább mondtam volna, de Zafrina félbeszakított.
-Újszülött vagy? Hol a teremtőd?
-Már lassan 3 hónapja, hogy vámpír vagyok. És a teremtőm –akaratlanul is elhúztam a számat Victóriára gondolva…-A teremtőmnek nem volt kedve babusgatni egy újszülöttet. –Idéztem a szavait.
-Nem értem. Akkor miért teremtett meg. Látom nem a jó szíve vezérelte.
-Nem igazán… Őt igazából az ellenségeim közt tartanám számon.
-Ez érdekes. Zafrina, szerintem ránk férne egy kis újdonság. Babusgassuk Bellát, amíg készen nem áll az önálló életre.- szólalt meg végre a harmadik is.
-Jogos, csak nem hinném, hogy velünk szeretne vadászni. De ha szeretnél velünk maradhatsz. Mi pedig próbálunk neked segíteni.
-Sokat segítene. Köszönöm, elfogadom.
-Hát akkor szerintem mehetünk is, megmutatjuk a szálláshelyünk. Gyere utánunk!

Egy magasan fekvő barlangban éltek, gyönyörű kilátással. Az embernek az volt az érzése, hogy együtt repül a madarakkal. A közelben szintén volt egy kisebb vízesés.

-Ugye milyen szép? Még én találtam ezt a helyet úgy 60-70 éve. Nézd! Látod? Ott azok maja templomok. Szoktak erre jönni régészek, turisták. Jó csali. Pláne a csoportos utazásokat szeretjük! Nem véletlenül vannak kísértet históriák a maják körül. Uhh, ne haragudj, te állatokkal táplálkozol. Hát itt csak papagályt kóstoltam. Egyszer. Fogadásból. De nem az én világom. - fintorodott el.
-Semmi gond, majd feltalálom magam. Legalábbis remélem.
-Tényleg honnan jön ez, hogy állatokkal táplálkozol? Ez nem szokott a vámpírok fejéből kipattani, csak ha a teremtőjük példáját akarják követni. El se tudom hinni! Új szülöttként ez nagyon nehéz lehet…
-Hát.. nem tudom. Emberek közelében csak légzés nélkül merek közlekedni, így nem nagyon érzem a kísértést. Az ötlet pedig nem az én fejemből pattant ki. Még amikor ember voltam, láttam vega vámpírokat….
-Vega vámpír! Haha! Hát ez jó! – Hahotázott Kachiri. Igazán kedves volt. Jól esett, hogy locsog mindenféléről.
-Tudod nekünk is van ilyen ismerősünk. Őt Carlisenak hívják, de ő északon él… Már régen láttuk.Talán több mint egy évszázada. Talán, ellátogathanánk hozzá. Ő biztos segítene neked! Bár, ha jól tudom azóta már követik páran, de biztos vagyok benne, hogy pártfogásba venne miután itt kitanulkoztál!
-Hát, tudod, én jobb szeretnék eltűnni a világ szeme elől.

Nem tudom mit mondhattam, de erre mindhárman rajtam legeltették a szemüket. Majd gyorsan tovább intézkedtek. Hoztak fát, és tüzet raktak. Estefelé elmesélték eddigi életüket. Majd megígérte Zafrina, hogy elvisznek a maja templomokhoz.

-Tudod, ezt a helyet szeretik a vámpírok. A maják egy kisebb csoportja is vámpír volt. Ezért volt annyi ember áldozat. Kicsit telhetetlenek voltak a dárgáim. Csakhogy ugye a Volturi intézkedett. A civilizált világban az ilyesmi már túl feltűnő lenne. Meg persze az se sokat segített rajtuk, hogy Istennek kiáltották ki magukat. Szóval az ilyesmit jobb kerülni. Tudod a Volturi amolyan királyi család. Ők vannak a legtöbben, és jajj neked, ha a törvény ellen vétesz. Vagy esetleg veszélyeztetnéd a hatalmukat.

-Törvény?
-Oh igen, a törvény, tudod nekünk az az egyetlen szabályunk, hogy nem fedhetjük fel kilétünk a halandók előtt. Persze vannak balesetek, de jobb ha gyorsan megoldod, mert ha nem, hát széttépnek és elégetnek. Nah de elég a negatív gondolatokkal, inkább mesélj mit csináltál mielőtt ember lettél. Hogy lett egy vámpír az ellenéged?
-Nem tudom pontosan, legalábbis közvetlenül a születésem előtt kómában voltam. Amúgy elég normális életem volt. Ha úgy vesszük…
-Ha úgy vesszük? Mit jelent ez?
-Hát, hogy mindig kilógtam a sorból. Nem nagyon voltak barátaim se. Ráadásul sokszor kötöttem ki a balesetin is.
-Nahát, akkor lehet, hogy ismered Carlise barátunkat is! Tudod ő egy orvos, és rengeteg kórházban dolgozott már. Talán a képessége miatt tudja csinálni, vagy csak megszokás.
-Hát igen az önkontroll az újszülött vámpíroknak is el kéne. - nevettem egyet, de ő valahogy nem értette a viccem, csak sokat tudóan nézett rám. – Miért nézel így?

-Semmi, semmi… Viszont az öltözéked nem illik az erdőhöz. Gyere csak, majd én gondoskodok erről.

Nem is kellett sok hozzá, és én is fekete bőrben feszítettem. Néhol kékes-zöldes anyaggal kiegészítve.

-Nah kész is. Csak talán még egy kis sár. A tökéletes álcázás kedvéért. Ha vadászni akarsz, azt csináld jól! –Ezzel összekent, szintén vmi algás színű latyakkal. – Ne aggódj, a bőrnek kell egy kis idő mire teljesen ruganyos lesz. Egy pár hétig, ha ebbe leszel,nem is tudsz majd mást elképzelni magadon! Strapabíró, nem akadályoz a mozgásban és nem utolsó sorba szexi! Most már te is igazi amazon vagy!

Letekintettem a víztükörre és valóban… Gyönyörű voltam. Most láttam meg először magam vámpírként. És ledöbbentett a látvány, és rögtön eszembe jutott, hogy így talán Edwardnak is kellenék…

A napok sorra teltek, a vadászati technikám finomodott, és lassan próbáltam emberek közé is menni. Egyre jobban bírtam csillapítani az ösztöneimet. És eszembe jutottak a szüleim. Meg kell látogatnom őket. látnom kell, hogy jól vannak-e.

5. fejezet

Még mindig hátra volt egy utolsó ütés. Egy része a tervemnek, de egy része a vágyamnak is. Bellára vágytam. Mindennél jobban. Az illatát akartam, így egyenesen a szobájába mentem. Az illata még most is erősen körbe lengte a szobát. Már semmilyen hatással nem volt a bennem lévő vámpírra, annál inkább az emberi részemre. Sajgott a szívem, hogy nem társíthatom többé az illatot az archoz… Ezekkel a gondolatokkal is magamat akartam kínozni. Megérdemlem a fájdalmat.

Bár nem tarthattam jogot egy tulajdonára sem, de képtelen voltam megállni, hogy magamhoz ne vegyem, egy-egy holmiját. A szekrényéből a kék blúzát vittem el, amit akkor viselt mikor először együtt vacsoráztunk. Elvittem még a biológia füzetét is, amibe csak firkálgatott, amikor először ült mellettem. Értelmetlen formájú rajzok voltak, de nekem nagyon is kedvesek. Elvittem az eper illatú sampont a fürdőszobából. És végül a padlódeszka alól kiszedtem a közös emlékeinket. A szülinapi ajándékát. Megnéztem a képeket. Megakadt a kezemben az egyik. Félbe volt hajtva. Úgy tette bele az albumba, hogy csak én látszódtam. Mérges lettem a gondolatra. Hogy takarhatta el magát?! Hiszen olyan gyönyörű…

Épp indulni készültem, mikor eszembe jutott, még a vastag barna pulcsija is. Bár a szabása rossz volt, és sokat takart tökéletes alakjából, de mindig is a szeme színére emlékeztetett. Visszanéztem a szekrényébe, de sehol nem találtam. Majdnem feltúrtam az egész házat, de sehol nem volt. Így hát csalódottan mentem vissza. Útközben még mindig a levele járt a fejemben. „… az idő múlásával csak egyre jobban fokozódik. Már most olyan méreteket ölt bennem, hogy érzem már nem bírom sokáig. Hamarosan itt a vég. Hamarosan meghalok….”

Talán én is meghalok egyszer ebben? Talán elpusztít engem is a fájdalom? Nem lehettem biztos, hogy nem. Hiszen olyan elviselhetetlenül sok.

Mikor megérkeztem, nem volt kedvem megmutatni a kincseimet. Felvittem a szobámba, és gondosan elcsomagoltam őket. Külön-külön mindegyiket légmentesen záródó zacskóba raktam, kivéve a közös képünket. Ezt mindig magamnál fogom tartani. Szerencsére még ennek is Bella illata volt. Ezekkel az emlékekkel fogom feltépni a sebeket, ha eljön az idő. Ugyanis egy vámpír sem tudhatta, hogy mit hoz még elénk a végtelenség, az öröklét.

-Edward, bejöhetek? – zavarta meg Alice az elmélkedésem.
-Mit akartak a farkasok? – kérdeztem utalva arra, hogy belenéztem a gondolataiba.
-Én nem is tudom Edward… Egy idegen vámpír a szobádban, Bella levele összetépve… Most meg ez! Igazán nem tudom, hogy mit gondoljak. Azt mondták, hogy egy vámpírnő volt a területükön, azt mondták, hogy a mifajtákból volt. El kéne mennünk Tanyaékhoz, hogy kiderítsük nem tudnak-e valamit erről…
-Alice én nem hiszem, hogy Tanyat most elbírnám viselni. Legalábbis a gondolatait biztosan nem.
-Igen, gondoltam erre… Hát akkor ha nem haragszol, akkor Emett, Rose, Jasper, és én itthon maradunk veled. Csak Carliseék mennek. De előtte, azt hiszem el kéne menünk egy közös vadászatra. Mindenképp rád fér, már teljesen fekete a szemed!
-Jó. -Nem mondtam mást. Nem kellett gondolat olvasónak lennem, hogy tudjam, milyen hévvel szervezi a családi vadászatot… Így persze esélyem se volt ellógni.

Bella szemszöge:

Égető fájdalom lett úrrá rajtam. De a kimerültségtől ordítani se tudtam már.
-Ez az én ajándékom neked. De sajnálom nincs kedvem babusgatni egy újszülöttet… Szóval elviszlek vmi kietlenebb helyre, nehogy bajt hoz a nyakamra és megyek is! Már így is sok időt vesztegettem el rád… Lehet, hogy felkeresem a te Edwardodat és közlöm vele az örömhírt! Egy életre szóló koloncot rakok a nyakára… De azért ennyivel nem fogja megúszni…

De már nem hallottam tovább, a fájdalom elemésztett. Mikor felkeltem, teljesen egyedül voltam. Tudtam mi történt. Most először hihetetlenül gyorsan fogott az agyam. Tudtam mivé lettem. a szomjúságot, tudtam hogyan csillapíthatom. Láttam, hogy nincs rajtam ruha, csak fehérnemű. Victoria a folyóba dobta, pár női csontdarabbal is. Mostanra már bizonyára halottnak nyilvánítottak. De mihez kezdjen egy újszülött vámpír? Mindig is erre vágytam, de hogy kezdhetnék bele? Erre valahogy soha nem gondoltam. Nem akar engem, nem kereshetem fel a családját… túl sok bajt okoztam. Csak nyűg lennék a nyakukon. Ezt pedig nem akarom. Egyedül kell boldogulnom… megígértem neki a levelemben, hogy többé nem hall rólam. Így kellett lennie.

Szereznem kell ruhát. Majd valahogy eljutok a szobámig, és összepakolok pár darabot. Vadásznom is kéne. De hogyan, és mire? Egy biztos. Én sem fogok embert ölni. Biztosra kell mennem. Nem mehetek emberek közelébe. Legalábbis lélegezve nem.

Így hát miután sorra vettem a lehetőségeket. Vadásztam. Nem is keveset. Nem akartam megállni amíg nem kóstolok hegyi oroszlánt. Kíváncsi voltam, mégis milyen íz világot kedvel. Ha nem mehetek soha többé a közelébe, egy olyan helyet kell találnom magamnak, ahová biztos nem megy. Fájt bele gondolnom, hogy örökre éreznem kell a hiányát, de a szomjúság és a sok új dolog hamar más utakra terelte az elmém. Az első vadászatom cseppet véresre sikerült, de mivel nem volt rajtam ruha, így hamar lemostam magamról a rám száradt vért. És az éjszaka leple alatt Forksba futottam. Ahogy a lakott területhez közelítettem egyből abbahagytam a levegővételt. Furcsa érzés volt, de így sem múlt ki minden ösztönöm, a szívdobogás, a vér csordogálása az erekben… De hiányos öltözékem eléggé zavart, így könnyebb volt koncentrálni.

Behuppantam a szobámba, amilyen halkan csak tudtam, összepakoltam minden szükséges ruhát, és a fontosabb emlékeimet. Felvettem egy barna meleg pulcsit, ez passzol az időjáráshoz. Bár kitudja, hol kötök még ki… Búcsút akartam venni apámtól, még úgyis ha alszik, de nem mertem a közelébe menni. Majd ha letelik az egy év, vagy legalább akkor amikor megtanulok uralkodni magamon. Nehéz szívvel váltam el a háztól, a szobámtól, apámtól, a régi életemtől… Az erdőbe érve, eszembe jutott a levelem! Micsoda butaság! Ha kíváncsi lett volna rám, akkor hívott volna, vagy legalább üzen. Meg kell semmisítenem a levelet!

Amint a ház elé értem, rájöttem, hogy bent a saját vérem száradt már jó pár hete. Nem kockáztatok, az ablakon keresztül megyek. Ahhoz képest, hogy ez a 2. hetem vámpírként egész jól megy az ugrálás! A levelemet átolvastam. Szörnyen rosszul hangzott. De az érzések újra éledtek bennem. Minden pillanat, minden vele töltött édes perc, és minden iszonyatos nap nélküle! A fájdalom. Nem is olyan könnyű elterelni egy vámpír figyelmét. Legalábbis nekem nem megy. Fájdalmamban összetéptem a levelet, és kiszórtam az ablakon. Hátra néztem beszívtam édes illatát, ami beivódott a szoba miden egyes részébe. Soha nem fogom elfelejteni ezt az illatot. A hiánya erősebben tombolt most bennem, mint a szomjúság. Talán magammal vihetnék vmit tőle. Talán az egyik ingét, vagy egy CD-t. Az ing mellett döntöttem, csak pár darab volt itt, talán a többi elvitte, amikor…

Még egyszer beszívtam az illatot és alaposan körbenéztem, azzal a tudattal, hogy ide már soha többé nem jöhetek vissza. Ha sírni tudtam volna, záporoztak volna már a könnyeim. Ez volt a legnehezebb búcsú mióta elhagyott. Nem bírtam tovább futottam. El minél messzebbre. Milyen az a hely, ahol kevés ember van, és egy újszülöttnek van elég táplálék. Napsütésről szó se lehet, ne tudnék most napközben semmit tenni. Aztán egyszer csak bevillant. Az Őserdő. Dél-Amerika tökéletes lesz. Spanyolul is tudok vmit. És az erdőben kevés a napsütés, illetve jól eltud bújni az ember, ráadásul nagy a faj gazdagság. Lehet válogatni…

Utoljára vadásztam a környéken. Valamiért megint volt egy hegyi oroszlán az étlapon.
Több hetembe telt mire, elértem a célom. Sokszor csak este közlekedhettem. És persze sűrűn vadásztam, hogy elkerüljem a baleseteket. Egyszerűen gyönyörű volt minden. Egy vízesés közelébe húztam meg magam. Napokig csak jártam a környéket, és ennek köszönhetően egyre otthonosabban mozogtam.

Csak hogy vámpír szagot éreztem, nem is egyet.