8. fejezet

-Edward! Edward? Jól vagy?

Közben végig néztem rajta és észrevettem, hogy teljesen le van fogyva, szörnyű állapotban volt! A szeme éjfeketék! Szinte elnyelt a szeme sötétsége.

-Ne, kérlek! Nem akarlak egy percre sem elveszíteni! Annyi mindennel tartozom! Sajnálom! Kérlek bocsáss meg nekem! Bocsáss meg, azért hogy nem védtelek meg! Minden fájdalom az én hibám. Kérlek, gyere vissza, olyan messze vagy! Tudom, hogy nem kérhetek tőled semmit, de szükségem van rád!

Azonnal hozzábújtam, átöleltem. Közben Alice mosolyogva betoppant, egy bögre vérrel.

-Carlise előre bekészítette, szükség esetére. Állat vér nyugi, a kedvenced! – Majd közelebb lépett és lassan megitatta Edwarddal. – Szedd össze magad, a fiúk elvisznek vadászni, és mire visszatérsz, mi is kibellázuk magunkat! Aztán csak a tiéd lehet!
-Nem… Nem megyek el nélküle sehova! –Majd lassan felém fordult, és a legellenállhatatlanabb mosolyával nézett rám, biztosra akart menni…- Nem lenne kedved velem vadászni?
-Uh, öhhh… szívesen. –Kicsit zavarba hozott. Nem tudtam mire gondoljak.
-Akkor családi vadászatra megyünk! Szuper! Én is látni akarom Bellát vadászni! –Ezzel kiszaladt a szobából, én felálltam, hogy utána menjek, de előtte felsegítettem Edwardot az ágyról... (ugyanis beszereztek egy szép kis francia ágyat)
Épp fordultam volna meg, mikor Edward utánam nyúlt. A szemeimbe nézett, aztán tetőtől-talpig végéig mért. Majd belepirultam
-Gyönyörű vagy! –és egyre közelebb hajolt.
-Khmm… Edward! Azt hiszem előbb vadásznod kéne… - szólalt meg Alice az ajtóban toporogva.
-Gyere Edward! Nem vagy kíváncsi, hogy ügyesebb vagyok-e nálad? –Kérdeztem tőle kedvesen. Ki akartam csalogatni vadászni, bár legszívesebben az orr elé vittem volna a zsákmányt, de tudtam, hogy ez nem lenne helyes.

Így hát szaladtunk be az erdőbe. Az egész Cullen család és én. Csoportban még soha nem vadásztam, az amazonok sosem jöttek velem. De a vadász stílusokat szívesen tanítgatták. A kecses mozgásukat hamar eltanultam én is. Így hát miközben leterítettem egy kifejlett grizlit a lehető legkecsesebb mozdulatokkal (ugyanis el akartam bűvölni Edwardot), éreztem, hogy mindenki tekintete rám tapad.

Edward szinte megbabonázva nézett és zsákmánya erőtlenül ficánkolt a kezében. De nem foglalkozott vele, amíg én rá nem tapasztottam a számat a medvém ütőerére. Abban a pillanatban ő is gyorsan elintézte az állatot. A ruházatomat illetően sokkal nagyobb előnyben voltam mint a többiek… Mivel szorosan rám feszült futás közben nem lassított le, Sokkal könnyebben mozogtam. Kicsit furcsán éreztem ennek ellenére Cullenék közt. Alice néha-néha oda csapódott hozzám, hogy elújságolja mennyire örül, hogy újra velük vagyok, és hogy mennyire hiányoztam mindenkinek.

Kicsit zavarba hoztak a fiúk pillantásai. Eddig csak az amazonok láttak ilyen ruhában, szóval kicsit olyan érzés volt, mintha ruha nélkül állnék előttük. De hamar eltűnt zavarom, mikor a tekintetem Edwardra szegeződött. Lassan sétált felém a fák közül, ajkáról egészen a mellkasáig csorgott a leterített állatok vére, ezzel a szememet tökéletes izmaira terelve. Sokkal jobban nézett ki! A lélegzetem is elállt tőle. Ellenállást nem tűrve lépett mellém, felkapott a kezei közé, és szaladni kezdett a ház irányába.

-Edward, ha letennél gyorsabban visszaérnénk… -Mutattam rá a nyilvánvaló tényre, bár be kell vallanom jólesett a karjai közt lenni. Így észrevétlenül bújhattam hozzá. Olyan volt a nélküle töltött idő, mintha csak rémálom lett volna. De még mindig nem mertem reménykedni, hogy újra az enyém lesz… Gondolat menetem végére, már az egész család a nappaliban ült, és mindenki engem nézett.

-Bella? –szólt kedvesen Carlise. Tudtam hamarosan el kell mondanom nekik mindent…
-Azt hiszem most mesélnem kéne… -mondtam zavartan, mire midnneki, helyeslően bólintott még Rosalie is. Így hát elmeséltem, hogy kórházba kerültem, és a találkozásomat Victoriával, Majd végül az amazonokat is.
-Tehát nem hozzánk jöttél? Úgy akartál elmenni, hogy nem is szólsz nekünk? –Kérdezte Alice szomorúan.
-Igazából a szüleimről akartam gondoskodni. Ha már ilyen fájdalmat kellett átélniük miattam…
-Ezzel ne legyen gondod, Edward kézben tartja ezt az ügyet. –zavartan néztem Edwardra, aki továbbra is ott állt mellettem, ismeretlen tűz égett a szemében. Olyan határozottságot sugalt mint még eddig soha!
-Jajj Edward, ez annyira jó! Úgy örülök! Hozzá is látok! –Majd hozzám lépett, az arcán szétterülő mosoly nem akart csillapodni. – Bella, most el kell intéznem 1-2 dolgot, de csakis a te érdekedbe.
Még annyi időnk lesz beszélgetni, hiszen úgyis… úgyis…. Szóval vámpír lettél ez a lényeg!
Ezzel a lendülettel szinte trillázva repült ki az ajtón, Jasper pedig sejtelmes mosollyal a nyomában.

-Utálom, ha ezt csinálják! Gondolom a mi kis agykurkászunk sem fog mondani egy szót se! –szólt bosszankodva Emett.