4. fejezet

Amint beléptem a házba, Jasper és Emett elkapott, nem értettem mi történik. Aztán mindenki bocsánatkérő gondolatát hallottam, de egyedül csak apám mondta ki amit gondolt.

-Sajnálom Edward, de nem hagyhatjuk! Nem halhatsz meg, a családnak szüksége van rád. Nem tudod elképzelni, mit tenne ez velünk.
-Mi van? Miről beszéltek, nem akartam meghalni!- vagyis nem most… Csak miután ő is meghalt. De annak legalább egy fél évszázad múlva kell megtörténnie! Addig csak nem akarnak fogva tartani.
-Hidd el Edward ezt kellett tennünk. –mondta Alice. –És ne akarj becsapni… tudtam hogy nem akarod túlélni Bellát!

A név hatására megint belém csapott a fájdalom, de most a zavar a fejemben még nagyobb volt.

-Még mindig nem értem ezt az egészet. Így fogunk várakozni mind a halálára, hogy nehogy eszembe jusson előbb meghalni?

Mindenki az ajkát harapdálta, nagyon nem akartak gondolni vmire, rejtegették előlem a gondolataikat. De egyszer csak Rosalie nem bírta tovább. „legyünk már túl rajta”-gondolta. És engedte, hogy belenézzek a fejébe, láttam egy tévé műsort egy balesetről, a végére erősen koncentrált.” Vélhetően megtalálták a lány csontjait, és a kórházi ruhát több kilométerre a helyszíntől a folyóparton. Így a nyomozás befejeződött, és hivatalosan kimondták Bella Swan 18 évesen meghalt. Szülei nem nyilatkoztak műsorunknak….”

Többet nem akartam hallani, éreztem, hogy a külvilág megszűnik körülöttem egyre gyengébbnek éreztem magam, és mintha kívülről néztem volna az eseményeket. Hallottam, ahogy ordítok, láttam, hogy teljes erőmből próbálok szabadulni, így mindenki odaszaladt segíteni. Láttam, hogy beszélek hozzám, de nem hallottam, hogy mit. Csak a gondolataik tolakodtak be a fejembe. Mostmár nem vigyáztak, mindent megtudtam… Láttam Alice látomását, hogy viktória megharapta az én Bellámat és egyszer csak eltűnt Bella jövője, csak a sötétség maradt… De hirtelen még több gondolatot jött. Egyszer csak Charlie-t hallottam a fejemben, amint az én nevemet mondja. „az a kölyök tehet mindenről! miatta veszítettem el a lányom. HA nem töri össze a szívét, akkor nem kerül kórházba, akkor nem lett volna abban a mentőben! Az én kislányom…” Majd sok száz, talán ezer hang közül, egyszer csak meghallottam a legkedvesebbet, tudtam, hogy csak a képzeletem játszik velem, de a hangja enyhítette a bennem most már tomboló fájdalmat „Nem akar engem, nem kereshetem fel a családját… túl sok bajt okoztam. Csak nyűg lennék a nyakukon. Ezt pedig nem akarom. Egyedül kell boldogulnom… megígértem neki a levelemben, hogy többé nem hall rólam. Így kellett lennie.”

-Edward, fiam! Jobban vagy?!
-Vissza kell mennem Forksba!
-Hogy?
-Érzem… Oda kell mennem!
Mindenki félve tekintett Alicre. Várták a látomást. Majd Alice bólintott.
-Nem lesz semmi baj… De veled megyünk!
Nem érdekelt, hogy mit csináltak, nem érdekelt semmi. Nem hiszem el, amíg meg nem győződtem róla! Hiszen hallottam a fejemben… Talán ha ott lennék, talán jobban hallanám… De ez hogy lehet?! A hangja eddig nem érne el… És ha mégis olyan gyenge lenne, hogy még a vámpíroknak is túl halk lenne! Pedig én tisztán hallottam! Tudnom kell, hogy ő volt-e!

Siettem, ahogy csak tudtam. A családom messze lemaradt, így én mentem be elsőként a házunkba. Egyből megéreztem a vér illatát, Nem friss. Sőt talán több hónapja is, hogy itt lehetett. De ITT volt! Talán engem keresett?! A szívem összeszorult, az érzések kavarogtak bennem. Örültem az illatának, de a vére illata volt, tehát megsebesült. Talán ezért hibáztat Charlie? Ezért kerülhetett kórházba? Ügyetlenül feltörölte a padlót… Még emberi szemmel nézve is látszott. A foltok a lépcső aljában voltak. A légzésem felgyorsult, talán járt a szobámban. Lassan félve mentem a régi szobám felé. Az ajtó nyitva volt. Az ablak szintén… Idegen vámpír szagot éreztem. De valahogy ismerős is volt. Már túl gyenge volt, ahhoz hogy érezzem, a huzat sokat gyengített az illaton. Igen ez inkább illat. Fogalmam sem volt mi történhetett itt, egyszerűen csak azt éreztem hogy ki kell derítenem, bármi áron!

Gyorsan végig futattam a szemem a szobán. Por szinte mindent belepett. Kivéve egy tenyérnyi helyet a heverőn, a feketebőrön ez még feltűnőbb volt. Ez fura, én nem hagytam ott semmit. Majd kinéztem az ablakon és összetépett papírdarabokat láttam. Azonnal összeszedtem őket. Az avar viszonylag szárazon tartotta őket. Nem volt szükséges összeillesztenem őket. Túl jó volt a vámpír memóriám, így a fejemben összeállt minden.

Mindent elrontottam. Hogy is lehettem ennyire vak? Azt hittem megmentem, ha elmegyek. De ezzel okoztam a vesztét. És amilyen hibásan működött az agya, azt hitte, hogy mindezért ő a felelős. Istenem, bárcsak visszafordíthatnám az időt! Bárcsak visszakaphatnám! Újra a karomban tarthatnám… A kanapén ülve emésztett a fájdalom, leveleinek darabjai a lábam elé hullottak. Úgy éreztem végleg megsemmisültem. Már nem tudtam mi a helyes. Megölni magam? Igen így megszabadulnék a fájdalomtól. De így túl kényelmes lenne. Ha a túlvilág létezik is számomra a pokolban is ugyanaz a szenvedés várna, mint itt. De azzal a családomnak is fájdalmat okoznék. Egy megoldás maradt hát. Az idők végezetéig együtt élni a fájdalommal. És ha valaha is enyhülni próbálna, újra, és újra feltépem a sebeket! Nem menekülhetek a halálba, ahhoz én túl bűnös vagyok. Itt kell vezekelnem, az élet színpadán.

-Edward? Jól vagy? Minden rendben? –lépett be Carlise. Majd a papír fecnikre nézett.
Láttam a szemében a kíváncsiságot.
-Olvasd csak el. Nekem még dolgom van. Elmehetek egyedül, vagy biztonságképpen kísérjen el Emett?
-Sajnálom, ami történt Edward, de nem akarunk elveszíteni. De szeretném tiszteletben tartani a fájdalmadat. Tégy, amit jónak vélsz!
-Rendben.

Még mindig hátra volt egy utolsó ütés.