5. fejezet

Még mindig hátra volt egy utolsó ütés. Egy része a tervemnek, de egy része a vágyamnak is. Bellára vágytam. Mindennél jobban. Az illatát akartam, így egyenesen a szobájába mentem. Az illata még most is erősen körbe lengte a szobát. Már semmilyen hatással nem volt a bennem lévő vámpírra, annál inkább az emberi részemre. Sajgott a szívem, hogy nem társíthatom többé az illatot az archoz… Ezekkel a gondolatokkal is magamat akartam kínozni. Megérdemlem a fájdalmat.

Bár nem tarthattam jogot egy tulajdonára sem, de képtelen voltam megállni, hogy magamhoz ne vegyem, egy-egy holmiját. A szekrényéből a kék blúzát vittem el, amit akkor viselt mikor először együtt vacsoráztunk. Elvittem még a biológia füzetét is, amibe csak firkálgatott, amikor először ült mellettem. Értelmetlen formájú rajzok voltak, de nekem nagyon is kedvesek. Elvittem az eper illatú sampont a fürdőszobából. És végül a padlódeszka alól kiszedtem a közös emlékeinket. A szülinapi ajándékát. Megnéztem a képeket. Megakadt a kezemben az egyik. Félbe volt hajtva. Úgy tette bele az albumba, hogy csak én látszódtam. Mérges lettem a gondolatra. Hogy takarhatta el magát?! Hiszen olyan gyönyörű…

Épp indulni készültem, mikor eszembe jutott, még a vastag barna pulcsija is. Bár a szabása rossz volt, és sokat takart tökéletes alakjából, de mindig is a szeme színére emlékeztetett. Visszanéztem a szekrényébe, de sehol nem találtam. Majdnem feltúrtam az egész házat, de sehol nem volt. Így hát csalódottan mentem vissza. Útközben még mindig a levele járt a fejemben. „… az idő múlásával csak egyre jobban fokozódik. Már most olyan méreteket ölt bennem, hogy érzem már nem bírom sokáig. Hamarosan itt a vég. Hamarosan meghalok….”

Talán én is meghalok egyszer ebben? Talán elpusztít engem is a fájdalom? Nem lehettem biztos, hogy nem. Hiszen olyan elviselhetetlenül sok.

Mikor megérkeztem, nem volt kedvem megmutatni a kincseimet. Felvittem a szobámba, és gondosan elcsomagoltam őket. Külön-külön mindegyiket légmentesen záródó zacskóba raktam, kivéve a közös képünket. Ezt mindig magamnál fogom tartani. Szerencsére még ennek is Bella illata volt. Ezekkel az emlékekkel fogom feltépni a sebeket, ha eljön az idő. Ugyanis egy vámpír sem tudhatta, hogy mit hoz még elénk a végtelenség, az öröklét.

-Edward, bejöhetek? – zavarta meg Alice az elmélkedésem.
-Mit akartak a farkasok? – kérdeztem utalva arra, hogy belenéztem a gondolataiba.
-Én nem is tudom Edward… Egy idegen vámpír a szobádban, Bella levele összetépve… Most meg ez! Igazán nem tudom, hogy mit gondoljak. Azt mondták, hogy egy vámpírnő volt a területükön, azt mondták, hogy a mifajtákból volt. El kéne mennünk Tanyaékhoz, hogy kiderítsük nem tudnak-e valamit erről…
-Alice én nem hiszem, hogy Tanyat most elbírnám viselni. Legalábbis a gondolatait biztosan nem.
-Igen, gondoltam erre… Hát akkor ha nem haragszol, akkor Emett, Rose, Jasper, és én itthon maradunk veled. Csak Carliseék mennek. De előtte, azt hiszem el kéne menünk egy közös vadászatra. Mindenképp rád fér, már teljesen fekete a szemed!
-Jó. -Nem mondtam mást. Nem kellett gondolat olvasónak lennem, hogy tudjam, milyen hévvel szervezi a családi vadászatot… Így persze esélyem se volt ellógni.

Bella szemszöge:

Égető fájdalom lett úrrá rajtam. De a kimerültségtől ordítani se tudtam már.
-Ez az én ajándékom neked. De sajnálom nincs kedvem babusgatni egy újszülöttet… Szóval elviszlek vmi kietlenebb helyre, nehogy bajt hoz a nyakamra és megyek is! Már így is sok időt vesztegettem el rád… Lehet, hogy felkeresem a te Edwardodat és közlöm vele az örömhírt! Egy életre szóló koloncot rakok a nyakára… De azért ennyivel nem fogja megúszni…

De már nem hallottam tovább, a fájdalom elemésztett. Mikor felkeltem, teljesen egyedül voltam. Tudtam mi történt. Most először hihetetlenül gyorsan fogott az agyam. Tudtam mivé lettem. a szomjúságot, tudtam hogyan csillapíthatom. Láttam, hogy nincs rajtam ruha, csak fehérnemű. Victoria a folyóba dobta, pár női csontdarabbal is. Mostanra már bizonyára halottnak nyilvánítottak. De mihez kezdjen egy újszülött vámpír? Mindig is erre vágytam, de hogy kezdhetnék bele? Erre valahogy soha nem gondoltam. Nem akar engem, nem kereshetem fel a családját… túl sok bajt okoztam. Csak nyűg lennék a nyakukon. Ezt pedig nem akarom. Egyedül kell boldogulnom… megígértem neki a levelemben, hogy többé nem hall rólam. Így kellett lennie.

Szereznem kell ruhát. Majd valahogy eljutok a szobámig, és összepakolok pár darabot. Vadásznom is kéne. De hogyan, és mire? Egy biztos. Én sem fogok embert ölni. Biztosra kell mennem. Nem mehetek emberek közelébe. Legalábbis lélegezve nem.

Így hát miután sorra vettem a lehetőségeket. Vadásztam. Nem is keveset. Nem akartam megállni amíg nem kóstolok hegyi oroszlánt. Kíváncsi voltam, mégis milyen íz világot kedvel. Ha nem mehetek soha többé a közelébe, egy olyan helyet kell találnom magamnak, ahová biztos nem megy. Fájt bele gondolnom, hogy örökre éreznem kell a hiányát, de a szomjúság és a sok új dolog hamar más utakra terelte az elmém. Az első vadászatom cseppet véresre sikerült, de mivel nem volt rajtam ruha, így hamar lemostam magamról a rám száradt vért. És az éjszaka leple alatt Forksba futottam. Ahogy a lakott területhez közelítettem egyből abbahagytam a levegővételt. Furcsa érzés volt, de így sem múlt ki minden ösztönöm, a szívdobogás, a vér csordogálása az erekben… De hiányos öltözékem eléggé zavart, így könnyebb volt koncentrálni.

Behuppantam a szobámba, amilyen halkan csak tudtam, összepakoltam minden szükséges ruhát, és a fontosabb emlékeimet. Felvettem egy barna meleg pulcsit, ez passzol az időjáráshoz. Bár kitudja, hol kötök még ki… Búcsút akartam venni apámtól, még úgyis ha alszik, de nem mertem a közelébe menni. Majd ha letelik az egy év, vagy legalább akkor amikor megtanulok uralkodni magamon. Nehéz szívvel váltam el a háztól, a szobámtól, apámtól, a régi életemtől… Az erdőbe érve, eszembe jutott a levelem! Micsoda butaság! Ha kíváncsi lett volna rám, akkor hívott volna, vagy legalább üzen. Meg kell semmisítenem a levelet!

Amint a ház elé értem, rájöttem, hogy bent a saját vérem száradt már jó pár hete. Nem kockáztatok, az ablakon keresztül megyek. Ahhoz képest, hogy ez a 2. hetem vámpírként egész jól megy az ugrálás! A levelemet átolvastam. Szörnyen rosszul hangzott. De az érzések újra éledtek bennem. Minden pillanat, minden vele töltött édes perc, és minden iszonyatos nap nélküle! A fájdalom. Nem is olyan könnyű elterelni egy vámpír figyelmét. Legalábbis nekem nem megy. Fájdalmamban összetéptem a levelet, és kiszórtam az ablakon. Hátra néztem beszívtam édes illatát, ami beivódott a szoba miden egyes részébe. Soha nem fogom elfelejteni ezt az illatot. A hiánya erősebben tombolt most bennem, mint a szomjúság. Talán magammal vihetnék vmit tőle. Talán az egyik ingét, vagy egy CD-t. Az ing mellett döntöttem, csak pár darab volt itt, talán a többi elvitte, amikor…

Még egyszer beszívtam az illatot és alaposan körbenéztem, azzal a tudattal, hogy ide már soha többé nem jöhetek vissza. Ha sírni tudtam volna, záporoztak volna már a könnyeim. Ez volt a legnehezebb búcsú mióta elhagyott. Nem bírtam tovább futottam. El minél messzebbre. Milyen az a hely, ahol kevés ember van, és egy újszülöttnek van elég táplálék. Napsütésről szó se lehet, ne tudnék most napközben semmit tenni. Aztán egyszer csak bevillant. Az Őserdő. Dél-Amerika tökéletes lesz. Spanyolul is tudok vmit. És az erdőben kevés a napsütés, illetve jól eltud bújni az ember, ráadásul nagy a faj gazdagság. Lehet válogatni…

Utoljára vadásztam a környéken. Valamiért megint volt egy hegyi oroszlán az étlapon.
Több hetembe telt mire, elértem a célom. Sokszor csak este közlekedhettem. És persze sűrűn vadásztam, hogy elkerüljem a baleseteket. Egyszerűen gyönyörű volt minden. Egy vízesés közelébe húztam meg magam. Napokig csak jártam a környéket, és ennek köszönhetően egyre otthonosabban mozogtam.

Csak hogy vámpír szagot éreztem, nem is egyet.