1. fejezet

Bella
Itt hagyott. Elment. Nem jön vissza. Nem kapok levegőt! Hányingerem van, szédülök. Gyorsan kirohantam a fürdőbe és hányni kezdtem. Mikor már az ájulás kerülgetett elvánszorogtam a mosdóig hideg vizet fröcsköltem az arcomra, de a lábaim gyengék voltak, letérdeltem, de nem bírtam ülni se szédültem, próbáltam megtartani magam a kezeimmel, de túl gyengék voltak… Így hát lefeküdtem a hideg kőre. Jólesett a hideg, nagyon hasonlít… Ah újra a fájdalom! Nem bírtam levegőt venni. A fájdalom túl éles volt. Lassan odakúsztam az ágyamhoz, bemásztam, de már ne volt erőm betakarni magam, fáradt voltam. Aludnom kéne. Talán majd jobb lesz… - próbáltam áltatni magam. De végülis sikerült elaludnom. Bár néha felriadtam, de legalább aludtam. És reggel amikor felkeltem, egy kicsit jobb is volt, de csak pár percig, amíg újra belém nem hasított a fájdalom. Gyorsan bevettem egy tablettát émelygés ellen. Tudtam ki kell használnom a hatása alatt töltött perceket. Gyorsan rendbe szedtem magam, megfőztem Charlie-nak a vacsorát, és vittem fel a szobámba egy üveg ásványvizet. De amint a vízre gondoltam, újra elkapott a hányinger. Tudtam, hogy gyorsan be kell vennem még egy tablettát. Már napok óta ez megy… Jó voltam biológiából, nem volt kétség, hogy mi lesz ennek a vége. Nem is kellett ezt tudni, éreztem. Már amikor itt hagyott éreztem! Nincs sok időm. Elővettem hát egy papírt, összeszedtem a gondolataimat és írni kezdtem:

Drága Edward,
Szerettem volna elbúcsúzni tőled, és mivel nem hiszem, hogy megérem, azt a kort mire visszajössz, ha visszajössz ide egyáltalán, ezért inkább úgy döntöttem, hogy írok neked egy levelet. Remélem szeretsz, vagyis szerettél annyira, hogy legalább végig olvasod. Ebben most csak reménykedni tudok. Csak szerettem volna ha tudod nem minden ember olyan amilyennek hiszed. Azt mondtad, hogy az én fajtám könnyen felejt és minden sebét begyógyítja az idő, de én valahogy mindig is más voltam. Az én fájdalmam nem akar elmúlni. Ahogyan a szerelmem se irántad. Sőt az idő múlásával csak egyre jobban fokozódik. Már most olyan méreteket ölt bennem, hogy érzem már nem bírom sokáig. Hamarosan itt a vég. Hamarosan meghalok. Tudom. Érzem. Ezért hagyom neked itt ezt a levelet, ha nem is mostanában, de pár évtized, évszázad múlva talán megtalálod és elolvasod. Ismerlek, és nem akarom, hogy a levél elolvasása után magadat hibáztasd. Hidd el te mindent jól csináltál. Figyelmeztettél. Nem is egyszer… Én szerettem beléd, olyannyira, hogy már nélkülözhetetlen lettél számomra. Mint a levegő és, hogy elmentél… Fulladozom. Nem kapok levegőt. Gyötrelmes halál. Könnyebb lenne, ha nem ígértem volna meg neked, hogy nem csinálok butaságot. De igazad volt, Charlie biztos nem viselné el, ha a lánya öngyilkos lenne. Megérdemlem a fájdalmat, a gyötrődést. Nem okozhatok neki fájdalmat. Ha hallgattam volna rád, talán titeket se üldöztelek volna el innen. Sajnálom a kellemetlenségeket. Sajnálom a Jameses ügyet is. Nem akartam veszélybe sodorni a családodat, pláne nem téged! De nem tehettem semmit. Már amikor megpillantottalak beléd szerettem. Túl erős volt az érzés, hogy bármit is tegyek ellene. De hiába sajnálom, hogy kitettelek benneteket ennek, mégsem bántam meg. Önző vagyok tudom, de jobb így meghalni, mintha az életem üres maradt volna. Fájdalmasabb, kínzóbb, de szebb vége ez így a történetnek. Az életem történetének. Ezt köszönöm neked. Hálás vagyok minden egyes veled töltött percért! Kérlek vigyázzatok egymásra, legyetek boldogok, és kívánom, hogy találd meg a szerelmet, amit én nem adhattam meg neked. Ígérem, ez az utolsó alkalom, hogy hallasz rólam.
Bella

Mire végeztem a levéllel a szemeimből záporoztak a könnyek, a torkomat a sírógörcs szorongatta, a szívem olyannyira összeszorult, hogy nem is tudtam ott van-e még. De a könnyeimmel távozó folyadékot pótoltam egy pohár vízzel, bevettem még egy gyógyszert, hogy biztosra menjek. Összehajtottam a papírt majd kikászálódtam az ágyból. Lementem felvettem a kabátom, és kimentem a kocsimhoz. Beszálltam, és bár nehezen találtam meg az eredi házhoz tartozó ösvényt, de az emlékeim mintha segíteni akartak volna, oda vezettek. Fájdalmas volt látnom az elhanyagolt házat. De gyorsan bementem, felszaladtam a lépcsőn egyenesen a szobájába. És letettem az összehajtott levelet a heverőre. Egy darabig csak néztem, majd a fájdalom annyira elhatalmasodott rajtam, hogy muszáj volt el mennem. Nem tudom, hova, csak el, minél messzebbre. Amilyen gyorsan csak tudtam, futottam le a lépcsőn, meg is lett az eredménye. Amúgy is két bal lábas vagyok, de most siettem , és ráadásul szédültem is. Teljes katasztrófa! Megcsúsztam, és lebukfenceztem a lépcsőn, majd elterültem a padlón. Nagy nehezen felálltam, és láttam, hogy vérzik a fejem.
- Istenem, de béna vagyok. –kiáltottam magamnak, jó hogy nem a véremmel mosom fel a padlót a vámpíroknál, gyorsan feltöröltem a pulcsimmal amennyire csak tudtam. Kibotorkáltam, már jóval óvatosabban, és elhajtottam. A fejem nem volt vészes, de aggódtam, hogy összemázoltam a padlót. Ha jobban leszek visszamegyek és lefertőtlenítem.
Hazaértem, gyorsan kivettem a kaját, amit Charlie-nak csináltam és elkezdtem megmelegíteni mindjárt hazaér. Csakhogy a kapkodás, és a kaja szaga megtette a hatását. Összeestem.