9. fejezet

Remélem nem gond, ha betettem az egyik kedvenc idézetem a New Moonból... :) Oyan szép, hogy pont illik az alkalomhoz! :)

Rose még mindig nem volt hajlandó velem foglalkozni. Ezzel szemben Esmée szinte minden szavamat itta miközben beszéltem, Carlise örömmel nyugtázta, hogy rég nem látott barátai milyen nemes szívűek voltak.

-Csak azt nem értem, hogy miért nem látta Alice, hogy mi történt…-tanakodott Carlise, inkább csak magával, mivel úgy látszott, hogy Edward nem igazán akart, most ezzel foglalkozni. Esmée, pedig felpattant, és sürgölődni kezdett.

-Jajj, Bella most hogy itt vagy, helyet kell csinálnom Edward szekrényében neked is! Persze előbb utóbb beszerzünk egy sajátot is neked, de mire megtaláljuk a megfelelő darabot, egy egész ruhatárad lesz! Keresek is neked vmit, amibe át tudsz öltözni. Persze ilyen kihívó darabjai csak Rosenak vannak… -nézett rám elgondolkodó szemekkel.

-Öh, jó nekem minden tökéletesen megfelel, csak valamivel emberibben szeretnék kinézni. Ugyanis így elég nehéz lenne sajátlábra állnom… A ruháimat pedig az amazonoknál hagytam.

-Saját lábra állni?! Nem hiszem, hogy ez szükséges… - jelentőség teljesen Edwardra nézett, majd elmosolyogta magát – Jajj Bella, úgy örülök, hogy itt vagy velünk!

Majd magával húzott és felpakolt egy kisebb stóc ruhát Edward szekrényébe. Csak sodródtam az árral, nem voltam biztos abban, hogy Edward ezt akarja… Ő elhagyott. Nem akart többé. Miért változott volna ez meg? Hiszen mikor ember voltam, gyűlölve gondolt arra a lehetőségre, hogy egyszer én is vámpír leszek. És még emberként is elhagyott. A gondolataimat a tusoló alatt folytattam. Lassan lemállott rólam a több hetes sárréteg. Végleg lemostam magamról az őserdő illatát, ami már most is hiányzott. A ruhámból is sikerült kibújnom, bár szinte már a részemmé vált annyira megszoktam. Hajamat is meg akartam mosni, és ahogy a samponért nyúltam… A kedvencem! Ugyan ilyet használtam… Mégis honnan szereztek hirtelen ugyan ilyet? Nem hiszem, hogy Edward ezt használná… Nem sokáig akartam a víz alatt lenni, hiányzott. Gyorsan felkapkodtam magamra a ruhákat, amiket Esmée kikészített nekem. Nem is figyeltem, hogy mik azok. Kiléptem a fürdőből, vizes hajam a vállamra hullott. Edward a szobában várt.

-Azt hiszem beszélnünk kéne… -mintha az ítélőszék elé lépdeltem volna, úgy mentem be a szobába, lassan az ajtó is becsukódott.

-Először is talán bocsánatot kérek… Én… tudod csak megpróbáltalak biztonságba tudni téged.
Megóvni minden veszélytől… Megóvni még saját magamtól is. Fogalmam se volt róla, hogy a halál közelebb jár hozzád, mint gondoltam… Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy nem voltam ott veled. Hogy nem vigyáztam rád eléggé! Talán most is élhetnéd a régi életedet, ha elég erős lettem volna hozzá… -Keserűen bámult ki az ablakon, arcán fájdalom tükröződött, amit alig bírtam elviselni! Nekem is fájt őt szenvedni látnom. így én folytattam.

-Edward kérlek ne hibáztasd magad! Én voltam túl gyenge… Ez volt a sorsom. Alice is látta! Vagy meghalok, vagy vámpír leszek. Ez ellen senki nem tehetett, főleg te nem!

-Nagyon jól tudod, hogy ez így nem igaz! Ha Victoria nem lett volna, akkor most is ember lehetnél, ha veled maradtam volna még talán most is élhetnél… - egy percre elhallgatott, majd újra folytatta – Tudod, amikor olvastam a leveled… én majd bele haltam a fájdalomba. Soha nem gondoltam arra, hogy a halálba taszítalak, azzal ha elmegyek… én pont fordítva gondoltam, azt hittem megmentelek téged… - minden szavát nehezen ejtette ki. A kín már az én arcomat is eltorzította. Nem akartam az emlékeket, nem akartam neki fájdalmat okozni. Hirtelen felnézett és kicsit könnyebben folytatta. –Tudod már nem is vámpírnak éreztem magam, sokkal inkább egy zombinak. –Húzta a száját egy erőtlen félmosolyra, de a szemei még mindig bánatban úsztak.

-Te… olvastad a levelem? De hisz azt… -mondtam inkább magamnak… Tudtam nagyon jól, hogy ha elégetem akkor most nem lennék ekkora bajban.

-Mikor vámpír lettem , úgy gondoltam, hogy jobb lesz mindkettőnknek, ha nem hall többet a másikról. Nem akartam… nem akartam ilyen fájdalmat okozni! El kellett volna égetnem!

-Egy cseppet sem bánom a fájdalmat, amit az alatt az idő alatt éreztem, amikor nem voltál mellettem. Ennél jóval többet kellett volna szenvednem. A fájdalmam, csak megerősítette az irántad érzett szerelmem, de önzőbbé is lettem általa. Már soha többé nem tudnálak elengedni. Túl kevés vagyok ahhoz, hogy akár egy percet is átéljek nélküled!

-De Edward, vámpír lettem! Én azt hittem ez téged zavar… - mondtam kételkedve, nem akartam elfogadni a boldogság reményét sem. Túl sok volt ez egyszerre, mintha a tajtékzó hullámok elől akarnék kitérni. Bár mindennél jobban vágytam rá, hogy beborítsanak. Azért még is tovább folytattam – Te nem akartál vámpírként látni, ég a gondolatát is utáltad… és most hirtelen ilyeneket mondasz, és én nem értelek.. – már nem tudtam tovább mondani, elcsuklott a hangom, és valahol vágytam rá, hogy meggyőzzön.

-Hát akkor engedd meg, hogy megértessem veled! – először elszántan nézett rám, majd ekintete ellágyult, és így folytatta.

– Mielőtt megismertelek Bella az életem olyan volt mint egy holdtalan éjszaka. Nagyon sötét, de azért akadtak csillagok, az életem apró fénypontjai… Aztán egyszer csak te átszáguldottál az egemen, mint valami meteor, s hirtelen minden lánga borult, miden csupa szépség és ragyogás lett. Amikor elváltunk, amikor a meteor lehullt a látóhatár mögé, minden elsötétült. Csakhogy a szememet már elvakította a fény: nem láttam többé a csillagokat, és így már nem volt értelme semminek… Azt hiszem nem értetted, hogy miért nem akartam, hogy vámpír légy. Túlságosan szeretlek ahhoz, még most is, hogy ilyen létet kívánjak neked, de titkon valahol mindig is azt kívántam, hogy örökidőkig létezz, hiszen, ha a világ elveszítene egy ilyen csodát, ilyen szépséget mint te, minden olyan más, kietlen és sivár lenne. Legalábbis számomra biztosan. Ezért mikor azt hittem, hogy meghaltál, meg próbáltam utánad menni. Azt hittem ha megtagadom a vámpír létem, azt aki vagyok. Talán lesz esélyem a túlvilágon, hozzád kerülni. Tudom, butaság, de meg kellett próbálnom, ez volt az utolsó reményem, hogy veled lehessek! De most a mennyország jött el elém, még mielőtt végleg elgyengültem volna. Ennél a boldogságnál, egy vágyam beteljesülése tudna nagyobb örömet okozni, ha az örök időket velem töltenéd el.

Térdre rogyott, és én azt hittem megint elgyengült, ijedten fogtam meg karjait, hogy újra felhúzhassam, de végül ő fogta meg az én kezem. És a felismerés lassan érlelődött bennem, és alig akartam hinni a körülöttem lévő világban, minden olyan álomszerű volt. Ő pedig csak megvárta, amíg az értelem újra kiül az arcomra, és tekintetét a szemembe fúrva továb folytatta.

-Isabella Marie Swan, kérlek légy a feleségem, és én ígérem, hogy az idők végezetéig melletted leszek és boldoggá teszlek!